hirdetés

Szathmári Sándor: Kazohinia – Horváth Viktor választása

2018. február 28.

Ez a regény a Platónnal kezdődő tradíció nagy pillanata... Világot alkot, nem nyelvet, és így elér a lakosságig. 2010 óta különösen nagy szükségünk van rá. – Február 18-ától kilenc héten át kilenc író válogatott a magyar próza remekei közül 1825-től 2016-ig. Ma Horváth Viktor választását közöljük, a szerző kommentárjával.

hirdetés

Próza, magyar, és az író már halott.

1. Kiválasztok egy külföldit, és bebizonyítom, hogy magyar, csak koncepcióból írt halandzsanyelven, ami angolnak, spanyolnak vagy németnek látszik, és az a halandzsanyelv rendszeres nyelv, működő nyelv, és épp attól zseniális, hogy egybeesik az igazi angollal, némettel stb., de a mű valójában magyar.
2. Vagy magamat fogom reklámozni: elküldök magamtól egy részletet, aztán öngyilkos leszek.
3. Esetleg egy barátomat reklámozom ugyanígy.
4. Vagy kiválasztok egy művet, ami a költők szerint vers, de szerintem próza.
5. Vagy kiválasztok egy külföldit, és nem mondom, hogy magyar, hanem az ő magyar fordítójának a magyar szövege lesz a választott prózám mint annak a fordítónak a szépirodalmi műve. Mert az.

De éljen a Litera ötlete, és most nézzük:

Szathmári Sándor: Kazohinia. Egy gépészmérnök regénye – a 30-as években írta, '41-ben jelent meg.
Gondoltam még Déry Tibor G. A. úr X-ben című regényére is, de a Kazohinia egyszerűbb, gazdaságosabb, arányosabb és didaktikusabb. Mindenképpen utópiát akartam.
Szathmári nem csinál semmi különöset, a mondatai néha esetlenek, a beszéd meglehetősen homofón – a legjobb esély a szövegképződésre. Ha a könyv minden mondata erős, akkor a mondatokból gyenge szöveg lesz; ha viszont minden mondat silány, de a könyv vége felé van egy erős mondat, abból lehet szöveg. És ha egyetlen erős mondat sincs benne, akkor éppúgy teremhet olyan erős szöveg, amilyen csupa erős mondatból sosem lesz.
A magyar prózatradíció még mindig a mondatok kultuszában él – a kritika is. Így csodálatos, csipkeszerű képződmények jöttek létre gondolkodásból és beszédből, iróniából és utalások szövevényéből – olyan finomság, amit egy világos viszonyok között nevelkedett nyugati író nem ért –, viszont ez belterjes, kiválasztottság érzésre hajlamosít, zárt és sérülékeny. És tessék, most jött egy goromba rezsim (balszerencse), és megsérültünk.
A Kazohinia úgy áll fölötte ennek a közép-európai irodalmi és társadalmi lelki nyomornak, hogy mindent tud róla. Olyan érzésünk van, hogy Gulliver, a főhős, még Swift Angliájából keveredett a hinek szigetére, tehát Szathmáry Magyarországa megfelel a 18. századi Angliának. Ennek akár örülhetünk is – jók az ükunokáink esélyei.
Találkozás a félelmetes ismeretlennel – a Szigeten nincs pénz, és ha bemész egy lakásba, és azt mondod az ott lakónak, hogy te akarsz ott lakni, akkor az fogja magát, és elköltözik, hiszen bízik az ítélőerődben. Találkozás önmagunkkal, menekülés önmagunk elől. Kaland, bizalom, veszély, szerelem, utazás, ábrándozás, harc, visszatérés, kétségek.
Ez a regény a Platónnal kezdődő tradíció nagy pillanata, Thomas More, Campanella, Francis Bacon, Swift, Madách, Huxley, Orwell, Vonnegut és Atwood utópiáinak társa.
Világot alkot, nem nyelvet, és így elér a lakosságig. 2010 óta különösen nagy szükségünk van rá.

