hirdetés

Száz Pál: Fűje sarjad mezőknek (részlet)

2018. január 10.

Száz Pál a füveskönyvek földi paradicsomkertjébe invitál: a legendamesék birodalmába, az átváltozások mozgalmas terepére (...) Megmutatja, mire képes az emberi elme a maga korlátai között, ha ki akarja betűzni az Úristen könyvét, azaz ki szeretné olvasni a földi világot, érteni szeretné a teremtést. – Száz Pál könyvéből olvashatnak részletet.

hirdetés

Részletek a Phytolegendáriumból

A fák munkái. A telepíttís
phytoenigma

A telepíttís kéccsígës válókozás. Asz mindíg nagy változás követi. Mer kituggya, hogy meg-ë marad a növíny. A embër fogja a egísz tövet, nos kiásso, máshun elűteti. Van ami sikerűl, van ami nem. Öregapád fákot telepítëtt a kertyibe. Legjobb a vad, mer azt meg lëhet szëlídíttenyi, de ha a szëlíd visszaszorúl abbú má nem lësz fa, csak csök. Még söprőnek való is csak nehezen! Így osztán a sënkifőggyirű a Feketetó mellű vagy a Övelaposrú mëg a Këllécs alú hozott vadkörtít, vadalmát, kutyaszëmű szívát, hogy követkëzőbe kikeletkor beójcsa. Az könnyen megmaratt. Mëg be is fogatta a ójtvánt. Telepítëtt mindënfélét, oszt ójtotta, mindbű más lëtt, mind vót. Telepítëttík rígën a nípet Maradon is, othoniakot kivittík idegënbe, idegënëkët behozták. Mer visszamënnyi nem lëhetëtt, gyükeret köllött eresztenyi. Osztán keverëdëtt a níp. Mëllik megillett, mëllik ēvadút, mëllik megszëlídűt, mëllik termëtt, mëllik kiveszëtt. A legjobb almát Öregapád portájján az a fa terëmte, amëllikbe almát ójtott és amëllik vadkörtefa vót. Igën jó tő vót az nëkije, olyan mílre lemëntek a gyükereji, aszájbo is ződēt. De én asztán meg nem mondom, almafa vót-ë. Mer ha almát is termëtt, csak vadkörtefa vót a töve! Így keverëdëtt a níp.

