Majd így folytatja: "Részletesebben foglalkozom néhány regénnyel, mint A zendülők, a Válás Budán, A gyertyák csonkig égnek, a Szabadulás, A Hang, a Jelvény és jelentés, mindegyiket, szándékom szerint, olyan kontextusba helyezve, mely új értelmezési lehetőségeket nyit meg. Az intertextuális megközelítés általában más perspektívába helyezi a regényszövegeket, pontosabban más összefüggések rendszerét villanthatja fel. Ezért próbálkoztam A zendülők értelmezésében a szegényproblematika bevezetésével, a Válás Budán esetében a Tolsztoj-párhuzam megjelölésével, A gyertyák csonkig égnek elemzésekor a sztoikus gondolkodással folytatott dialógus feltételezésével, a Szabadulásról szólva az első találkozás-toposz és az arc-fenomenológia felidézésével, a Hitler-jelenséget vizsgáló két regény – A Hang és a Jelvény és jelentés – esetében pedig a logosz és a politikai diskurzus kérdéskörének az érvényesítésével.”

Szávai János 1940-ben született Budapesten. Irodalomtörténész, kritikus, műfordító.

Kötetei:

Saint-Exupéry (Gondolat, 1971); Martin du Gard világa (Európa, 1977); Az önéletírás (Gondolat, 1978); Zsendül-e a fügefa ága? (Szépirodalmi, 1984); André Malraux (Gondolat, 1988); Magyar emlékírók (Szépirodalmi, 1989); Nagy francia regények (Krónika Nova, 1989); Írástudók és próféták – Magyar írók a világirodalomban (Krónika Nova, 2002)

Angolul: The Autobiography (Akadémiai, 1984)

Franciául: Introduction a la littérature hongroise (Jean Maisonneuve, 1989); Nouvelle poésie hongroise – Alain Lance-szal (Caracteres, 2002); Qui est libre? – Paul Ricoeurrel, Török Endrével, Vajda Mihállyal etc. (L’Harmattan, 2002)

 

 

 

SZÁVAI JÁNOS: A KASSAI DÓM

KÖZELÍTÉSEK MÁRAI SÁNDORHOZ

(részlet)

KIVONULÁS ÉS VISSZATÉRÉS

(Egy polgár vallomásai)

Meghökkentő, elgondolkodtató, már-már provokatív az 1934-ben és 1935-ben megjelent Márai-könyvnek már a címe is: Egy polgár vallomásai. Az első kiadás ugyanis nem jelöli meg a műfaját. Igaz ugyan, hogy a Panthéonnál megjelent könyv előlapja egy olyan sorozat darabjaként tűnteti föl, mely „Az új magyar regény” címet viseli, de ugyanazon kötet végén az a felsorolás, amely Márai Sándor addig megjelent könyveit szedi sorba, öt regény és egy verseskötet említése után hozza, megint csak műfaji megjelölés nélkül a címet: Egy polgár vallomásai. Ha önéletírásnak kezdjük olvasni, amire ez az első kiadás nyilvánvalóan feljogosítja olvasóját, akkor viszont a vallomás terminust komoly jelzésnek kell vennünk (többek közt azért is, mert a könyv utolsó lapjára a szerző még egyszer ráírta: vége a vallomásnak), arra való erőteljes utalásnak, hogy Márai Sándor – eltérően a korszak más kiemelkedő önéletírásaitól – nyíltan kívánja jelezni az európai hagyományhoz, a Confessiones és a Confessions szerzőjéhez, vagyis Szent Ágostonhoz és Rousseau-hoz való kapcsolódását. A két világháború közti korszakban egymás után születnek a jelentős magyar önéletírások; de egyiknek a címe sem szól ennyire élesen, mint a Máraié. A Kassáké – Egy ember élete – hozzá képest ugyanis túlságosan általános, az Illyés Gyuláé – Puszták népe – kirekesztené az Ént, a Móricz Zsigmondé – Életem regénye – a műfajválasztás bizonytalanságára utal, a Németh Lászlóé pedig – Magam helyett – a történetmondó és a történet kapcsolatának tisztázatlanságára.

Márai „vallomása” egy ponton közelíthető az Illyéséhez, ő is pontosan jelzi, mint a Puszták népe szerzője, társadalmi hovatartozását. De vajon valóban nyíltan jelzi-e? A cím két terminusának összekapcsolása ugyanis különös, ellentmondásos egészet alkot. Nem feledhetjük el, hogy a könyv megírásának pillanatában, a harmincas évek elején-közepén, a szellemi közeg semmiképpen sem kedvezett a polgár titulus hirdetésének. Akár a marxizmus, akár a népi mozgalom felől tekintve, a polgár lényegileg ellenség, vagy jobb esetben nevetséges túlélő, a múlt kövülete. A polgárság halott, mondja ki például magától értetődő természetességgel A Thibault családról írott kritikájában Németh László, nem csak a maga véleményét hangoztatva megállapításával.