Horváth Viktor

SZATHMÁRI SÁNDOR: KAZOHINIA (RÉSZLET)

5. fejezet

(...)

Lelkes szavakkal emeltem ki hazám ősi parlamentáris és demokratikus kormányzatát, amely mindig biztosítja a népnek a jogot, hogy saját élete folyásába beleszóljon.

Mikor idáig értem, Zatamon azt kérdezte, hogy mért kell az élet folyásába beleszólni, mikor az élet azért van, hogy folyjon, nem azért, hogy beleszóljanak.

– Azért – feleltem –, hogy biztosítsuk a szabadságot.

Ezt csak körülírva tudtam kifejezni, általános emberi jogokról és egyensúlyról beszéltem neki, de azt felelte, hogy a szabadság nem lehet az, aminek magyarázom, mert ha már beleszólnak, nem az. És nem lehet sok köze a valósághoz az olyan országnak, ahol az egyensúlyt olyan érzelmi, tehát nem létező szóval fejezik ki, mint a szabadság.

Hogy az egyensúly nálunk élő fogalmát megvilágítsam, annak legragyogóbb példáját, az igazságszolgáltatást említettem meg, amely a bűnök igazságos megbüntetésével helyreállítja a kibillent egyensúlyt, és biztosítja a békés, nyugodt életet.

Itt ért aztán a meglepetés.

Sehogy sem tudta megérteni, mi a különbség bűn és büntetés közt. Hosszas magyarázataim után is csak időbeli különbséget vélt felfedezni köztük, és nem tudta, mért csinálunk két azonos fogalomra két külön szót, melyek tulajdonképpen csak időrendben különböznek, amennyiben a bűn van előbb, aztán jön a büntetés, de fordítva éppen így lehetne: előbb a bírák követnének el kazi dolgokat, és utána a bűnözök nyernének jogot arra, hogy más kazi dolgok elkövetésével "helyreállítsák az egyensúlyt".

– Úgy látom – folytatta –, ti azt hiszitek, hogy a kazo azáltal létesül, hogy egyszerre nem egy, hanem két kazi dolgot követünk el, holott a kazi megkétszerezése minden józan gondolkozás szerint csak súlyosbítja annak kazi jellegét.

Hiába mondtam, hogy a bíró csak kényszerből és kazo szándékból, a közbéke és nyugalom érdekében büntet, azért, hogy a bűneseteket csökkentse, azt felelte, hogy a bűnözők éppen olyan emberek, mint a bírák, tehát azok is mi vagyunk.

– Avagy mit szólnál ahhoz – mondta –, ha a verebekről kiderülne, hogy kölcsönösen fel szokták dúlni egymás fészkét? Elfogadnád-e azt a védekezést, hogy mindezt nem a verebek csinálják, mert amelyik másodszor dúl fel fészket, az már az első dúlás után tette ezt? Végül pedig hogyan fogadnád el azt, hogy a kölcsönös dúlás a béke, nyugalom és egyensúly biztosítása?

Végül így foglalta össze véleményét:

– Nem elég, hogy bűnöztök, még meg is büntetitek.

Így aztán megtudtam, hogy náluk semmiféle kormányforma nincs. Nemcsak az uralkodást, de a parlamentet sem ismerik.

– Csak beteg agyvelőknek van szükségük rá – mondta –, hogy saját dolgaikról vitázzanak. Azt minden épeszű ember tudja, hogy mire van szüksége, elmegy a raktárba, kiveszi, és ha a raktárkészlet fogy, ezt a gyárak megtudják és utánatermelik. Mit kell erről vitatkozni?

