hirdetés

Szécsi Noémi: A történelem dögtemetője valóságos

2017. december 2.

A három regény megírása folyamán rá akartam kényszeríteni magam, hogy mindig építsem újra a világot, még ha járkál is benne néhány ismerős szereplő. De már az elején tudtam, hogy ennek a családtörténetnek három szakasza lesz, és szétesőnek, valamint homályosnak kell lennie. A trilógia szerzőjét, Szécsi Noémit kérdeztük.

hirdetés

Az első kötet, a Nyughatatlanok írása közben már tudta, hogy ebből nemcsak egy kötet lesz? Mikor villant fel először a trilógia lehetősége?

Az írók rendszerint kedvelik a regénysorozat gondolatát, mert felépítenek és benépesítenek egy világot, ahová aztán visszajárhatnak. A három regény megírása folyamán rá akartam kényszeríteni magam, hogy mindig építsem újra a világot, még ha járkál is benne néhány ismerős szereplő. De már az elején tudtam, hogy ennek a családtörténetnek három szakasza lesz, és szétesőnek, valamint homályosnak kell lennie. Mert a családtörténetek valójában ilyenek. Nem kerekek és minden részletükben világosak.

Az első két regényéhez sokat kutatott, anyagot gyűjtött, forrásokra támaszkodott. Mi adja az alapját a harmadik, Egyformák vagytok című regényének?

Az első kötet kiindulópontja Jókai Mór A Bárdy család című novellája, a másodiké Tom Stoppard egyik drámájában megjelenő szereplő. A harmadik kötet formáját tekintve eleinte A. S. Byatt Possession című regénye inspirált, de aztán elvetettem ezt az előképet, mert valahogy irtózom a stilizált szövegbetétektől, néha erőltetett stílusgyakorlatnak éreztem. Végül inkább Allegra Goodman The Cookbook Collector című regényének egyik szálában találtam ihletet. Ezen kívül van egy, a maga kontextusában hatásvadász valós történet, amit szerettem volna úgy elrejteni, hogy ne ez mozgassa a regényt: ez Florence Baker története. Egy 19. századi történet sajátosan illeszkedik egy 21. századi regényhez, ezért nem is értettem, amikor egy recenzens arról írt, hogy a Nyughatatlanokban nem elég drámai, ahogyan Aimee előéletére fény derül. Persze, hogy nem az, Aimee azon vallomásában a 19. század második felének tipródó hősnőinek paródiáját akartam adni. Ezekben a regényekben már nem lehetnek ugyanazok a tétek, mint egy 19. századi regényben, ezek a cseleményelemek itt csak a szemfényvesztést szolgálják, a titok máshol van.

Klasszikus történelmi, XX. századi és jelenkori modern regény. Eléggé különböző világok, kontextusok, életek, és habár valóban külön is olvashatóak, értelmezhetőek, a Bárdy család története összetartja őket. A harmadik rész azonban időben távol esik az első kettőtől. Miért döntött úgy, hogy az utolsó regény idejét a jelenbe helyezi?

Szerettem volna a történelemmel való játékot úgy befejezni, hogy a történelem megközelítésének a módszertanára is reflektálok. Legkönnyebben egy történész főhős adta magát ehhez. Nem vagyok történész, de tettem kirándulásokat erre a terepre, szóval kellően távoli és mégis kellően közeli. Ugyanakkor mindegyik regény szól az idegenségről, Aimee a férje családjában és barátai között érzi magát idegennek, Fülöp idegen a hallók között, de a siketek világába se akar bezárkózni, az Egyformák vagytok-ban viszont azt a közeget akartam valamelyest idegenként bemutatni, amelyben benne élek. Azt hiszem, ebben különösen jeleskedem: mindent egy kicsit eltartok magamtól. Ez rám is elidegenítő hatással tud lenni, de ebből a feszültségből keletkezett ez a jelenkori szatíra a budapesti értelmiség világáról, ami fanyalogva figyeli a körülötte lévő világot, és valahogy nem tudja kikormányozni magát a közéleti kátyúból.