A örökkí valóság illattya
phytoanekdota

Ez rígën törtínt kicsinkóm, még valamikor a ötvenes évek elejin. De ammá biztos, hogy Úrnapján törtínt, Szentantalba. Vót ëgy szent pap, barát vót, ott lakott a klastromba. De még valamikor rígës-rígën, talán a Szentlászló király ideibe! Oszt ëccër, amikor monta a létániját, hogy a örökkí valóság fínyëskëggyík nëki, a szellő besodorta a kápónábo, behozta a ablakon a friss egácsfavirágillatot. Hát annak ídëssíge olyan, mind a örökkí valóság këgyelme, kizökkentëtte a barátot a létánijábú, hogy belekeverëdëtt, örökkívalóság fínyëskëggyík nëki, monta, de folytatnyi nem tutta. No, hát ha ördög kísírt is, nem tudom, de ilyen gyönyörűsíg nem eredhet a ördögtű, nem lëhet ez más, mind szent këgyelëm, gondúta. Főkēt, otthatta a hideg ótárkövet, befejezetlenű hatta a létániját, kimënt a szabadba, a klastrom mögött vót valami kis erdőcske, ott virágoztak a egácsfák. Mënt a barát a jó szag után, az vezette őtet. Hát leűt a mezőbe, tisztáro áttatta magát a egácsfavirág illattyánok. Úgy ēbódút, tán el is szenderëdëtt, ērejtezëtt. Álmábo angyalszárnyon szát, benízëtt Atyámteremtőmhö a mënyország ablakán. De hogy ott mit látott, szent titok az, nem tuggya sënki! No hogy a bóbiskolásbú magáho térjën, megrázto magát a barát, talán a ördög kísírt, gondúta, az incselkëdik, az csalogat, hát bűn a imáccságot fébehannyi! Mer a befejezetlen imák keringenek a időkbe, nem tunnak ējutnyi a örökkí valóságbo sohasë, monta, és indút folytatnyi a létániját. De ahogy kimëgy a erdőbű, lásso, hogy minden igën megváltozott. A klastrom is máshogy nízëtt ki, sëhun a kápóna, helëtte hatalmas templom van, de körbe van kerítve szëgesdróttā. No, nízd má, milyen erínyës a níp, katunákkó őröztetik magukot a barátok! Gondúta. Vi sztye gdo? Kérdi tűle a katunaelftárs, hogy be akarna mënnyi a klastrumba. Maga mëg ki? De nem értëtte a barát së, meg a elftársok se, hogy mit akar. Mer addigra ugyi azok lëttek a urak. No hisz öt përce sincs, hogy kitëttem a lábomot, kimëntem itt a ligetbe, mëgyëk vissza imátkoznyi, mer be kő fejeznëm a létániját. No maga itt aztán ki nem mënt, mer igën jól őrizzük a papokot, de ha mégis kimënt, ölíg bolond, hogy visszagyütt. Létánijáznyi mëg nem fog maga, mit gondúll, mi ez, klastrom? Há mi maga, ellenforradalmár? Hogynë lënne klastrom, előbb még az vót, most is látom a keríttísën túl a barátokot. Nem barátok azok, hanem elftársok, ordított rá a elftárs. Emmëg igënis nem klastrom, hanem lágër! Tíged mëg barátom, barátocskám, becsuklak, mer szidod a rencërt! Azzā a elftárs kinyitotta a kaput, a barát mëg nem győzött hállákonnyi, hogy vígre mëhet vissza imátkoznyi. De má mindën más vót, sëhun ëgy kërëszt, a Márjácsko helin a Lëninelftárs mëg a Sztalinelftárs. Sëhun a létánija, csak a intërnacijonálé. Mindën más vót, mindën megváltozott. Még azt së értëtte, mit beszínek nëki. Akkor osztán ēkapták a grabancát, visszazárták a cëllájábo. Nem tutták a elftársok, nem látták Atyámteremtőm këgyelminek nagy csudájját. Csak a barátok tutták, akik ott raboskottak, a cëllatársoi. Mer bizony hétszázhetvenhét évnek köllött ētēnyie míg a barát a egácsfavirág illattyábo belefeledkëzëtt. Hát kípzēd csak ē fijam, majd infartot kapott a barát, mikor kigyütt a ligetbű, és autóvā talákozott a úton! Úgy hánto a kërësztëkët, hogy csak no! Aszitte ēgyütt a Ancikrisztus uralma, füstölő ördögszekérën jár a Lucifërkó! Nem is akart má itt marannyi a barát e világbo, hogy beleszagút a örökkí valóság illattyábo. Atyámteremtőm, annyi előtted ezër esztendő, mind ëgy nap, vagy a íjjeli őrjárot ideje. Akkor főmonta a cëllájábo, befejezte a létániját. Ahogy imátkozott, befújta a szél a egácsfavirág illattyát. Lemënt a nap, csak a íjjeli őrjárot taláto meg, mer mire befejezte a létániját, ēszenderűt örökre, hogy a örökkí valóság fínyëskëggyík nëki. Így mesézte ezt öregapádnok szórú szóra ëgy barát, aki oda vót bezárvo. Mer intërnállótábort csinátok a Szentantalbú a komunisták. Így változnak a idők, de a egácsfa mindën esztendőbe illatozik. Mer olyan a örökkí valóság këgyelme, mind a egácsfavirág illattya. Ha abbú a embër csak olyan sëmmicskét kapna, mind a illat a szélbe, hát nincs embër, aki azt a boldogságot ē tunná visēnyi!

