hirdetés

Szántó T. Gábor: Lágermikulás

A Palatinus könyvheti újdonsága

2004. június 4.
A szerző írja könyvéről: Meglehet, minthogy több nemzedék feldolgozatlan élményei zuhantak rám, ki kell másznom a törmelékek alól, hogy így lélegzethez jutva, végre elkezdhessem írni a saját történetem. Erre azonban nem kínálkozik más mód, mint rekonstruálni a magam története mellett az ő történetüket, és helyretolni a kizökkent időt.
hirdetés

Nem tudom másként látni ezeket az elbeszéléseket, mint közelítéseket önmagamhoz. Átmenetnek egy korábbi írásmód felől a személyesebb hangvétel felé. A huszadik században önmagunkból kiforgatott énünk újra-konstruálásának. Helyenként iróniával ellensúlyozott empátiakísérletnek, mely a közelmúlt kataklizmái következtében elvesztett készség visszaszerzése által lehetővé teszi, hogy együtt érezve s így azonosulva önmagunkkal, végül másokkal is azonosulni tudjunk, és együtt érezhessünk.


Szántó T. Gábor


253 oldal
ISBN: 9639578088
Ára: 1990 Ft


Részlet a könyvből:


Játék


A gomb. Leszakadt egy gomb. A lágerben egy csomó gombot gyűjtött, és nem volt hajlandó megválni egyiktől sem. Kis hátizsákjában hurcolta valamennyit.
Az ezüstszínű gomb ott lapul a fűben, kettejük között. Nagy kísértést érez, hogy azonnal eltegye, de látja a zubbonyon díszelgő, egyforma ezüstszínű gombokat, és tudja, nem teheti el, bármennyire is szeretné. A lágerben az volt a jó, hogy a kupacokba gyűjtött kabátokról, amiket elégettek, le lehetett vagdosni a gombokat. Persze csak akkor, ha senki nem figyelt oda. Neki pedig egy csomó gombja összegyűlt. Sajnos, egyformából nem volt elég, egy egész gombfocicsapat sose jött ki belőlük. Amúgy se lehetett rendesen játszani, mert az asztal rücskös volt, a barakk homokkal felszórt fapadlóján pedig nem csúsztak a gombok. Legfeljebb elképzelni, hogyha hazamennek, a nagy ebédlőasztalt kihúzzák, és a papával lehet majd újra gombfocizni. Ez a gomb persze nem jó gombfocira, csak szép. Fényes.
A széles bőröv is igen jól néz ki, amin két sorban sorakoznak a lukak, s a pisztolytáska, ami kissé hátracsúszik a derékszíjon.
A könyökére támaszkodva körbepislant. A mama, a nagymama, a nagypapa és a többiek mind alszanak még. Amúgy nemcsak a gomb, az öv, meg a pisztoly tetszik neki, hanem az egész egyenruha, meg a széles váll-lap a csillagokkal, amiről már ő is pontosan felismeri, hogy a katona orosz, ahogy a nagypapa nevezi, vagy szovjet, ahogy a mama mondja. Az orosz katonáknak van ilyen vállapja. Az orosz katonák szabadították fel a tábort, ők adtak kenyeret és konzervet, és ők főzték a tésztát is kondérban, amiből annyit lehetett venni, és hozzá a túróból is, amennyit csak akart. Kétszer is megkérdezte, vehet-e még, és mind a kétszer azt mondták, ehet, amennyit csak bír. Hát ő meg akarta mutatni, mennyit bír, és nagyon jólesett neki a túrós tészta. Igaz, utóbb nagyon beteg lett tőle, fájt a hasa, még sírt is, és a mama nagyon megijedt, de azt a túrós tésztát akkor sem lehet elfelejteni, bármennyire rossz volt is utána. Ráadásul a papa is pont ilyen borostás volt, amikor utoljára látta.
A katona hanyatt fekve alszik, kissé tátva a szája. A papa mindig azzal viccel, hogy neki is mindig tátva van a szája, és egyszer berepül rajta egy galamb. De ez butaság, mert nem férne be. Remélhetőleg. Néha szörnyű félelmeteseket mondanak a felnőttek, sajnos a mama és a papa is, közben meg úgy csinálnak, mintha viccelnének. A katonáén talán beférne egy madár, ha egészen kinyitná. Vigyázni fog rá, míg fel nem ébred, nehogy tényleg belerepüljön, és megfulladjon. Ha ők eljöttek értük, és felszabadították őket, ahogy a mama szokta mondani, akkor ennyit igazán megtehet.
