hirdetés

Szántó T. Gábor: Reneszánsz

2018. szeptember 11.

Ahogy ültem az árnyékban, egy fiatal, tizenöt-tizenhat éves lányra lettem figyelmes, aki az öccsével játszott a parton. Mézszőke haj, barnára sült test, szeplők az arcán, ahogy az enyémen. Riasztóan fiatal volt és riasztóan vonzó, különösen, mert hirtelen rám nézett és mosolygott. – Kamaszkorom legszebb nyara sorozatunkban Szántó T. Gábor írása.

hirdetés

Kamaszkorom legszebb nyara 2006-ra esett. 40 éves voltam.

Amikor biológiai ideje lett volna, nem kamaszodhattam. Félelemmel és megfelelési kényszerekkel teli, a rendszerhez alkalmazkodó, mégis polgárosodó, vidékről Pestre került holokauszttúlélők gyerekeként cseperedtem fel a diktatúra idején. Míg mások ráleltek nemzedéktársaikra szüleikkel szemben, én sokkal szerényebb kapcsolatrendszerrel, a periférián éreztem magam. Lázadni nemigen tudtam, illetve az én lázadásom a hallgatással, a szorongásokkal, a családi titkokkal, a puha diktatúra helyenként szorongató, helyenként abszurd világával, az élőhalotti léttel szemben az írás volt, ezen belül a nyíltan reflektált zsidóság. Meg a nők.

Futó viszonyok, egy házasság, egy válás, néhány újabb társ, identitáskeresés és egyéb lélekgyakorlatok után kezdtem ismét összerakni magam. Közben eltelt húsz év.

Azon a tavaszon új kapcsolatban éltem. Érett szerelem, nehezen induló, nagy tétekkel játszó viszony. Váratlanul bukkant fel a vágy: nyaraljunk Firenzében. Öntudatlan, ösztönös választás volt, egyikünk se járt még ott.

(Újjá)születésnapomra Andrea meglepetéspartit szervezett, negyven barátot, ismerőst hívott. Egyikük Norman Davies Európa története című könyvét hozta ajándékba, ami akkor nemrég jelent meg, és amiből a nyári utazáshoz közvetlenül kapcsolódó fejezeteket, és amit még tudtam, a következő héten elolvastam. Készültem az utazásra, mint korábban soha.

Firenze mellé egyéb úticélok is társultak, köztük Siena, Padova. Kultúrturizmust terveztünk, csavarogni akartunk, nem viselem a tengerparti napernyős heverészést, amikor a tengert se látni a tömegtől. Észak-Olaszország, Toszkána, Firenze hatalmas élmény volt. Az Arno, a Ponte Vecchio, az Uffizi – minden író úgy érzi, ha szót ejt ezekről, mintha ő fedezte volna fel Firenzét, pedig Szerb Antal, és sokan mások. A tömeget itt is nehezen viseltem, azután egyik hajnalban felébredve, hat előtt edzőcipőbe bújtam, és végigfutottam az üres városon, a kelő naptól narancsosan derengő fényekben.

Azon a nyáron fedeztem fel a színeket. Színtévesztő lévén, korábban inkább tartózkodtam tőlük, vagy nem találtam bennük örömöt, és gyakran feketében jártam. Még tavasszal elkezdtem érdeklődni a színek neve és az árnyalatok iránt. Ez az érdeklődésem összefüggött a természet iránt feltámadó kíváncsiságommal, a fák, bokrok, növények, a levelek formája mind újdonságként szolgált. Eszter lányomtól egy növényhatározót is kaptam, néha pedig az interneten néztem utána egy-egy fa, lomb, levél formája kapcsán a fák meghatározásának. Nem tudtam közülük szinte egyet sem megjegyezni, de magát a kíváncsiságot is jó volt megélni.

A városok közötti hosszú autóutazások alatt gyakran verseket írtam. Egy Moleskine-be körmöltem, esténként átmásoltam laptopomba, és ott javítgattam a szövegeket. Évtizede nem írtam akkor már verseket, lávaszerűen ömlött elő mindaz, ami korábban rejtve lappangott a keményre kövült felszín alatt, s került be később A szabadulás íze című kötetembe.

Egy Siena-bolond barátom tanácsára, a városra majdnem annyi időt szántunk, mint Firenzére, a szállásunkról történő indulástól számított egy órán belül azonban, a magas falak, végeláthatatlan szűk sikátorok láttán kétségbe estem. Nyomasztó rosszkedv tört rám. A palióról, a lovasversenyről ismert főtéren, a Piazza del Campón elköltött gyors vacsora, egy pohár vörösbor és egy szalvétára írt vers után úgy döntöttünk, ha ki is kell fizetnünk az előre lefoglalt szállást, másnap lelépünk. Ez a város maga volt a középkor, amitől én éppen menekültem. Szerencsénkre a concierge nagyvonalúan eltekintett a további két éjszaka kifizetéséről, és utunkra bocsátott bennünket. Nem mi lehettünk az egyedüliek, akik így döntöttek. Felszabadultan és megkönnyebbülten néztük meg Sienát másnap délelőtt.