A trilógia mindegyik részében gyakoriak a közbeékelődő történetek és párhuzamos szálak, melyek egyszer csak találkoznak. Gondolt írás közben az olvasóra, hogy számára is egyértelműen követhető legyen a történet, és a váltások után újra fel tudja venni a fonalat?

Szóval nem gondoltam? Lehet, hogy nem. Örömöm telt olyan mellékszereplők megrajzolásában, mint a Bárdy-hagyaték felett zsarnokoskodó Mädy vagy az ügynökjelentések miatt az egyetemről kigolyózott Ernő, de talán nem is tartom olyan fontosnak, hogy sulykoljam a történetszálakat, mert pontosan ez az, amit el szeretnék mondani a történelemről. Hogy az emlékezet tele van lyukakkal, amit csak a képzelet tölthet ki. Bizonyos dolgokat sohasem fogunk megtudni a múltat illetően. Az adatok egyszerűen elvesztek. A leveleket vagy a naplókat elásták, ráfialt a macska, szovjet katonák dobták be a kályhába, hogy a tüzénél melegedjenek, nincs adat, nincs nyilvántartás, nincs nyom. Szájbarágósnak tartottam volna leírni, mi történik pontról pontra azután, hogy Fülöp otthagyja a nővérét az állomáson a Gondolatolvasó végén, odáig, hogy az Egyformák vagytok egyik jelenetében a brüsszeli újságíró arról beszél, hogy a Philip Bardy Foundation pénzeli a cikkét, amit arról ír, Magyarország demokrácia-e. Ehelyett azt akartam elmondani, hogy a történelem dögtemetője mennyire valóságos.

A harmadik regény, az Egyformák vagytok első részében folyton vissza-visszatérő helyszín a lakásétterem. Ez az én értelmezésem szerint egyfajta alapként, kiindulási pontként is funkcionál, ahová mindig visszatérünk, és amiből kiindulhatnak a hősök saját történetei. Olvasás közben azt gondoltam, a regényben végig így jár el, és valamiért mindig visszatérünk erre a helyszínre, de nem így történt. Miért változtatott?

A három színhely mindegyike díszletszerű: a lakásétterem például egy otthont utánoz, pedig nem az. A romkocsmák egykor otthonoknak adtak helyet, most csak háttérdíszletként szolgálnak a szórakozáshoz. A filmforgatás helyszíne sem azt játssza a filmben, ami. A szereplők, Em és Elza a múltban kószálnak a változó díszletek között, de mozogniuk kell, mert így jutnak egyre mélyebbre, a helyváltoztatásban több az inger. Ugyanakkor én gyakran írok úgy, hogy szituációkban gondolkodom, a szereplőim interakcióját képzelem el egymással és az őket körülvevő világgal, és egy lakás még a flashbackek ellenére is túlságosan zárt közeg lett volna. Arról nem is szólva, hogy a regény végére Emet egy vízpartra akartam eljuttatni.

Az Egyformák vagytok zárlatában elmosódnak a határok, szinte az őrület küszöbén ér véget a regény. Nem szokványos befejezés, hogyan jutott erre a döntésre?

A befejezés valamilyen módon a Nyughatatlanok befejezését ismétli meg. Abban a történetben Aimee keresi a szeretett elsőszülöttjét, egy másik gyerektől pedig bizonyos értelemben szabadulni akar, az Egyformák vagytok-ban Em pedig egész életében vonakodva élte meg az anyaságot, mégis kétségbeesetten harcol egy gyermekért. Em egész történész-életét a Bárdy család történetének tanulmányozásával töltötte, és a legnagyobb szakmai vágya az, hogy összeköthesse az össze nem érő szálakat. Az összeomlás órájában érteni véli a sok ponton hiányos történetet, de ez azt is megérteti vele, hogy igenis van értelmetlen szenvedés, és hiába reménykedik valami igazságtételben, felsőbb rendező erőben. De azt is sugallni szerettem volna, hogy mégsem ez a történet legvége...

Volt olyan pillanat az Egyformák vagytok írása közben, amikor azt gondolta, lehetséges a folytatás? Azaz az Ön részéről teljes egészében és véglegesen befejeződött a trilógia, vagy nyíltak újabb utak, születtek újabb kíváncsiságok?