Jó, hogy itt táboroztak le az éjjel, mert így legalább most nem unatkozik. Arra gondol, milyen jó volna egy ilyen egyenruha, mint amilyet a katona visel, és egy ilyen fényes csizma is. Bár gyerekméret biztos nincs a hadseregben. Legfeljebb megvárná, míg belenő, igaz, azt nem szereti, mert a mama sokszor vett már olyan holmit, ami nem volt jó rá, és ő is mindig ezt mondta. De a legjobb mégiscsak az volna, ha olyan géppisztolya és pisztolya lehetne, mint a szovjet katonáknak. Csak kisebb, amit ő is elbír. Mert amikor a táborban a nyakába akasztották, bizony majdnem előre bukott. A fene se gondolta, hogy ilyen nehéz. Ha nagy lesz, ő is szovjet katona akar lenni, hogy felszabadíthasson másokat, akiket ugyanígy bezárnak és kiabálnak velük. Csak azt nem érti sehogy sem, hogyha a szovjet katonák felszabadítani jöttek őket, akkor miért kell mindig bekenni a mama arcát korommal, hogy öregebbnek és csúnyábbnak látsszon, és elbújtatni a katonák elől, nehogy elvigyék. Hová lehet még innen is elvinni az embert? És miért csak a mamát vinnék el? Nemcsak a mama zsidó.
Kibújik a takaró alól, közelebb húzódik a katonához, akinek még a sapkája is a fején van, ahogy egy katonának kell, csak egy kicsit a homlokába csúszott, ahogy elaludt. Lehet, hogy azért húzta a szemébe, amiért ő a takaróját, hogy ne zavarja a hajnali világosság. Szegény katona, neki nincs takarója.
A sapka közepén egy csillag. Nem egészen olyan, mint az övék volt, amit a mama letépett, amikor hazafelé indultak, azután mégiscsak eltette a hátizsákba, és időnként elővette, ha igazolniuk kellett magukat, de azért hasonlít.
Ennek öt ága van, annak hat. Ez piros, az sárga. Vajon el lehetne vele cserélni? Jobban szeretné ezt a pirosat. De ezt biztos nem lehet elkérni, bár jó lenne, csak oda van varrva.
Vajon a papának is van egyenruhája? Amikor legutoljára találkoztak, a papa a saját ruháját viselte, borostás volt az arca és nagyon szomorú. Rossz volt látni, hogy a papa is tud olyan szomorú lenni, mint ő. Egy éjszakára kapott kimenőt, a városban aludtak egy szobában, és ő úgy kimerült az egész napos utazás izgalmától, hogy szinte azonnal elaludt, ahogy a szállásra értek, ezért nem is nagyon tudtak beszélni. A mama és a papa aludtak a nagy ágyban, ő meg az ágy lábánál összetolt két karosszékben. Eléggé nyomta a derekát. De az már nagyon régen volt, nem is tudja mikor, még a láger előtt. A mama mostanában nem beszél a papáról, és a papa levelet sem ír, de majd otthon biztos találkoznak, mert ha itt véget ért a háború, és ők hazamehetnek, akkor a papa is egészen biztosan hazajöhet, és akkor végre együtt lehet az egész család.
Jó volna, ha ez a katona tudna egy kicsit magyarul, és elmondhatná neki, hogy az ő papája is katona. Csak azt nem értette, hogy a papának miért nem lehet fegyvere, mint az igazi katonáknak. Hát akkor hogyan fog harcolni? Hogy védi meg a hazát, meg magát? És azt se lehet érteni, hogy lehet, hogy pont azok szabadították fel őket a lágerben, akik ellen a papa harcolt. A mama erre csak legyintett, és nagyot sóhajtott. Pedig legalább erre válaszolhatott volna, mert ő már nem egy baba, hiszen ha nem kellett volna ide jönni a deportálásba, már ő is iskolás lenne. Nem ő a kiállhatatlan, hanem a mama, aki nem felel a kérdéseire.
Kicsit közelebb húzódik a katonához, és óvatosan felül. Amott egy másik katona alszik, kettejük között két géppisztoly. Még akkor sem engedik el, amikor alszanak! Ezek aztán igazi hősök! Igaza volt a mamának, amikor éjszaka letáboroztak, mert azt mondta, ahol szovjet katonákat látni, ott ők is biztonságban vannak. Csak akkor miért kell a mamának állandóan kormos képpel mászkálnia, hogy öregebbnek és csúnyábbnak nézzen ki? 
Jó volna megmondani ennek a katonának, hogy hasonlít a papára, de azért a legjobb az volna, ha a papa lenne itt, és hozzá lehetne bújni, vagy ha már hazaérnének és találkoznának, és akkor elmesélhetné neki, hogy útközben találkoztak egy katonával, aki hasonlított rá. És akkor a papa ölbe venné, vagy tán fel is dobálná a levegőbe, mint régen, amikor még kisebb volt. Mielőtt be kellett vonulnia. Nem is tudta megmondani, mikor indultak el, de már nagyon rég, és minden éjjel az út mellett kellett aludni, kivéve azt az éjszakát, amit egy üres vagonban töltöttek, és arra ébredtek, hogy a vonat elindult. A vagon nyitott ajtaján besütött a nap és befújt a szél. A mama hátulról fogta a kabátját, hogy ki ne essen, és ő csak állt, nézte, hogy suhannak el a fák, élvezte, hogy tűz a nap, és az arcába csap a meleg szél. Az volt a legjobb, hogy rengeteg hely volt, és a vagon ajtaja végig nyitva maradhatott. Kapart a torka, és könnybe lábadt a szeme, egyszerre kellett volna sírnia és nevetnie, és nem értette, hogy miért. Legszívesebben kiabált volna, de nem jött ki hang a torkán. Aztán újra gyalog kellett menni tovább, de a mamát minden nap megkérdi, mikor utaznak újra úgy, hogy nyitva lehet a vagon ajtaja.