Tehát nincs törvényhozásuk, és így törvényeik sincsenek, az igazságszolgáltatásról pedig fogalmuk sincs. Minden megy a maga útján. El nem tudtam képzelni, hogy lehet irányító szervek nélkül élni, ő pedig azon csodálkozott, hogyan tudunk élni olyan bizonytalanságban, mikor egy sereg ember, akinek - mint mondta - semmi köze a termeléshez, állandóan beleszól, és zavarja a munkát.

(...)

18. fejezet

(...)

... Ők minél többet tudnak, annál oktalanabbul gondolkoznak, minél éhesebbek lesznek, annál több ételt öntenek ki, minél kevesebb küzdelemmel lehet a mindennapi kenyeret kitermelni, annál inkább fogják egymást gyilkolni érte...

(...)

Csak azt sajnáltam, hogy olyat tanultam, amit nem fordíthatok hazám javára. Először azért, mert a behinkór gyógyíthatatlan, másodszor azért, mert szerencsére nálunk nem fordul elő.

Visszagondolva korcs és atavisztikus agyuk borzalmaira, egész sorsuk mint magától jövő törvényszerűség tűnt fel előttem.

– Most már értelek benneteket – mondottam –, teljesen belátom, hogy a behinek megszüntetése nem volt embertelenség, hanem ellenkezőleg: maga a szükséges folyamat, a kazo, amely csak így történhetett, és így kellett történnie. Megváltás. Mily jó, hogy engem, a józan angol környezethez szokott embert kimentettetek ebből a számomra oly borzalmas társaságból!

Zatamon hosszan nézett a távolba, majd elgondolkozva szólt: – Az ember voltaképpen nem ismeri saját hangját, mert belülről, a koponyáján át hallja.

– Mit akarsz ezzel mondani?

– Mikor saját hangomat hallottam először beszélő szerkezetből, én sem ismertem rá. Idegennek éreztem.

– És mire vonatkozik ez?

– Arra, hogy te sem ismerted fel a behinek közt saját hangodat, mert először hallottad azt kívülről.

– Hogy? – kiáltottam fel megdermedve. – Csak nem azt akarod ezzel mondani, hogy...

– És nem ismertél rá a tieidre, mert kultúrátok formában különbözik. Az ő életük más szavakkal pusztítja el magát, mint a tietek, pedig a kettő azonos: a behinség. Avagy nem te mondtad nekem valaha, hogy az élet tartalma nem a kórház, gyár, kenyér, egészség, hanem a lélek?

Felugrottam. Minden tagom reszketett.

– Remélem, ezt nem mondod komolyan! – kiáltottam. – Csak nem akarsz minket összehasonlítani kavicsszorító és rézkockákat imádó futóbolondokkal?!

– És sohasem fogjátok magatokat meglátni – folytatta változatlan tónusban –, mint ahogy Liliputban is hiába utaztál. Behin fajtád csak a gyermekeket szórakoztatja a mulatságos „egzotikummal". Itt is hiába utaztál. Értelmetek nincs. Atavisztikus, átmeneti fajta vagytok, melynek előbb ki kell küszöbölnie magát a létező világból, hogy a kazo kialakítsa a harmonikus formát.

Pillanatokig azon a határon voltam, hogy tettlegességgel forrasztom torkára gyalázkodását. Hiába voltam tudatában, hogy értelem nélküli automatákkal van dolgom, akiknek gramofonszerű lefetyelését nem kell komolyan venni, ez a sértés már nemzetemet érte, mit gentlemannek mindenképpen kötelessége megtorolni.

Mondom, azon a határon voltam, hogy megütöm, úgysem üt vissza, és igazán az önuralom csodája, hogy fékezni tudtam indulataimat. Eszembe jutott ugyanis, hogy bezárhatnak a behin telepre, vagy talán engem is megszüntetnek, márpedig a hinek közt nincs jog, igazság és fórum, ahová az ember a rajta esett sérelmek orvoslásáért folyamodhatna.

Pillanatnyi habozás után mély megvetéssel végigmértem, megfordultam, és szavait válaszra sem méltatva, faképnél hagytam.

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.