A három galajfű
phytoikon

A galajfű a asszonyílet segëdelme, Szűzmárjo füve, anyák vígasza, özvegyëk támosza, lëányok öröme, gyerëk egíssíge. De három galajfű van ezën a teremtëtt világon, ëgymást követve nyínak, asztán ēszáronnak nyomba. A ēső a ragadócsgalaj. Az ződűll ki kikeletkor leghamarébb a fák tövibe. Aki a ragadócsgalaj leviē íll, megtisztúll a teste a kórságoktú, helyreáll a rend, a rencër. Asszonbajra igën jó. Vagy álopotosoknak, szülís után legyëngűtt anyáknok. Ha nyőtelen a gyerëk, hogy megerősöggyön. Lánko virágját illatossan tarcsa. Ez jegyzi a szíp Szűzmárjácskát, aki hajadonkorábo a templomba szógát a papná, míg a Szenjózsëf ē nem vëtte. Ezt a ragadócsgalajt csak addig érdëmës szënnyi, mielőttēkezd virágoznyi, míg úgy térgyig ír, addig jó dús, levesës. No még levest, vagy inkább főzelíkët is lehet belülle csinányi, tavaszi levercsígre igën jó. Esztán ēvadúll, ēburjánzik, kúszik mindënre, nyár közepe előtt má ēszárod. Nem marad más őszre mind a gaz, mëg azok a kis bigyók, a magjai, beleragad a lajbiba. De mire ez ēszárod kezd virágoznyi a fehírgalaj. Ez apróbb, nem is ragad, kis fehír virágoji vannak. Ez a szülőanya segëdelme. Szűzmárjo is azzā béllēte ki a Kisjézus jászolát. Öreganyád is azt rakta mindíg a Boldogasszony ágyábo. Tëjájjo anyánok, fürdőjje babánok, igën jó! Ápójja a szípsígët, hamvas lëssz a bőr tűle, ētünteti a kilist, orodrú a ripacsokot, monta Öreganyád. Osztán ez is ēvirágzik, ēszárod. Nyár közepin virágzik vígű a sárgogalaj. Ennek apró víkon tűleveleji vannak, sárgo virágfürtyeik meredëznek, mind a kalászok! Mer kalászírískor virágzik. Ezér a anyák virágjo. Ennek a galajnak keserű a íze, mind a anyák szíve. Tejet fakaszt, megindíccsa a szülís után, rendbehozza a asszonyi dógokot, vagy kimaradozásná is, amikor virágzik ē a asszonyvirág. Öreganyád, mikor ótotta atejet, galajvirágot tëtt a tejbe. Ez a galaj a asszonyok titka, Márjácsko segedëlme. Olyan keserű vót, mind a özvegy szíve, mikor sírbatëtte Krisztusurunk szentfiját. Mossegíccsmeg Márja, óirgalmas szűzanya, keservita búnakbajnak eloszlatnyi vanhatalma. Hummáembër nemsegíthet, ateerőd nemtörikmeg. Hunaszüksíg kínnyanagy, mutasmeg, hogy anyánkvagy. Mossegíccsmeg Márja, óirgalmas szűzanya. Ammën!

A szív komunizmusa
phytoaforizma

Hát olyanok vótak ezëk a komunistaelftársok, mind a oktalan gyerëk, ha istent nem ismer. Jót akar, de rosszat csinál. Hát ezëk olyan szentëk vótak, azt akarták, hogy mindënkinek mindëne meglëgyën. Így osztán nem lëtt sënkinek sëmmije. Evvót a bőröndös világ. Mer meztelenyű átunk a rencër előtt, mind a Ádáméva. Aszonták olyan lësz mindën, mind a Paradicsomkerbe vót, nem lësznek keríttísëk, határok, terëm a termelís, mindënki annyit vëhet ingyën a közösbű, amennyit a szüksíg parancsól. No de vígű úgy alakút, hogy mindën mënt a közösbe, csak sëmmi nem gyütt vissza, mindën a sënkifőggye vót, mégis mindënki dógozott rajta, álomi fődek, amirű csak ámodhatott a níp. Mer nem akarta az ezt a nagy közösüllíst. A níp lëssz a úr, monták, de csak új urak gyüttek, ezëkre monta Öregapád, hogy komunistagrófok. Azok asztán istent nem ismertek, így osztán a Sztálinelftársot tisztőtík. De az nem olyan vót, mind a Krisztusurunk, hanem csak mind a oktalan gyerëk. Amëllikre aszmongyák, hogy te, Áncikrisztus! Mer a Krisztusunk vót a ēső és ëgyetlen igazi komunista. Így tanította a apastalokot. Ha megdobnak kővē, dob vissza kënyérrē, pofonvágnok bārú, tarcs oda a jobbot is. Aki éhes, ëtesd meg, aki szomjas, itasd meg. Aki szállást kír, vendígőd meg. Aggy a nincstelennek, oszd szítt a vagyonod a szëgínyëk között. Ápód a betegëkët. Segítsd, aki szüksígët szenved. Hát a apastalok csak csóváták a fejüköt, mind a maradi níp a Szemmarksz ëvangéljomáro! Mer ezëk mámo a nëkëmizmust vallják. Nem tanúta meg sënki Krisztusurunktú a szív komunizmusát, kikoptak a szentëk a világbú, nem tér meg sënkisë. Hanem a ellentéttyit cselekszi annak, amire a Krisztusurunk a szív intërnacjonáléját tanította. Ki dobott kőre kënyeret azóta? Sënki. Szeresd felebarátod, mind önmagad, mongyák a nëkëmistáknok. Rút bűnösök vagyunk, gyerëk! Megírëtt a világ a kárhozata. De në fíjj sëmmit, addig még Krisztusurunk a fődön jár, csak ē në bolondíccson valami áncikrisztus, csak fölismerd itet, ha talákozó vele, mer ott van mindën felebarátodba szívbéli elftársod. Hát csak így hozhassa ē Krisztusurunk a komunistaparadicsomot! Akkor maj mindënki mezteleny lëhet, mind mind a főtámodó lílek!

