hirdetés

Szávai Géza: Harmincdekás Pistike színházi ruhája (részlet)

2017. december 4.

Miután közölték vele a klinikán a műszeres vizsgálatok teljesen megbízható eredményét, hogy Eszternek nincs agydaganata, Szávai Géza azt hitte, felszabadult. Mégis, amikor Polcz Alaine és Mészöly Miklós lakásán is próbálta felszabadultan érezni magát, ott sem sikerült... – Szávai Géza új könyvét a szerző születésnapján, ma mutatják be az Írók boltjában.

hirdetés

Mozgólépcsők

I.

1983 márciusában – annak idusán – a budapesti Margit híd budai hídfőjénél tökéletesen működött a mozgólépcső.
Vagy nem is a Margit híd hídfőjénél? Ott – talán? – nem is volt mozgólépcső.
Hanem a Duna folyását követő helyi érdekű vasút következő megállójánál, a Batthyány térnél?
Mindenképpen a Duna jobb oldalán, Budán, a Margit híd hídfőjénél, vagy a Batthyány téri metrómegállóban: tökéletesen működött a mozgólépcső. Rozsdamentes alumíniumszerkezetének tompa fénye élesen villan az emlékezetembe. Lényegtelen, hogy a Budapest központját átszelő Duna jobb partjának melyik HÉV megállóját látom.

*

Csak a fémesen csillogó lépcső mozog fel-le, élesen kirajzolva magát a háttérben szűrkén és mellékesen hömpölygő Duna elé.

*

Jelen vagyok én is. A mozgólépcső mellett ülök. Állok. Olykor teszek néhány lépést. De akkor is figyelek. A mozgólépcsőn fáradhatatlanul fel-le közlekedő, ötéves kislányt felügyelem.
A kislány – Szávai Eszter – rááll a lépcsőre, már rutinos: nem két, hanem csak egy kézzel fogózkodik. Amint felér, és a mozgólépcső szinte kilövi, kidobja, ő kivár a megfelelő pillanatig, elkapja a pillanat ritmusát, ugrik, és két lábbal – guggolva, de: – „talpra esik” a járdán, meg sem inog, pedig inoghatna. Bizony! Győzelmesen az apjára néz, „láttad?!” És indul vissza a lépcső aljára. Úgy igyekszik lefelé a széles kőlépcsőn, mintha félne, hogy elkésik. Szinte mindig gyalog teszi meg az utat a lépcső aljához. Visszafelé is mehetne mozgólépcsővel, de ezt a lefelé mozgást nem érzi biztonságosnak. Mellőzi.
Újra és újra feljön a mozgólépcsőn. Fáradhatatlanul, órákon át. Ez mindennél jobban leköti, ezt mindennél jobban kedveli. Az apja ül, áll, tesz pár lépést mellette, meg sem kísérli lebeszélni vagy akadályozni a kislányt. Figyelmesen van jelen, de szinte mellékesen, csakis a kislány számít. Ha órákon át mozgólépcsőzik, tegye.
Ez van.
Ami van, az van.
Jó, hogy legalább ez a szenvedélyes mozgólépcsőzés: lehetséges. 1983 márciusában, Budapesten.

*

Rejtély – mennyi rejtély a kislányok életében –, hogy miért éppen a mozgólépcsőzés képes lenyűgözni az ötéves Szávai Eszter teljes lényét. Az apja ül, áll, sétál a mozgólépcsőző kislány mellett, nem foglalkoztatja a rejtély, csakis az, hogy a kislány azt tehesse, amit akar, amihez kedve van – órákon, napokon át. Ehhez képest Szávai Géza csak mellékes jelenlét.
A magyar kislány először van Magyarország fővárosában. Az édesapja fiatal magyar író, ő is ritkán fordulhat elő Magyarországon, Magyarország fővárosában. Szávai Géza a magyarok lakta Székelyföldön, Erdélyben született, de mire (1950-ben) megszületett, addigra az európai nagyhatalmak Erdélyt Romániához csatolták, ezáltal létrehozták az európai kontinens legnagyobb létszámú nemzeti kisebbségét: az – immár – romániai magyarságot. Szávai Géza generációja a második világháború utáni kelet-európai kommunizmusok őrületében cseperedett, és szerencsétlenségükre Romániában az igen hatékony kommunizmust kisajátította a román sovinizmus, mely románná akart kényszeríteni mindent és mindenkit a romániai Nap alatt.
A Budapesten napokon át mozgólépcsőző kislány édesapja fura jelenségként érzékelhette magát. Mert hogy a fenébe' magyar írónak lenni a magyarokat felszámolni akaró kommunista Romániában?
Hát volt valami kis önelégültség-érzet Szávai Eszter apjában: lám, itt van ez a magyar kislány Magyarország fővárosában. Ahová az apa is csak néhányszor juthatott el. Ez talán a negyedik alkalom volt, hogy a harmincas évei elején járó magyar író tizennégy napot Budapesten tartózkodhat.