Ezt valahogy el kellene mondani a katonának is. Még közelebb húzódik hozzá, de tudja, nem szabad felkelteni, meg kell várnia, míg felébred, és ő szól majd hozzá. Akkor még az is lehet, hogy kockacukrot is ad. Szokott lenni náluk kockacukor.
Eszébe jut, mi volna, ha egy picit hozzáérne, éppen csak annyira, hogy magától felébredjen. Jólesne hozzábújnia, és ha esetleg felébredne és átölelné, az olyan volna, mintha a papához bújna. Lehet, hogy ennek a katonának is van egy kisfia, akkor, mondjuk, lehetnének akár testvérek is, bár az a papának biztos fájna. Már az is csúnya dolog, hogy elképzeli, hogy ez a katona lenne a papája. De az akkor se szép a papától, hogy meg se próbált utánuk jönni. Ha nem is lehet teljesen odabújni, egy kicsit közelebb csúszik hozzá. Hátrasandít, a mama alszik.
Egy picit megérinti a pisztolyát, mintha a sajátja lenne. Na jó, mondjuk, közös. A mama nem engedné, ha ébren lenne, de mondjuk, ha ez a katona a papája lenne, akkor azt is biztos megengedné, hogy játsszon vele, vagy legalábbis a kezébe vegye.
Nem tudja megállni, hogy hozzá ne érjen. Mi baj lehetne belőle, hisz ők a felszabadítók. A mama mindenen aggódik, pedig az nem lehet, hogyha segítettek rajtuk, akkor bántanák őket. Óvatosan ér a vállához, utána gyorsan lehajtja a fejét a hátizsákjára, mintha aludna. Résnyire nyitja a szemét, de a katona nem mozdul, alszik tovább. Újra végigsimít a vállán, szeretettel, mint ahogy őt ébresztette a mama vagy a papa reggelente, míg óvodába kellett járnia régen, még odahaza. Nem moccan. Kíváncsiságában a pisztolytáska felé közelít, azután meggondolja magát, és a katona füléhez hajol, úgy suttog.
Szpasziba!
Erre a mama tanította. Ezt kell mondani, ha adnak neki valamit a katonák. Ez ugyan még nem adott, de más szót meg nem tud oroszul.
Biztos nem hallja, mélyen alszik. Eleget vigyázott már, nehogy berepüljön egy galamb a katona szájába, most már itt lenne az ideje, hogy felébredjen, és játsszon vele. Felül, majd feltérdel, úgy hajol oda hozzá.
Katona bácsi! Katona bácsi! Szpasziba!
Még a kabátujját is húzogatja, sőt a kezét is megpaskolja. Egészen hideg. Szegénynek nincs takarója, jól átfázhatott az éjjel.
Hirtelen összerezzen, motozást hall a háta mögül. Kezét az ölébe rejti. A mama suttog.
Gyere el onnan gyorsan!
Miért kéne eljönnie? Ez a katona jó barát. Ő szabadította fel őket.
Gyere már ide, azt kértem! Ugye nem nyúltál hozzá?
Ugyan miért ne nyúlt volna hozzá? Jó, alszik, de akkor se kell így rászólnia. Csak játszott vele, mi abban a rossz? Most felszabadítók, vagy sem? Miért szól rá megint? Ráadásul most már hangosan.
Kérdeztem valamit, fiam. Válaszolj! Ugye nem nyúltál hozzá?
Nem szól, csak dühösen néz. Hadd érezze a mama, hogy haragszik. Nem érti, miért kell mindenen rapliznia. Mert igenis ő a raplis. Most is csak kiabál, pedig már itt áll mellette. Ráadásul mások is felébredtek, és hallják. Miért ráncigálja a kabátujját? Miért?
Jaj, fiam, gyere már el innen! Hát nem látod, hogy halott?!
Mi az, hogy halott? Mi történt vele? Néz vissza kétségbeesetten a katonára, aki hasonlít a papára, de az meg se moccan a kiabálásra. Halottak voltak a lágerben is, ott mégsem kiabált soha a mama. És azt ígérte, hogyha kiszabadulnak, minden másként lesz. Nem gondolta, hogy a lágeren kívül is ugyanaz van, mint odabent, csak itt még kiabál is. Ha viszont halott, úgy nincs szüksége semmire. A táborban is megkaphatták azoknak a holmiját, akik meghaltak, mert ez így igazságos. Akkor legalább az ezüstszínű gombot elhozhatta volna.

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.