Gyerünk a tengerre, szakadt ki belőlem. Estére a Ligur-tenger partjára értünk, San Gimignano is érintettük, majd aznap vagy másnap lecsorogtunk Castiglione della Pescaiáig. Boldogok voltunk.

Harmadnap reggel a tengerparton ültem, szalmakalapban, sortban, hosszú ujjú, fehér ingben, hogy le ne égjek. Szerencsére csendesebb, szaggatott partszakasz volt, kevés turistával. A Moleskine-t lapozgattam, újraolvastam, amit az előző napokban lefirkantottam, de még vázlatosnak éreztem, ezért nem írtam át a gépbe, csak a füzetben javítgattam. Ahogy ültem az árnyékban, egy fiatal, tizenöt-tizenhat éves lányra lettem figyelmes, aki az öccsével játszott a parton. Mézszőke haj, barnára sült test, szeplők az arcán, ahogy az enyémen. Riasztóan fiatal volt és riasztóan vonzó, különösen, mert hirtelen rám nézett és mosolygott. Először zavarba jöttem, elkaptam a tekintetem, aztán amikor legközelebb megint felnéztem, és megint feltűnően figyelt, gondoltam, érdekes lehet számára egy ilyen fura figura, aki ahelyett, hogy napozna, ahelyett, hogy át tudná adni magát annak, aminek mások, akik tengerparti nyaralóhelyen pihennek, tollal és füzettel a kezében tevékenykedik. Mintha sejtette volna, hogy ez a fura figura nem tudja könnyen átadni magát az ilyesfajta szórakozásnak, lazításnak, mert mástól érzi jól magát, vagy nem érzi jól magát sehogy másként, mint hogy reflektál mindarra, amit átél, és ez valamiképpen szimpátiát vagy legalább együttérzést váltott ki benne.

Láttam, hogy kíváncsian néz, és már nem álltam meg, hogy én is rá ne mosolyogjak. Hirtelen azt éreztem, mégiscsak van értelme, hogy nem fekszem szemem lehunyva, napozva, hanem ülök, nézek és írok, lám, van, akinek ez érdekes lehet, van, akinek érdekes lehetek, napérzékenységgel, és a pillanatban elveszni tudás képtelenségével. Mi tagadás, én is elkezdtem vonzódni a lányhoz, bár tudtam, hogy Andrea, akivel átélhettem az elmúlt hónapokban, hetekben és napokban mindazt, ami idevezetett, odabent még alszik, és ezért némi rossz érzés is kerülgetett, de nem tudtam elvonni a figyelmem, kíváncsivá tett a lány. És ahogy ott ültem, és időről időre néztük egymást, hirtelen úgy éreztem, hogy nem engedhetem el a vonzalmat, pontosabban a vonzalom nem enged, de ez nem zárja, nem zárhatja ki a szálláson odabent pihenő Andrea iránt érzetteket, meg kell, hogy férjen vele, ahogy a tenger végtelenje is megfér az ég végtelenjével, és akkor már úgy néztem a lányra én is, mint aki tudatában van a pillanat jelentőségének, bár egyszersmind annak is, hogy a pillanatnak nem lehet folytatása.

Már nem mosolygott, és én sem mosolyogtam. A kétségbeesett magány nézett farkasszemet egy másik kétségbeesett magánnyal, és ez már sok volt. Tudtam, hogy tilosba tévedtem. Nem téveszthettem meg tovább, hiszen nem akartam tőle semmit, közben az apja is megjelent, elvitte az öccsét, és én nem kelthettem benne hamis reményt, se magamban, épp eléggé megrémített ekkorra már a hirtelen feltámadó vonzalom, ami kevesebb és több is volt egyszerre a vágynál, ezért felálltam, és elköszöntem tőle. Ciao, it was nice to meet you, mondtam hülyén, borzongva és a forróságtól szédelegve, mire ő is élt az alkalommal, és szomorúan rám mosolyogva elköszönt, tudva, hogy többet nem találkozunk.

A hűvös szobáig eljutva háborgott bennem a vággyal keveredő szorongás. Csak akkor csillapodott, amikor felkeltettem Andreát, és elmondtam neki, mit éltem át, ő pedig azt mondta, feküdjek mellé, és nyugodjak meg, nincs semmi baj. Kellett hozzá némi idő, hogy jobb kedvre derüljek.

Ha most, jó tíz évvel később gondolom végig mindezt, azt mondanám, semmit nem tennék másként, és már nem is szégyellem azt, ami történt. Az újjászületés szülési fájdalmakkal, a kamaszkor érzelmi megrázkódtatásokkal jár, és van úgy, hogy kissé összecsúsznak a dolgok.

Szántó T. Gábor

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.