*

Bizony, itt van az ötéves Szávai Eszter Magyarország fővárosában!
És azt tesz, amit akar!

*

Mozgólépcsők 1983-ban Bukarest központjában is voltak. Szávai Géza romániai magyar író ez idő tájt már Bukarestben élt, mert a magyar újságok, kiadók szerkesztőségeit a román fővárosba „koncentrálták” a kommunista román hatóságok. Az öt éves Szávai Eszter látott már mozgólépcsőt Bukarestben is. Azt is láthatta, hogyan működik. Csúcsidőben és nemzeti ünnepnapokon bekapcsolták Bukarest központjában a mozgólépcsőket. Az emberek megrohanták. A félénk kislányt az óvatos apa nem merte a tolongó tömegben az ünnepi mozgólépcsőre vinni.
Kárpótlásként ölbe kapta a kislányt, és felszaladt vele a mozgólépcső melletti betonlépcsőkön. Ez tényleg vigasz volt, mert ilyen nagy kislányt már nem viszünk ölben. Nem bizony.
1983 márciusában több napig órákon át járt fel-alá a budapesti Duna-hidak melletti mozgólépcsőkön az ötéves Szávai Eszter. Az apja teljes odaadással vigyázta. Bizony, bizony, kicsi leány, nem zsúfolt a csillogó mozgólépcső. Egyedül járhatsz rajta. Amennyit csak akarsz.
Ha megállsz a mozgólépcső aljában, már csak azért nézel szét, nehogy a siető felnőtteket akadályozd, nem pedig azért, hogy vajon – magyarul – megszólíthatsz-e hangosan. Szávai Eszter itt hangosan kiáltozhatott: „Figyelj!” „Figyelsz? Most jövök!”
Szávai Géza már nem gondolt arra, hogy kockázatos a kislánynak ezt megszoknia, mert Bukarestben eddig is rászóltak: „Tessék románul beszélni! Romániában vagy!”
Veszélyforrás lehet egy apa engedékenysége.
„A világon a legjobban népünk lánglelkű vezetőjét, Nicolae Ceausescu elvtársat szeretjük.”
Ez csak egy versféle, ezt elszavalod az óvodában, és ez csak ennyi.
Azt szeretjük, akit szeretünk.
Az apa megilletődve érzékelte a felszabadultan mozgólépcsőző kislány örömét.

*

Napokon át rejtőzködött Szávai Géza a kislányával Budapesten. Senkit nem hívott fel, senkivel nem találkozott.
Még azt sem tette meg, amiért pedig Budapestre utaztak a kislánnyal. Halasztotta. Úgy döntött, majd beviszi a gyereket a klinikára, de előtte hadd legyen néhány olyan napja... Amilyent csak szeretne. Mert utána, a klinikai eredmény után – arra nem szeretett gondolni Szávai Eszter édesapja.

*

A mozgólépcsőn fáradhatatlanul és féktelenül örömködő kislányt csak ilyen kérdéssel szakította félbe: „Megyünk ebédelni?”
„De visszajövünk!”
Visszajöttek. Az állatkertből jövet is.
A vidámparkból jövet is.
Az óriáskeréktől jövet is.
Majd a kórházból jövet is ide. Megígérte a kislánynak.

II.

Reméltem, hogy feltöltődve jelentkezünk a Tűzoltó utcai gyermekklinikán. Reméltem, hogy még bennünk az óriási élmény. Hogy egy lépcső, amin járni kell, ez a lépcső maga jár... Mozog. És ha egy kislánynak nincs kedve járni a lépcsőn, a lépcső akkor is jár vele, viszi. És ezt a Géza megengedi, órákon át, napokig. Nem szakítja meg a mozgólépcső-mozgókislány játékot.
A kórház után már elképzelhetetlen a mindent megengedő, nagy játék.
A kislány is, az apja is megszeppent a Tűzoltó utcai gyerekklinika kórtermében. Súlyosan beteg gyerekek, többen közülük az utolsó fázisban. Ők elmennek.
A hozzátartozók a betegekkel maradhatnak. Ez nagy újdonság Szávai Eszternek, mert a bukaresti kórházakban a betegeket hetente kétszer vagy háromszor szabad meglátogatni. Azt mondja a kislány az apjának:
„Nem mész el, igaz?”
„Csak éjszaka.”
Éjszakára a hozzátartozónak nem lehet bent maradni, csak a a függönnyel elkerített ágyakban fekvő gyerekeknél.
A függönynek hála Szávai Eszter sem fogja látni, amikor egy végső stádiumú gyerek elmegy...
...Az ágyak szélén üldögélő asszonyok – anyák – egyike ezzel nyugtatja halkan Szávai Gézát, aki nem moccan a kislány mellől, de késő délután mégis ki kell mennie a városba, pizsamát vásárolni. Eszter édesanyja egyetlen pizsamát csomagolt. „A kórházban azt sem engedik majd viselni. Mindenkinek fertőtlenített kórházi pizsamát adnak.”
„Nem” – mondja a nővér, és azt tanácsolja, vásároljon a kedves papa egy pizsamát, hozza be, ami pedig a gyereken van, azt mossa ki, majd pedig a másikat mosva mindig lesz tiszta váltópizsamája Eszternek.
A kislánynak karórája van, legkésőbb egy óra múlva itt vagyok egy új pizsamával.
Szávai Eszter megnézi az órát, az apja indul. Az ágyak szélén ülő anyukák egyikét megkéri, amíg visszajön, addig „vigyázzon” Eszterre. A kislánynak nem voltak kétségei, hogy az apja időben, sőt idő előtt visszaér. Mindig ezt gyakorolják, hogy az időpontokat be kell tartani. Ezért kapott a kislány karórát.
Reggel hat órától lehet bejönni a betegekhez. Én hat óra előtt pár perccel itt leszek, ígéri Szávai Eszter apja, amikor este, fektetés után elbúcsúzik a kislánytól.