A kökíny meséje
phytolegenda

Amikor Krisztusurunkot vittík megfeszíttenyi a koponyahëgyre, hát ahugyann ott a hëgy tövibe lásso a kökínbukor a szörnyűnagy igasságtalanságot, Krisztusurunk szenvedísit, olyan bánotos lëtt, hogy a összes bogyójja megkeserëdëtt tűle. Ezidájig vërës, ízes bogyókot termëtt, most nem csak hogy nem győztek megírnyi, de meg is kíkűtek, meg is fanyarottak a szomorúságbo. No, megvót a megfeszíttís, mindënki hazament níznyi a dallaszt. Ëgyedül a Szűzmárjo botorkáll le a koponyahëgyrül. Öreg vót má, a gyávo apastalok mëg ēbúttak a kërësztrefeszíttís elű. Igën tikkasztott má a nap, öreg is vót, meg köllött pihennyie a Márjácskánok. Hát ippen má csak a kökínbukor alatt vót árnyík, oszt fokta magát, leűt alatta ëgy kőre. Má minden könnyit ēsírta, főtekintëtt mégëccër a koponyahëgyre, alig tutta szëmejit nyitva tartanyi, úccsípte a könny, úttűzött a nap. Há lásso akkor, hogy a hëgyënn sëhun a kërëszt, nem láccik ott más ëgyíb, csak ëgy terebíles egácsfa, afölött süt a nap. No megkönnyebbűt ēre, nagyot sóhajtott. Ēszát a szívibű mindën bánot, no de mindën ílet is. Olyan fagyos vót a sóhaja, hogy amikor az a kökínbukor bogyóit írte, olyan ereje vót, minha odacsapott vóna nëkik, azok mëg tisztáro összefattak. De mivē nemcsak a bánot vót a lehelettyibe, hanem ílet is, a kökínbogyók mind ëccërre ídëssé vátok. Megádotta az Úristen a kökínbukrot, mer a szenvedísbe Krisztusurunkā ëgyütt érzëtt. Ezér van az, hogy akkor lesz ídessé a kökínbukor gyümőcse, amikor megüti a dér.

„Në búsújj, gyönyörűm, ha fáj valamid és nincsen rá gyógyír. Ha nem szëtted a füvekët a nyáron. Ha nem szárítottad meg a virágokot. Ha nem vëtted a növínyëk erejit. Nem nagy baj ez, mer vígasztalást nyújt a növínyëk ereje akkor is, ha csak mesézzük őköt. Mire ēmesézëd a füvek ëvangéljomát, kigyógyúsz a kórságbú. Monta."

Száz Pál a füveskönyvek földi paradicsomkertjébe invitál: a legendamesék birodalmába, az átváltozások mozgalmas terepére, a nyelv és a retorika természetes kincsesházába. Megmutatja, mire képes az emberi elme a maga korlátai között, ha ki akarja betűzni az Úristen könyvét, azaz ki szeretné olvasni a földi világot, érteni szeretné a teremtést. Olyan ábécét, nyelvet ad a kezünkbe, mely természetes hangon képes megszólaltatni a létezés eredendő csodáját és lappangó rettenetét, a történelmi kataklizmák ember- és erkölcspróbáló erejét, lefőzni az ideológiák ködösítő, mérgező párlatait, felmutatni az emlékezés stratégiáit és korlátait, a kikezdhetetlen hit magasztosságát vagy épp önáltató tragikumát.

Száz Pál (1987, Pered) a pozsonyi Színművészeti Egyetemen diplomázott, majd 2017-ben a Comenius Egyetem magyar tanszékén doktorált. Főképp prózát és tanulmányokat ír. Eddig megjelent kötetei: Arcadia (2011) Halott föld, halott lányok (2013)

A könyvről minden egyéb infó megtalálható itt.

Száz Pál: Fűje sarjad mezőknek. Phytolegendárium, Kalligram, 2017, 243 old., 3490 Ft
Illusztrációk: Szőke Erika, CD-melléklettel

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.