hirdetés

Szása színre lép

Gordon Agáta írása

2006. január 7.
...őszintén mondja el, első pillantásra a cipő és a kaftán megtévesztette, azonban másodjára a táska és az alkat zavarta meg. Így aztán elnézést kér, de áruljam már el, hogy egy nő jegyét ellenőrzi-e, vagy éppen ellenkezőleg: nemellenőrzi egy férfiét…? 
hirdetés

Az a helyzet, hogy Szásának hívnak. Végül ez nem olyan nagy baj, lehetne nagyobb is, szokta mondani anyám, tényleg, és ha nem lenne kezed például…? Néha azt gondoltam, jobb volna nekem kéz nélkül, és apám is hiába vigasztalt. Jót akart, mondotta többször és büszkén. Egy jó hangzású, mégis különleges névvel szerette volna felruházni gyermekét, és minden nyavalygásom dacára azt gondolta, hogy ez sikerült neki.


Nos, én inkább azt mondanám, hogy túl jól. Ha arra gondolok, és mintha ez a mondás is engem gúnyolna adott esetben, hogy nomen est omen, akkor igen, valóban, ez a Szásaság úgy megfaragott engem, mint ceruzát a hegyező. Nomen est omen.


Konok Szása.


El fogom mondani, milyen érzés ez, de sajnos itt ki kell térnem a szülői motivációkra. Anyám fiút várt terhessége alatt, és szinte bizonyos volt abban, hogy fia születik, noha a korabeli technika nem tette lehetővé a pontos előrejelzést. A „mindegy, csak egészséges legyen” várakozás működött az esetleges hiú remények féken tartására. Hegyes a hasa, jegyezték meg az ismerősök, fiú lesz! Késik, jelezték a hozzátartozók, biztosan fiú, és valóban késtem, de hogy mihez képest, az nem derült ki, leginkább egy egyszerű emberi névről csúsztam le valahogy.


Apám megfelelő férfinévnek tartotta a Szását, nem zavarták a szláv és szovjet asszociációk, mert ő Dosztojevszkijre gondolt, továbbá saját remek cimborájára, akivel évtizedekig levelezett kéthónapos moszkvai küldetése után. Majd ő elintézi az anyakönyvezést, ígérte apám anyámnak, ír a névtudományi intézetnek, hogy ez a jó hangzású, barátságos név ebben a formában legyen viselhető a számomra.


Hiszen egyáltalán nem példátlan, győzködte magát azért mégis, hogy efféle nevet adnak egy újszülöttnek, szórványosan azért ismerünk honi, magyar Ivánokat, Igorokat és Natasákat, akiknek semmi közük a sivár és vak nagyhatalmi politikához, ahogyan a Szandiknak vagy Alexeknek sem feltétlenül.


Az a lehetőség fel sem merült benne, hogy lánya születik, névadásilag semmiképpen, talonban volt néhány kósza ötlete, de mindegyiket légből kapottnak érezte, vagy anyám kifogásolta határozottan, ahogy a Szását is.


Nem született döntés és előzetes megegyezés, csak tagadás minden eshetőségre. Miért ne kaphatná a te neved?! Ajánlotta fel apám anyámnak a végső esetre, Karola, ez nem hangzik rosszul, bár pettyet ódivatú. Szó sem lehet róla, tiltakozott anyám, aki alighanem elégedetlen volt a saját nevével, ám nagyanyáim nevéről sem akart hallani, nem lehettem Viola vagy Vilma sem, szülessem bárminő testecskébe.


Villámként csapott le a megoldás ebben a toporgásban és tehetetlenségben, amely azonban jól jellemezte szüleim viszonyulását önmagukhoz és felmenőikhez, valamint nem kevésbé súlyos ellentmondásaikat születendő gyermekük iránt.


Szása, pihegte végre anyám is a gyermekágyban, mintha sikerült volna apámnak elfogadtatnia vele ezt a jó kis nevet, de apám már keserűnek érezte győzelmét. Csakhogy leányunk született, magyarázta anyámnak, és egyáltalán nem szemrehányóan, amiért nem fiú, inkább csodálkozva, hogy ezt a tényt anyám mintha figyelmen kívül hagyná. Ezt meg honnan veszed, kérdezte anyám aléltságából feldühödve kissé. És miért képzeled, hogy a Szása csak férfinév lehet, kérdezte megvetve apám kisajátító csőlátását. Nekem is volt Szása nevű barátnőm a kinti félévben. És az a világhírű szovjet romantikus film, amelynek Szása a főszereplője? Aki egy gyönyörű cigánylány?