*

Ekkor látja meg a várost, Magyarország fővárosát.

*

A művelődési minisztérium Maros utcai vendégházában van szállása, kétágyas garzonszerűségben.
Villamossal megy át a Margit hídon, a zajló, szürke Duna fölött. A hídfőnél mindig azt mondja Szávai Eszter. „Géza, szálljunk le, menjünk a mozgólépcsőhöz”.
Szávai Géza rejtőzködve surran be a vendégház ajtaján, lesütött szemmel fel a szobába, nehogy ismerőssel találkozzon, nehogy valakivel szót váltani kényszerüljön. Kimossa a kislány pizsamáját, a fűtőtestre teríti, hogy reggelre megszáradjon. Aztán hajnalban kisurran, villamossal át a hídon, hat óra előtt megérkezik, a kórházi takarítónők között botladozik Szávai Eszter kórterme felé, ahol az ágyon felülve várja a kislány, az óráját nézi, és győzelmesen mosolyog. A fürösztésnél ugyan megjegyzi egy szánakozó hölgy, hogy ez jobban illene a kislány anyukájához, mintsem a papához. De aztán tapintatosan elfogadják, hogy egy férfi anyaként ügyködik. „Kétévente egyszer utazhat egy román állampolgár Magyarországra” – mondja Szávai Géza, miközben a kislánya száradó haját fésüli. „Ezért egyik évben a feleségem, másik évben én utazom. Hogy évente megforduljon közülünk valaki Magyarországon." Azt nem mondja Szávai Géza, hogy a magyar irodalomnak mégiscsak van köze Magyarországhoz, tehát egy magyar írónak is kellene... Ez délutánonként is eszébe jut, amikor a mozgólépcsők mellől bámészkodik, nézi a Dunát, mert azt mondták a klinikán, „Menjen, apuka, pihenjen, vizsgálatra visszük a lányát.”
Szávai Géza gyakran üldögél egyedül a kislánya ágya melletti kisszéken vagy az ágy szélén. Nem akarja, hogy amikor a vizsgálatokról visszahozzák, a kislány azt érezze: magára maradt.
Amikor egymagában üldögél a gyerek ágya mellett, Szávai Géza felfedezi a kórtermet. Rámered, mint kint: Magyarország fővárosára. Ez van.
Az anyukák vigyázzák saját gyereküket, de egymásra is figyelnek. Fáradtan bár, de készséges részvétlenséggel. Szávai Géza is elvegyül ebben a kölcsönös részvétlenségben. Jó az, ha nem kell, mondhatni tilos a sajnálkozás. Túljátszott együttérzés? Erre nem jut erő.
Arra azért vigyáz a személyzet, hogy feltűnés nélkül lopják ki a függönyök mögül, ha elhalálozik egy gyerek. Mert megesik, hogy itt megy el, a függöny mögött, bár amikor eljön az ideje, akkor külön, halató szobába viszik, ahol nagyobb intimitásban élheti élete utolsó óráit, meghitt együttlétben a szüleivel, az igaz, hogy általában mindig az édesanyjával. Testvéreket megkímélik. Az apák pedig. Az apák?
Ez van. Így van ez, vagy nincs igazi érzés, vagy nincs viselkedés. Ilyenek az apák.
A féllábú, kopasz kislány egyre ügyesebben jár a mankóival az ágyak között. Teljes lényével igyekszik.
Úgy tesz, mintha oda sem figyelne, de ezt az igyekvést titokban hosszan nézi Szávai Géza.
De nincs titok. A mankós gyerek édesanyja érzékeli az elismerést. Hálás érte. Rámosolyog az anyaszerepbe teljesen beleszokott férfire. „Tudod” – súgja mintegy a kislánya helyett is – „szükségünk van az elismerésre. Bármilyen pici sikerre.”
Mindig könyv vagy füzet a kezében.
Egyetemre jár, ha látogatás nélkülin is, de be fogja fejezni. Szávai Géza nem kérdezi, milyen szakon. Ez később eszébe jut; délután a Duna parton. Nem kérdezett rá a közlékeny szülőtársra, mert nem akart fikarcnyi esélyt sem teremteni értelmiségi fölényeskedésnek. Ő maga pedig rövid választ adott a hölgy kérdésére: „Újságíró vagyok”. Amint kimondta, már szánta magát. Nem meri azt mondani, hogy író.
Délután a szürkén zajló Duna fölött a magyar fővárosra nézve még élesebben, még pontosabban érezte: szánalom. Ez van. Ebben vagyunk. Elsüllyedve.
Olyan szánalmas vagyok, mert magyar író vagyok, hogy ki sem merem mondani: magyar író vagyok.
Hogyan lehetnék magyar író? – életemben négyszer jártam Magyarországon, amit írok az sem juthat el Magyarországra, Magyarországról sem juthat el semmi hozzánk, a kétmilliós magyar néptöredékhez az egyiptomi fogságba.
„És románul írsz újságot?” – ezt kérdezte a mankós kislány édesanyja. Helyesebb lett volna vállalni, azt ami van: magyar író vagyok. Az olyan különös, hogy arra nem mer rákérdezni senki. Így meg magyarázkodni kellett: „Bukarestben is élnek magyarok, még egy magyar óvoda és iskola is van. A Kondukátor nem fogja betiltani vagy megszüntetni, mert ebbe az egyetlen magyar iskolába járnak a Magyarországról küldött diplomaták, a bukaresti magyar nagykövetségiek gyerekei is.”
A szürkén zajló Duna partján Szávai Géza – visszagondolva – már sajnálta, hogy a mankós kislány édesanyjának értékére, értelmiségi mivoltára nem hagyott kibontakozási teret. Kicsit később tudta meg, hogy a mankós kislány édesapja nem bírja látni a levágott lábú gyereket. Ezért nem látogatja. Később sem fogja. Elvált a kislány édesanyjától. Más életet kezdett.
Kicsit segíthetett volna Szávai Géza is a kórteremben a mankós kislány édesanyjának, hogy ők meg folytassák saját életüket.
Aki megteheti, aki képes rá, akinek megadatik, az folytassa.
Aki folytatja az életét, annak pici bűntudata is keletkezhet. A függönyt félrehúzták, a kórházi személyzet ágyneműt cserélt, a meghalt gyerek édesanyja az eltávozott személyes holmijait rakosgatta bele egy hatalmas szatyorba. Búcsúzkodás helyett kényszeredetten köszönt, amikor tele szatyrával elhagyta a kórtermet. Szávai Géza némi vádat is felfedezni vélt a hűvösen felfelé irányított fejtartásban: „Bezzeg a tiétek él!”
Azt az ösztönrándulást, amivel a távozó asszony után nyúlt volna – azért később nagyon elítélte magát Szávai Géza: „De hát nyugodjon meg”, mondta volna... és szinte hallotta gondolatai mélyén formálódni, hogy: „Hát a miénk is...”
Nem. Nem ez van.
Az van, hogy mi még itt vagyunk.
Nem tudom, mi történik, de az, igenis, történik, hogy igenis, vagyunk.