Azt szokták mondani, hogy az írók egész életükben ugyanazt a regényt írják meg újra meg újra, és persze nekem is vannak mániáim: a nemi szerepek átjárhatósága, a forradalom/lázadás mibenléte, a történelem és a jelen viszonya, az idegenség, a kívülállás, szóval nyilván ezek köré kerítek mindig újabb történeteket. Van bennem kíváncsiság – általában egyes műfajok iránt, amit még sosem próbáltam –, de nem legyőzhetetlen. Most éppen nem tervezek semmit, lezárult számomra egy szakasz, ami 2009-ben kezdődött el. Biztosan fogok még írni, mert él bennem a vágy könyvek kitalálására, de talán nem regényeket.

Mi köti össze a trilógia egyes darabjainak elbeszélőit? Miért tartotta fontosnak a többféle szemszöget? A női szemszögek mellett Fülöp, a fogyatékkal élő fiú szemszöge a második regényben egészen speciális. Hogy került ő az elbeszélők közé?

A kiszolgáltatottság köti össze őket. Aimee a férje életét éli. Fülöp a nővére életét éli. Em és Elza hiába szánták el, hogy a vidéki patriarchális rendből kitörve emancipált nők lesznek, az életük mégis azzal telik, hogy belesüllyednek a mocsárba, és önértékelésük és szakmai sikereik tekintetében is mind a körülöttük lévő, hatalommal rendelkező férfiaktól függenek. Az én regényeimhez fontos kulcs, hogy nagyon sokat rágódom a nemi szerepeken. Már az első regényemben, a Finnugor vámpírban egy „gender fluid" narrátorral próbálkoztam, és aztán a férfi főhősöknél – mint Sanyi a Kommunista Monte Cristoban vagy Fülöp a Gondolatolvasóban – nagyon foglalkoztatott, hogy mi adja a maszkulinitásukat, és mi vesz el belőle. Érdekelt, hogy egy passzív és kiszolgáltatott – a regény idejében „nőiesnek" mondott – szerepbe kényszerített kamaszfiú hogyan küzd meg a férfivá válással.

A 2013-ban megjelent Gondolatolvasóban ma egy különösen aktuális problémakört is érint. Mathilde - akit a harmadik részben bolond magyar színésznőként is emlegetnek - szakmájából kifolyólag kapott tanácsokat kolléganőjétől, Maritól. Idézem: „És a színpad körül ólálkodó csúf lényekhez is ez kell, hidegvér: tűrni az író, a rendező, az igazgató vagy a műértő kritikus közeledését, az érintésüket." Erről a mai zaklatás-lavina tekintetében hogyan vélekedik?

A két évvel ezelőtt megjelent életmódtörténeti könyvembe, A budapesti úrinő magánélete (1860-1914)-be még egy kisebb fejezetet is írtam arról, hogy a 19. századi színésznők számára a zaklatások ellen egyfajta önvédelmi eszköz volt a „fedőházasság". Jászai Mari emlékirataiban azt írta, hogy Kassai Vidorra, a férjére kifejezetten azért volt szüksége, hogy „a hiénáktól" megvédelmezze. De még a 20. század elején is elterjedt nézet volt – erről például Szép Ernő Ádámcsutka című regénye értekezik bőven – hogy az aspiráló színésznők szabad szexuális prédát jelentenek a színházi körül előforduló férfiak számára, sőt el is várták tőlük, hogy így biztosítsák a színházon belül és kívül az egzisztenciájukat. Nem vagyok annyira otthonos a színház világában, hogy lássam, azóta milyen mértékben sikerült ezt a „feudális" gyakorlatot megtörni, de most éppen egy olyan kulturális forradalmon estünk túl 2017 őszén, ami esetleg közelebb vihet hozzá. Persze nehezen tudom elképzelni, hogy holnapután beköszönt egy korszak, amikor csak etikus hatalomgyakorlás létezik, és nem manipulálják egymást bizonyos előnyökért az emberek.

Talabér Dominika

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.