De vajon maga a vallomás szövege pozitív töltést ad a polgár terminusnak? Hiszen már a két szó egymás mellé állítása is ironikus olvasatot feltételezhet. A vallomás, a confessio eredeti jelentését tekintve személyes ügy, gyónó és Isten kettőse, mint Ágostonnál, vagy akár Rákóczi Ferencnél, és amikor laicizálódik, Jean-Jacques Rousseau-nál, akkor is megmarad egy személyiség s az Isten helyébe lépő – a rousseau-i gyónást meghallgató s az esetleges feloldozást szolgáltató – olvasói közösség kettősének. Az egy-egy vagy az egy-több helyébe itt, Márai könyvében, a több-több kerülne, ugyanis a cím sugallata szerint a történetmondó, a vallomás elmondója nem csak maga, hanem egész osztálya nevében is beszél. Feltételezhető tehát, hogy egy polgár mondja el élettörténetét, egy polgár vallja meg a titkait, s ha egyes szám első személyben beszél is, egy közösség életformáját akarja minél teljesebben bemutatni.

Ebből az alapállásból következik, hogy Márai egészen másként indítja elbeszélését, mint a vallomást mondó-író önéletírók szokták, vagyis nem a maga születésével, nem is valamiféle fontos történeti eseménnyel, hanem a környezet, a polgári létet meghatározó miliő részletező leírásával. Azt a kisvárosi bérházat ismerhetjük itt meg, mely életének hosszú ideig a kerete volt. Szinte az egész első fejezetet betölti – akár egy Balzac-regényben – a környezet bemutatása, mintegy azt sugallva, hogy annak az életnek s életmódnak, amelyet a vallomásokból majd megismerhetünk, legfontosabb jellegzetessége a külső forma, a mindennapok materiális részleteinek és összefüggéseinek szigorúan pontos megszervezése, vagyis hogy az egyéni lét csak ezeken a meghatározottságokon belül érvényesülhet.

Feltűnik már az indításkor egy másik jellegzetesség is, mely szintén az elbeszélői többes látszatát, a vallomás érvényét próbálja erősíteni; a nevek, a megnevezések és elnevezések szinte teljes hiányára gondolok. Az első fejezetek nem nevezik meg a helyszínt, sem a várost, sem az utcákat vagy tereket; a visszaemlékező egyszer sem mondja ki családjának a nevét, nem mondja meg sem apjának, sem anyjának, sem testvéreinek a keresztnevét. De ezt a fogást egyáltalában nem leplezi, sőt, ellenkezőleg, tudatosítani igyekszik a név, a ki nem mondott nevek fontosságát. „A szabadságharc idején a család a felkelőkkel tartott, magyarosította nevét – később aztán a nyolcvanas években újra felvette a család régi német nevét.” Mintha játszana az olvasóval, aki minden pillanatban várja, de sokáig hiába, az áhított szó elhangzását. Csak a nyolcadik fejezetben jelenik meg végre a név, akkor sem teljesen pontosan. „Apám német neve s az ősök faluja, mely ma is áll még Szászországban, tanúsítják, hogy a család a szász választófejedelem szolgálatában állott s az állami pénzverdében dolgoztak; a szász garasokat kovácsolták évszázadon át, Groschen-Schmied-ok voltak, garas-kovácsok.”

Módszere tudatosságát mutatja, hogy megnevezi viszont, méghozzá mindjárt az első fejezetben, a házban lakó két zsidó családot. Később aztán megnevez itt-ott egy-egy cselédet, utóbb elhullajt néhány keresztnevet, Mátyás bácsiét, Mari néniét, elmondja, hogy apai dédanyja Országh-lány volt, s ha szülővárosának nevét nem is, Budapestét és Bécsét már magától értetődő természetességgel kimondja.

Vagyis nem stilizál oly módon, mint némely kortársa, hiszen a történetet pontosan elhelyezi az időben – sokszor és nyomatékosan utalva arra, hogy az első világháború előtti évekről szól, s többé-kevésbé megragadhatóan a térben is, kimondva, hogy szlovák környékű, félig német anyanyelvű város szülötte. Így eljárásában a hagyományos és a stilizáló keveredik: az olvasó kap annyi támpontot, hogy megfelelően elhelyezhesse és a mindennapok világához hasonlatosnak láthassa a kassai polgár vallomásait, ugyanakkor viszont a narráció a pontos referenciák hiányában sohasem olyan pontos, hogy fogódzókat adhasson a külső viszonyításhoz, s az én-műfajok esetében megszokott és természetes autentikusság-ellenőrzésnek….