*

Szávai Géza csak alig akar jelen lenni a kórteremben. A kislánya – amikor nincs vizsgálaton – teljesen lefoglalja, csak halk háttérzaj ilyenkor a kórterem. És mintha ő nem is volna jelen.

*

Budapesten sincs jelen.

*

Még itt vagyok, de már csak saját jelenlétem legalján. Ez van.
Ötéves kislányom az ölemben. Magamhoz ölelem.
Kislányom nagyoskodva ölel át. Ilyenkor megnő, azzá növekedik, akivé szeretne majd lenni, aki felnőtt, és azt mondja majd a Gézának, amit gyakran már most is mond a kislány:
„Elrendezlek.”
„Főzök neked kávét.”
Szávai Géza úgy gondolja, hogy egymást ilyen erősen átölelve vígan repülhetnek. Öröm a repülés, mondjuk: hosszú és gyorsított mozgólépcsőzés kettesben.
Így egymásba kapaszkodva biztonságos, és: öröm a repülés.
Zajlik a Duna.
Jégtáblák úsznak a lomhán hömpölygő víz tetején. Nem a formátlan körvonalú, kemény aszfalt- vagy betonlapokat formázó jégtáblára kellene zuhannunk. Az fájdalmas. De észre sem vesszük, mert a lebegő jégtábla megbillen amint rázuhanunk, és máris a vízbe dob minket, akár egy óriási lapát. Ott pedig már jó, milyen jó játék, a gyerekek nagyon szeretik a vizet.
Egymást ölelve halunk meg. Vagy valami. Mert hát nyílván nem, ó, ugyan! Ez játék. A halál pedig valami rossz.
Rosszban nem!
Rosszban nem veszünk részt.
Ezt mondanám, ilyesmit mondok majd, vidáman, zuhanás közben.
Biztos vagyok benne, hogy a veszélyes jégtáblák között a biztonságos ölelés és a repülés öröme kitart a halálunk beálltáig.

