hirdetés

Szécsi Noémi: Gondolatolvasó

2013. december 12.

Szécsi Noémi emigránstrilógiájának második része, a Gondolatolvasó, amelynek elbeszélője, a siket Fülöp különleges nézőpontból látja és mutatja be környezetét, a 19. században a '48-as forradalom után Európában szétszóródó emigránsok világát. A kötetből most egy részletet olvashatnak nálunk.

hirdetés

Ha akadt szórakozásunk, az a nagyházhoz kötődött. Ott időről időre tisztelgő látogatásokat kellett tennünk, hiszen apánk nekik dolgozott, az ő kegyükből élhettünk abban a kisházban, amelyet apánk használatra megkapott.
      Jó napot – mondtam, amikor apánk megbökött, legalábbis ezt szándékoztam mondani. Más kérdés, hogy mi sikeredett. De mindenki elnéző mosollyal fogadta köszönésemet.

Hatan vettek minket szemügyre, mikor beléptünk: egy gunyoros tekintetű, apánkkal egyidős, jó kiállású férfi, egy kissé unalmasan szép és kedves arcú asszony, három lapaj kamasz fiú és egy velem többé-kevésbé egykorú, pici, szeplős kislány.
       A férfi ugyanolyan undorral mért végig, ahogy apánk szokott.
       A nő a lelke minden nyájasságát az arcára zavarta.
       A fiúk keresztülnéztek rajtam, mint a hegyi levegőn. Inkább a nővéremet vették szemügyre.
       Egyedül a lány vetett rám érdeklődő pillantást.
       Később is csak ő szánt rám az idejéből.

Figyelmet szentelt ugyan nekem, de nem különleges figyelmet. Mindenkinek figyelmet szentelt.
      Az állatokért különösen rajongott. Alig tette ki a lábát az udvarra, falkában kísérték a szabadon járó kutyák, macskák. A soros kölyökmacskák közül egyet mindig azzal tüntetett ki, hogy maga mellé vette az ágyba.
      A kiváltságosak „szívélyes leereszkedésével" fordult a kiszolgáló személyzet felé: a lovászgyereket nyilván arról faggatta, miből áll a napi munkája, a konyhalánytól azt kérdezgette, mitől ilyen fényes a haja.
      Ennyire én is érdekesnek bizonyultam.

Tartottam magamnál egy kis krétatáblát, hogy szükség esetén megértessem magam, de ő – ő egyedül – külön noteszt hordott magánál, ha velem beszélgetni kívánt, hogy azt más ne olvashassa.
       „Amit egymás közt beszélünk, az csak a mi titkunk" – írta kihívóan, és ezzel olyan reményeket ébresztett bennem, mintha lenne mit titkolnunk.
       De ezzel nem azt akarom mondani, hogy kacér, tinglitangli kisasszony lett volna, sőt ellenkezőleg, komoly lányka volt. Megfontolt, átható pillantású, határozott. Nem tűrt ellentmondást, így hát én is szót fogadtam neki.
       Úgy láttam, a családja Bébének nevezi, mert ő volt az egyetlen lány, és a legkisebb. Talán – ha nagyon akarom – ki tudtam volna mondani a becenevét, de előtte még annyira sem akartam beszélni, mint más helyzetben. Hiába bökdösött erős, durva kezével az apám.

Idővel mi is fogadtunk látogatókat. Rokonokat.
       Anyánk rokonai ugyan nem vettek részt eddigi életünkben, én mégis ismertem az embereknek ezt a fajtáját. Damamónak voltak rokonai, nem is kevés.
       Ők azok, akik úgy érkeznek, mint a megszállók, a hétköznapi vendégek minden udvariassága hiányzik belőlük, és a közeli kapcsolat örvén bizalmaskodva sértegetnek.
       Apánk öccse – apánk egy elrajzolt karikatúrája, ő maga evésben-ivásban tönkrement férfi – nevetésben tört ki, mikor először meglátott. Akkor még nem tudtam leolvasni a szájáról a szavakat, de később a maga mulatságára annyiszor elismételte, amikor barackot nyomott a fejemre, hogy megtanultam érteni:

Hát ez a kis vörös hol kapaszkodott fel a kocsira?

Nem ezt a szót használta – annak nem ismertem a jelentését –, de valahogy pontosan tudtam, hogy a hajam gesztenyeszínű árnyalatára céloz vele.
       Most is látom magam előtt apánk elsápadó arcát.
       Ilyenkor az öcsém neve jelent meg apám száján. Mit tudtam én, mit mond, letaglózottan meredtem magam elé, miközben ő valami olyasmivel védekezhetett:
A kisebbik jobban rám ütött. Ez tiszta anyja.