Apámnak el kellett bizonytalanodnia, és igazat kellett adnia anyámnak, noha az ő filmemlékei közül erősebb volt a Kétéltű ember, amelyben Szása egy félig hal férfi volt, ám semmiképpen sem sellő, és elég magányos életet élt. Apám eltitkolta ezt a jelentéktelenül bevillanó emlékét anyám elől a kétéltű Szásáról, és beleegyezett a névadásba.


Némileg bánatosan hazatértek a klinikáról, és a sors kegyébe ajánlották az újszülött Szását, azaz engem, mert késésem ellenére beteges csecsemő voltam és egy időre még ott kellett hagyniuk. Valószínűleg ugyanolyan vonakodva és kelletlenül maradtam, mint a nevem, inkább csak tehetetlenségi nyomatékul.


Szóval, mire odáig jutottam, hogy lezártam életem korai szakaszát, és kedvetlenül szorongva próbáltam átkapaszkodni szocializált időszakomba, sorscsapásként szembekerültem a nevemmel. Ártatlanul túléltem a gyerekkori csúfolódásokat, amiért így hívnak, ám a kamaszkori sugdolózások és pukkadozó mutogatások már kínosabbak voltak. Nézd, ott az a lány, akit Szásának hívnak, kezdődött többnyire, remekül el tudtam ezt képzelni, és el is mesélték nekem számtalanszor. Akinek így megmutattak messziről, az még értetlenkedett egy kicsit, hogy hol? Hiszen az egy fiú. És éppen ez volt a poén. Hogy Szása, de lány. Vagy fiú, de Szása…


A legviccesebb az volt ebben, hogy csak összetéveszteni lehetett. Konok Szása, mutatkoztam be többnyire alig hallhatóan, ám bármennyire precízen artikuláltam, szinte minden alkalommal megállt ezen a ponton az ismerkedés. Aki biztos volt abban, hogy a Szása férfinév, az felőlem bizonytalanodott el, aki viszont ismert engem, az a Szását nem ismerte az általam viselhetőnek vélt keresztnevek között.


Nos, persze hogy megszoktam, viseltem, használtam ezt a Szásaságot, ám valahogyan egy idő után ő használt engem, azt hiszem, azaz megvalósítottam mindazt a kétséget, amelyet nevem sugallt és rám ruházott. Szemem se rebben, ha uramnak szólít a pincérnő a kávéházban, és udvariasan kikerüli a barátnőmet, hogy elébem helyezze a számlát. És ugyanilyen rezzenéstelenül fogadom, ha kezitcsókolom drágámmal riaszt fel az ellenőr a villamoson. Egyszerűen engedem, hogy olyan neműnek látszódjam, amilyennek éppen látni bír az adott szempont, akár van nálam jegy, akár nincs.


Nincs jelentősége, hogy a banktisztviselő uramnak hív vagy kisasszonynak, annak van jelentősége, hogy állja a szavát. Ne helyesbítsen. Ne jöjjön zavarba, ne kérjen bocsánatot.


Hanem őszintén mondja el, első pillantásra a cipő és a kaftán megtévesztette, azonban másodjára a táska és az alkat zavarta meg. Így aztán elnézést kér, de áruljam már el, hogy egy nő jegyét ellenőrzi-e, vagy éppen ellenkezőleg: nemellenőrzi egy férfiét…? Hm? Szóval...? Eddigre alighanem megállóba érünk, és már nem fogom odaadni azonosító kártyámat, hogy megtudhassa: Szásának hívnak.


Persze, hogy megváltoztathattam volna a nevem, és ábrándoztam is erről eleget, de bénítóan tanácstalan voltam, hogy mire is változtassam. Nem tudtam sokkal teljesebben azonosulni egyetlen névvel sem, épp annyira nem éreztem magam Alaine-nek vagy Virágnak, mint ahogy Farkasnak vagy Péternek sem. Valójában, konokul Szása vagyok, azt hiszem, ennek minden következményével együtt. Szilárdan megvetem lábam az arany középszeren, és bátran kimondom életem legtöbb helyzetében, hogy SEMSE, ISIS!!


Ritkább a szimpla válaszút és éles kereszteződés, már ha idejében észrevesszük, hogy körforgalom van. Ezek közlekedési realitások, azonban metaforák is. Mint ahogyan a Jin-Jang, vagy egy Centrifuga, vagy: maga Szása is. A termékeny metafora pedig fény és áldás…!

 

Gordon Agáta

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.