*

Szávai Géza jó ideje eldöntötte, és megkötött benne a döntés, mint a beton. Ha a jól felszerelt Tűzoltó utcai klinika diagnózisa megerősíti a bukaresti Dr. Horváth Lenke félelmét, és itt megállapítják, hogy agydaganat, és a gyógyulás reménytelen, akkor a hosszadalmas, embertelen, fájdalmas halál helyett a gyors, izgalmas, örömmel egymásba kapaszkodó, játékos halál. Leugrik a kislánnyal a hídról, bele a jéggel zajló Dunába. Ez van.

*

A Tűzoltó utcai klinika folyosóján Szávai Géza naponta többször elmegy dr. Polcz Alaine szobája előtt. Már első nap megtudta, hogy a pszichológusnő pár napot hiányzik, elutazott. Tehát Szávai Eszter nem lesz, nem lehet Polcz Alaine betege.
Szávai Géza nem tudja eldönteni, hogy örüljön ennek, vagy sajnálja. Ez van.
Még egyetemi hallgató korában olvasta Polcz Alaine tanulmányait a gyerekek haláltudatáról. Amit ott olvasott, az akkori fiatal fiút fejbe verte. Nem az, amit olvasott. Azzal a tényhalmazzal a fiatal egyetemista eléggé közeli ismeretséget ápolt: nyaranta újságoknál dolgozott sordíjasként, és titokban szűkebb pátriája, a székelyföldi gyerek-öngyilkosságok szereplőit és haláluk körülményeit tanulmányozta. Tisztában volt azzal, hogy ha sikerül is megírnia az öngyilkos székelyföldi gyerekek történeteit (már a kilencedik esetnél tartott), azt úgysem közölheti. De tartozott saját gyerekkorának is azzal, hogy... Ez volt. A fiatal egyetemistát meglepte Polcz Alaine tanulmánya.
Tízegynéhány évvel később, a Tűzoltó utcai gyerekklinika folyosóin és kórtermében ténferegve hamar eldöntötte, hogy igenis, nagyon jó, hogy az ötéves Szávai Eszter nem lett Polcz Alaine betege. Leheletnyi ellenérzésének okát is tisztán látta: ne vizsgálja olyasvalaki a kislányomat, aki a gyerekek haláltudatával foglalkozik. Ez van.
A kis Szávai Eszter – istenem – haláltudata nem lehet haláltudat.

*

Szüleinek második gyerekeként született Szávai Eszter. Császármetszéssel. A bátyját szintén császármetszéssel segítették a világra. Élt tizennégy órát. Szávai Eszter édesanyja több császármetszést nem kockáztathat, ha kockáztatna, a törvények úgysem engedik. Szávai Eszter egyedüli gyerek marad. Egyke.
Amikor ötéves korában éjjelenként felriad, és keservesen sír, mert szédül, szülei megijednek.
Így kerül a kislány öt éves korában Magyarország fővárosának, Budapestnek a csodálatos mozgólépcsői mellé.
Abban az évben nem a feleség, hanem a férj utazhatott Magyarországra, így ő vitte a gyereket repülőgéppel Bukarestből Budapestre. Félt, hogy a kislány szédülni fog a gépen, de nem szédült, nagyon élvezte a repülést.

*

A Tűzoltó utcai klinikán, ahová végül néhány élménygyűjtő, mozgólépcsőző nap után bevitte a kislányt, Szávai Géza elmondhatta, hogy nem a világ végén veszélyezteti a gyerekét, mert jó, hogy nem nagyon van, amit enni, de azért kikerül a mindennapi. Igaz, nincs fűtés, nincs meleg víz, gyakran van áramszünet, de ezzel ő nem veszélyezteti a kislányt. Hiszen a Székelyföldön is ez a helyzet. Na mondjuk, ott volna mit enni.
De Bukarestben mindent megteszünk, hogy meleg, szerető anyanyelvi környezetben biztonságosan növekedjék a gyerekünk, a legjobb szakorvos, a romániai gyerek-neurológia megalapítója is bukaresti magyar, és ő, Horváth Lenke professzor asszony – óriási a tapasztalata –, ő vizsgálta, alaposan, magyarul beszélgetett a kislánnyal, hiába néztek helytelenítően a plafonra a kollégái. Nem kellene gyógyszerrel tömni Esztert. Az agyról kellene felvétel. Viszonylag egyszerű, nem fájdalmas, elküldené oda a kislányt. Többször is telefonált, de a drága gépet már nem hajlandók működésbe helyezni. Nem kapcsolják be! Mert a nemzeti áram-spórlás miatt még rövid ideig sincs folyamatos áramszolgáltatás Bukarestben.
Budapesten a Tűzoltó utcában működnek a gépek. És hamarosan meglátjuk, apuka, hogy mi van.