Emlékszem egy szüreti vendégségre. Amikor apánk előhozta a házból az öcsém tizedik születésnapjára készült fotográfiát, azt az étellel-itallal megrakott kecskelábú asztal körül ülő rokonság bólogatva csodálta a nagydiófa alatt.
       Az öcsém hall. Az öcsém az ő fajtájuk.
       Az hagyján, hogy nem értem a szót, nem tudok beszélni, de még az apámra sem tudok hasonlítani.
       Az öcsém tud, pedig semmit nem tett érte. Micsoda aljasság. Ha létezik teremtő, mibe lett volna neki, hogy ha már nem halló fiúnak teremt, legalább ne vörös hajat adjon. Vagy ha azt ad, ne ezek közé dobjon, ahol kirikít.
        A nagybátyánk az asztalra zsúfolt boros- és vizeskancsók, kenyérkosarak, húsos tálak, uborkás tálkák és musttal teli billikomok fölött átnyúlva a vállamra csapott. Felkaptam a fejem, hogy mit akar.
       De ez is jóképű gyerek! – Mindenki egyszerre nézett rám. Apánk, nővérem, Szakáll, apánk egy özvegy unokahúga, nagybátyánk felesége meg egy kis szőke szakácsnő a nagyházból.
      Csak az a nagy kár, hogy fiú – folytatta nagybátyánk, tekintetét a pörköltjére szegezve, amelynek csípős őszi levegőn megdermedő leve piros zsírmaszattá kenődött a fehér tányéron. Próbálta elkerülni felesége pillantását, aki egyre villámlóbb tekintettel nézett rá az asztal felett.
     Egy szép süket nő! – artikulálta az ittas emberekre jellemző gondossággal, és szinte cuppantott hozzá. – Minden férfiember vágya.
     Szakáll letette a borospoharát, és megérintette a vállamat, hogy rá figyeljek.
     RÉSZEG – mutatta az asztal alatt, lopva a nagybátyám felé intve. Ezt vigasztalásnak szánta.
      Megértően bólintottam. Felmértem nagybátyánk elázott állapotát, de én azt is tudtam, hogy apánk iránt józanon is meglévő keserűségét csak italosan meri kimutatni. Igyekeztem mindent a sokszor prédikált emberi esendőség számlájára írni. A süket ember megbocsát az őt gúnyolóknak, mert ő Isten szívéhez közelebb esik. Mások erre a kiváltságos pozícióra csak irigykedhetnek.

Noha nagybátyánk szíve nem isteni helyzetemtől keseredett meg. Nem sokat tudtam a gyerekkorukról, fiatalságukról, de azt láttam a két szememmel, hogy nagybátyánknak hiányzik a hozzájuk soha meg nem érkezett gyermek. Így nézek majd talán én is az öcsémre negyvenesztendősen. Egy liter óbor után azon nevetek majd, amin csak tudok. Azzal is könnyebb.
       Vártam egy percet, hogy távozásomat ne nézzék sértődésnek, aztán otthagytam a társaságot.
       Visszafordulva azt láttam, hogy a felesége összehúzott szemöldökkel feddi nagybátyánkat, aki feltehetően azzal védekezik, hogy „de hát nem hall"!
       Bizonyosra vettem, hogy távozásommal még érdekfeszítőbb erkölcsfilozófiai eszmecserébe bocsátkozhatnak a süketségemről. Miszerint „a családban" – ez apánk összes nagyszüleit, unokatestvérét, apját-anyját, nála fiatalabb, de mégis elhunyt testvéreit jelentette – mindeddig nem akadt süketnéma. Sőt, apánk bizonygatta, hogy legjobb tudomása szerint a mindannyiunk előtt rejtve maradt anyai ágon sem fordult elő soha ez a fogyatékosság.

A következtetés egyszerű: létem Isten büntetése.

 

Szécsi Noémi emigránstrilógiájának második része, a Gondolatolvasó november megjelent az Európa Könyvkiadó gondozásában. A történelmi regénysorozat első kötete, a Nyughatatlanok az 1848-as forradalom után Európában szétszóródó emigránsok közé, 1853–54 Franciaországába és Belgiumába vezette az olvasót. Főhősei között megjelent Bárdy Rudolf és neje, a skót származású Aimee, valamint kisgyermekeik, Matild és Fülöp. A Gondolatolvasó sok évvel később játszódó történet, amelynek narrátora a már tizenkilenc éves Fülöp.

Ugyan a Nyughatatlanok a történet előzménye, ismerete mégsem elengedhetetlen ahhoz, hogy az olvasó maradéktalanul élvezze a Gondolatolvasót. Csupán egy olyan egyedi hátteret biztosít a történetnek, amely még több összefüggésre világít rá, még kerekebbé tesz az olvasói élményt. Ugyanakkor az új kötet önmagában is élvezetes olvasmány. Elbeszélője, a siket – a regényben Szécsi Noémi végig a 19. században elfogadott „süket" kifejezést használja – Fülöp különleges nézőpontból látja és mutatja be környezetét, a hallók világát és a siketek lehetőségeit a 19. században.

Azonban a Gondolatolvasó több egy siket fiú történeténél. Ugyan egy korántsem hétköznapi sorstörténeten keresztül mesél, mégsem csak a siket-létről szól. Különböző emberi, családi, szerelmi viszonyok, magatartásformák egész sorát mutatja be érzékletesen. Sőt a regény Fülöp nővérének történetén keresztül a 19. századi színházi világba is elkalauzolja az olvasót. Pikáns, szépen megírt regény a Gondolatolvasó, amely kívülről visszafogottnak tűnő, belül érzelmektől feszített világot mutat be.

A Nyughatatlanok és a Gondolatolvasó megírását több éven át tartó kutatómunka előzte meg, amelyek során Szécsi Noémi visszaemlékezéseket, történelmi munkákat, monográfiákat olvasott el, és ezekből gyűjtött információkat, színes anekdotákat a 19. század mindennapi életéről – különös tekintettel a házasságokra, leányok, nők szokásaira, praktikáira, helyzetére. November elején, a Gondolatolvasó megjelenése előtt néhány héttel útjára indul a Halcsontos Fűző blog, amelyben Szécsi Noémi képekkel illusztrálva, szórakoztató hangon mesél el sok-sok apróságot, amelyek végül nem kerültek bele a kötetekbe, mégis hihetetlenül izgalmasak mai szemmel olvasva.
A Halcsontos Fűző igazi kuriózum mindazoknak, akik szeretik a régi korok meséit, akiket izgatnak a múlt századi praktikák, és szeretnek elmerülni régi világokban.

A Gondolatolvasóhoz készült egy könyvtrailer – rövid, a könyv hangulatát megjelenítő kisfilm – is Szabó Szonja rendezésében. A főszerepben Patkós Márton látható.

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.