*

Szávai Géza Polcz Alaine elől is rejtőzött volna. Nem tudta, hogyan fog rejtőzni előle, amikor visszaérkezik, hiszen csak néhány napot hiányzik a klinikáról. Polcz Alaine férjét, az író Mészöly Miklóst is kerülte. Attól tartott, összefutnak az utcán.
Mészölyék a Maros utcai minisztériumi vendégház közvetlen közelében, a Városmajor utcában laknak.
Mészöly írta azt a – fél – mondatot, amely megkötött a Szávai Géza napjait feltöltő betonban: „vagyok – saját jelenlétem legalján.”

III.

Miután közölték vele a klinikán a műszeres vizsgálatok teljesen megbízható eredményét, hogy Eszternek nincs agydaganata, Szávai Géza azt hitte, felszabadult. Mégis, amikor Polcz Alaine és Mészöly Miklós lakásán is próbálta felszabadultan érezni magát, ott sem sikerült, szinte mentegetőzve mondta ki, amire éppen gondolt: „Napok óta egy mondat zúg a fejemben. Vagyok, saját jelenlétem legalján.”
Nem nézett Mészöly Miklósra.
Mészöly csak futólag „nem nézett vissza rá”, és azt mondta:
„Tudom.”
„Mit tudsz, kincsem? Már minden rendben, megoldódott” – efféléket ismételgetett Polcz Alaine, és közben jelezte, ő többet nem mondana, mert az már az Esztert kezelő kollegák feladata, de „megnyugtató, hogy már túl vagyunk a nehezén, Géza.”
Mészöly elengedett egy-két megrovó, helytelenítő pillantást a felesége felé, aki mégis mondhatna valamit, hiszen ott van a klinikán, bennfentes, szólhat a kislány érdekében, de közben a könyvespolcon a könyveket rakosgatva, hamiskásan megismételte: „Tudom.”
Alaine megengedően mosolyintott egy futólagosat – látszott, óriási gyakorlata van ebben –, kifordította két tenyerét, és megdicsérte férjurát: „Egy író mindig tud valamit.” Mészöly már nem figyelt Alaine-re. Mintha a felesége ott sem lett volna. És látszott, hogy ez a férfiúi attitűd egyáltalán nem idegen tőle.
„Tudom” – Mészöly egyenesen a szemembe nézett.
„Persze, az természetes, hogy az ember nem könnyen teszi túl magát egy ilyen rettenetes élményen, de már rendben, megnyugodhat, Géza. Na, arról meséljen, hogy mi van otthon. Mert, hogy itt mi van, azt látja.” – Alaine Erdélyben nőtt fel, az „otthoni" állapotok őszintén érdeklik.
„A Saulusból van a mondat” – közölte leheletnyi méltatlankodással Mészöly.
Hát nyilvánvaló, hogy tudja!
Hát rájött, hogy ő írta.
És hogy melyik regényében. De amúgy a mondat:
„A helyén van” – mondta, valahogy úgy, mint aki sajnálja. Áthatóan átnézett rajtam.
„Szörnyű, a magyar rendőrség március 15-én megint szétzavarta a forradalmat ünneplő fiatalokat. Merthogy tüntetnek! Biztosan látta, vagy hallotta, Géza. Azért itt is vannak megnyilvánulásai a hatalomnak.”
Amíg Alaine beszél, Miklós válogatja a könyveket, amelyeket nekem ajándékoz.
„A kislánynak félelmei vannak. Nincs gond az óvodában? Ezek a félelmek nagyon nyomasztóak tudnak ám lenni.” A klinikán a doktornő, Alaine kollegája, türelmesen kérdezett.
„Magyar óvoda még van Bukarestben. A magyarlakta vidéken rendre megszűnnek”– mesélem Mészölyéknek. Miklós szerint a romániai hatalom a nemzetiségi politikájába nem fog belebukni, hiába jósolják sokan. Hanem gazdasági ballépéseivel ássa meg a saját sírját.
„Egy képesítés nélküli dadust vettek fel a magyar óvodába, mert mást nem találni Bukarestben. Gabi óvónéninek hívatja magát, úgy működik, mint egy őrmester. Szokásosnál korábban mentem Eszterért, nem akart kiszállni az ágyból, szégyenkezett. Mert bepisilt. Pisiben ült. Kérezkedett ugyan a vécére, de Gabi óvónéni nem engedte ki. Mert a délutáni pihenő előtt kellett volna kimenni! Azt vallja Gabi óvónéni, hogy rendnek lenni kell.
Megkérdeztem, inkább pisiljen kínjában az ágyba a gyerek?
Üvölt velem is Gabi óvónéni. Ahol ő van, ott rend van.
És én ezzel a fajtámbéli, székelyföldi öntudatos teremtménnyel szemben tehetetlen vagyok. Más is tehetetlen.”
„Romániai magyar belügy”, próbálok szellemeskedni Mészölyéknek. „És ezt sem tudjuk megoldani!”
Már oldottan pereg a nyelvem, „helyzeteink reménytelenek”, Magyarországon Mészölyék sincsenek hatalmon, de külpolitikailag annyit megoldhatnának, hogy valamilyen módon, emberi kapcsolatokon keresztül akár, de jelezni kellene a magyar diplomatáknak, megkérni őket szépen, hogy gyerekeik ne dobálják egymást az osztályteremben a tízóraijukból származó paradicsommal, banánnal, mert ilyen finomságokat a bukaresti magyar osztálytársaik ünnepnapokon sem látnak, akkor sem ehetnek. És magyar diplomata szülőknek legalább ennyit érzékelni kellene, legalább a határon túli nyomorult magyarok környezetében. Lehetnének a magyarországi magyar írók legalább ennyi hatással a magyar külpolitikára?!
„Értem a jogos keserűséget” mentegetőzik keserűen Mészöly. És kesergünk tovább. A keserűségünk mind igaz és őszinte. Otthon vagyunk benne.
De miközben szenvedélyesen beszélek, érvelek, támadok – már nem vagyok ott.
Szávai Eszter a rendelkezések szerint két éves korától mehetett bölcsődébe. Gyenge még ahhoz, vélte az édesanyja. De az édesapja, aki egyébként csecsemő korától felvigyázta, mert szabadúszó íróként maga rendelkezett az idejével, azt szerette volna, hogy kortársai közé tagolódjék a gyerekük. Szávai Eszter két napot töltött a gyergyói bölcsődében, két napon át sírt a bölcsődés nénik ölében, a sírástól tüdőgyulladást kapott.
Amikor Szávai Géza elkeseredik, akkor úgy ül – méltó büntetését töltve – mint egy gyergyói bölcsődés néni.
De most már az én ölemben van a síró kis Szávai Eszter.
Nem sír.

*

Miközben keseregve, szenvedéllyel beszélgetünk Polcz Alaine-nel és Mészöly Miklóssal, akinek egy mondata, mint megkötésre váró, kavargatott cement forog napok óta az agyamban – eközben nekem mintha az ölemben fészkelődne a fáradhatatlan kis Eszter, és csak őt figyelem. És ha kimondanám Miklósék előtt az agyamban forgó mondatot, az már így hangzana:
Vagyok: saját jelenlétem mellett.
Nem látszom – a saját jelenlétem mellett. Ott senki nem lát.
Nem mondhatom ki Mészölyéknek amire éppen gondolok – ami történik bennem –, hogy udvariasan intenzív itteni jelenlétem, budapesti jelenlétem legalján sem vagyok, hanem mellette: éppen üldögélek, Eszterrel az ölemben.
Mészölyéknek nem számolhatok be, hogy mi történt Miklós mondatával. Velünk. Pedig Mészöly Miklós a mondata jogán is illetékes, megilletné, hogy tudja, mi történik. Megérdemelné, hogy pontosan tudja; a pontos történetek iránt elkötelezett szenvedélye, ami az életét kitölteni hivatott – nehezen viselhető, és nehezen elviselhető. Tudom.

*

Vagyok: saját jelenlétem telítettségében.
Kislányom jelenléte teljesen kitölt. Az ő születése óta tudom, mi a teljes jelenlét.

*

Ekkor, 1983 márciusában még nem tudom, hogy néhány évvel később ezzel a két emberrel, Polcz Alaine-nel és Mészöly Miklóssal nagyon szoros kötelékben fogok élni; Miklóssal szinte egymás mellé zárva Kisorosziban. Bő másfél évtized múlva pedig Eszter itt fog lakni három leánygyermekével a szomszédban, egy Maros utcai házban, a művelődési minisztérium vendégházával szemben.

*

De 1983 márciusában is – Mészölyék Városmajor utcai lakásán – többet tudunk, mint amennyi közös jelenlétünkből látszódhat.
Mészöly Miklós saját mondata után nézve nem szeretné ugyan, de átlát rajtam. Tudja, hogy ott vagyok, hát persze, na de: vagyok – saját jelenlétem mellett.
Tíz évvel később Kisorosziban beszélgetni fogunk, pontosabban: beszélni fogok neki arról, hogy előbb, mint ő, mert ő csak a fogság után, de én már kamaszkorban félni kezdtem a biológiai magánytól... Gyerekkorom végén elszenvedett betegség korbácsolta fel bennem – még gyerekként! – a félelmet attól, hogy talán nem lehet majd gyerekem.
1983 márciusában átütő jelenvalóságában érzékeltem Polcz Alaine és Mészöly Miklós lakásán a gyerektelenség biológiai magányát. Tudtam, mit jelent nőtől nőig „űzve lenni”, feledtetni, menekülni előle.
Kamaszkori képzelgéseimben úgy éreztem, hogy a gyerektelenségnek szaga van. Városmajor utcai lakásban ennek nincs szaga, de levegője, atmoszférája: van!
Polcz Alaine természetesebb ember mint mi: akár Miklós, akár én. Nem természetes haldokló gyerekek között leélnie egy életet. Annak – sem – akinek nem lehet gyereke. De természetesen és őszintén: érthető, tisztelhető vállalás.

*

1983 márciusában az öt éves Szávai Eszter megmenekülése és vele Szávai Géza megmenekülése utáni napokban a Mészölyék Városmajor utcai lakásában: vagyok – saját jelenlétem mellett.
Nem látszom, senki nem lát. És nem tudok eltűnni onnan.
Ez van. Minden történettel, amihez csak közöm van.
Ha Alaine és Miklós látna, akkor is: tudják, hogy nem illik látniuk.
Vagyok hát: saját jelenlétem mellett, biztonságban.

*

Ha tudnánk, hogy mi mindent tudunk egymásról, akkor talán összedőlne (bennünk mindenképpen) a világ.
Egymásnak dőlünk (támaszkodunk), és mégsem dől össze (bennünk) a világ.
Egyszer, hónapokkal 1983 márciusa után elmondtam a feleségemnek – akinek Eszter édesanyjaként mindent tudnia kell, ami a kislányunkkal történik –, hogy mi történhetett volna Szávai Eszterrel és Szávai Gézával Budapesten a Duna-hídon.
„Te állat.” Mondta. És megkérdezte: „Rám nem gondoltál? Hogy én hogy maradok itt?”
De gondoltam.
Te tényleg emberibb lény vagy nálam. Túlélsz, és újrakezdesz. Megvan ez az emberi képességed. Mint ahogy a vas, jég, miegyéb megolvad, majd újra megszilárdul.
Ez a Szávai Géza pedig: mint a megkötött beton. Nem lehet újra felolvasztani. Mit tehetnénk. Ez van. Meg legfennebb a betonhumor. Amivel minden elviselhető.
A legrutinosabb pszichológusból is kijön néha az ember. A hajszolt, fáradt, megbántott Polcz Alaine-ből is kitört olykor a természetes méltatlankodás, ha már képtelen volt valamit elviselni:
– Hát maguk állatok!
Kettőnknek mondta, Miklósnak és nekem, de a magázódásból is kihallhatóan, inkább nálam érhetett célba. Kisorosziban, természeti környezetben jogosan kijelenthetőnek, adott esetben indokoltnak is tartottam azt, ami elhangzott. Miklós begyakorolt férfiattitűddel átnézett Alaine feje fölött. De a betonról minden visszapattan:
– Igaza van, Alaine – ismertem el végtelen komolysággal. – Miklós tutira egy állat, na de én egy echte úriember volnék!
Alaine már régen fuldokolt és ketyegett, mire végre felkacagott Mészöly. Nem igazán volt humora. Van ilyen. Attól még a világ – olykor – vígan történik tovább.

*

Ha sejtjük, netán tudjuk, pontosabban: tudomásul vesszük, mi történik velünk – ha ez van, hogy vannak történetek! –, akkor tisztán pontos történet már részvétlenül, egyszerűen bárki által elmondható. Elmondhatja Szávai Géza, hogy: „Az apja vitte Budapestre az ötéves Szávai Esztert.”
Ez volt.

A kötet minden írása a fiatalok, a gyerekek világában mozog. Az író is nagyon fiatal némelyik elbeszélés születése idején, újabb keletű prózáiban Szávai Géza bepillantást enged saját sorsába, életébe is. Harmincdekás Pistike színházi ruhája – a körülbelül már „harmincdekás” magzatát hordó fiatalasszony feszültségekkel teli életének egy pillanatát ábrázolja. „Köznapi”, ugyanakkor groteszk és fájdalmas történet. A Pilátus című novella egészen elképesztő gyerekgyilkosság lélektani rajzával sokkol. Szávai Géza műveinek gyerekvilága pedig (Csecsemőeposz) születésünkkori érzékeny ősállapotunkig terjed: amikor nagyon törékeny lényekként vívjuk gigantikus küzdelmünket a létezésért. És gyakran felmerül a kérdés: a büntelen gyereket miért bünteti még az Isten is?!

Szávai Géza: Harmincdekás Pistike színházi ruhája, PONT Kiadó, 2017

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.