hirdetés

Szécsi Noémi: Nem hittem, hogy egy siket fiú bárkit érdekelhet

2014. február 12.

Az írásból szinte csak a masszív szenvedésre emlékszik, mégis minden áron egy fogyatékos főhőst akart teremteni, pedig nem bízott abban, hogy az olvasóknak is tetszeni fog. Úgy tűnik tévedett, könnyen lehet a "legirodalmiasabb" könyve lesz a legkedveltebb műve. - Szécsi Noémit Gondolatolvasó című regényéről Szekeres Dóra kérdezte.

hirdetés

Ez már a harmadik történelmi keretbe helyezett regényed, ezek sorát csak az Utolsó kentaur szakította meg, amelyben a biciklis futárok világát és a budapesti fiatalok mindennapjait próbáltad bemutatni. Ezek szerint az a könyv tényleg csak egy kikacsintás volt és a te műfajod a történelmi és a családregény?

Nem biztos, hogy rá akarok állni valamilyen sínre. Írtam már vámpírregény-paródiát (Finnugor vámpír), politikai szatírát (Kommunista Monte Cristo), „társadalmi lektűrt" (Utolsó kentaur), történelmi nőregényt (Nyughatatlanok) és fogyatékos Bildungsromant (Gondolatolvasó), és attól függetlenül, hogy a művek milyen visszhangot keltettek, számomra minden kísérletezés hasznos tanulási folyamattal járt. Lehet, hogy jelenkori történetet írok legközelebb, de a történelem és a műfajok fúziója mindig inspirálni fog.

Fotók: Valuska Gábor

A Nyughatatlanok és a Gondolatolvasó egy trilógia részét képezik. A Nyughatatlanoknál is azt érezhettük, hogy megtaláltad a saját hangod, nagyon jól működsz ebben a műfajban, a Gondolatolvasó pedig rá is erősített erre. Te is így látod?

Bevallom, nem nagyon hittem benne, hogy egy siket fiú története bárkit érdekelni fog, de arra gondoltam, én mindenképpen meg szeretném írni. Az írásból főleg a masszív szenvedésre emlékszem, és arra a tudatra, hogy fogalmam sincs, hol járok, de valószínűleg tévúton. Ennek ellenére úgy tudom, hogy a könyv fogadtatása jó és jól is fogy, ami már csak azért is érdekes, mert ez a legirodalmiasabb könyvem és a többivel ellentétben nincs benne humor. Igaz lenne hát a tétel, hogy a magyar irodalom megköveteli a pátoszos-allegorikus hangvételt, és sem a kritika, sem az olvasó nem fogadja idegenkedés nélkül az ironikus hangvételű határátlépési kísérleteket? Ha így van, furcsa lesz megélni, hogy – bár csak egy próbának szántam – a legtradicionálisabb irodalmi kísérletem lesz a legelfogadottabb művem.

Eredetileg is trilógiában gondolkodtál, mikor a Nyughatatlanokba belekezdtél?

Igen. Volt két olyan cselekményelem, amelyről úgy éreztem, ebbe a regénybe már nem férnek bele. Az egyik Fülöp története, a másik a Bárdy házaspár nyomtalanul odaveszett első gyermekére vonatkozik. Másrészt az emigráció, a haza megválaszthatóságának, az anyanyelv elvesztésének kérdése olyan komplex kérdés, hogy már kezdetben is úgy véltem, hogy csak több nekifutásból leszek képes megírni. Ezen kívül a történelemábrázolás is változik, bizonyos értelemben lebomlik a trilógia során. Amúgy a regény eredetileg mint a Nyughatatlanok-trilógia első darabja, Szabadságharcos alcímmel jelent volna meg, aztán mégis máshogyan alakult.

A múlt századokban a fogyatékosokat, ezen belül is a siketeket butának, együgyűnek tartották, nagy részüket nem taníttatták, inkább próbálták rejtegetni őket mint a család szégyenét. Mikor alakult át ez a szemlélet?

Azt hiszem, ez igazából csak most van átalakulóban. Csak a 20. század tette magáévá az ilyen vagy olyan okból kisebbségben élők jogérvényesítését. Egyes halláskárosodásokon ma már lehet implantátummal, hallókészülékkel segíteni, de aki nem tud vagy nem akar beszélni tanulni, meg kell kapnia a jogot, hogy jelelőként mint nyelvi kisebbség tagjaként tekintsenek rá. Az igazat megvallva valamiféle politikai gesztust is bele akartam szőni ebbe a műbe azzal, hogy a narrátora és egyik főszereplője egy siket fiú, tehát egy fogyatékos hőst alkotok meg.

A Gondolatolvasó címe akár kettős is lehet, hiszen a főhős tényleg olvas a körülötte élők gondolataiban, nemcsak azért, mert különlegesen érzékeny ember, hanem mert fogyatékossága rá is kényszeríti arra, hogy az átlagosnál mélyebben figyelje meg az embereket. Viszont te is gondolatolvasást hajtasz végre mint szerző, hiszen autentikusan kellett bemutatnod a siketek világát egy olyan korban, amelyben nagyon keveset tudtak erről a fogyatékosságról. Hogyan dolgoztál? 

Nem kértem hitelesítést érintettektől, mert engem írói autonómiámban zavar mások valósága, ha egy virtuális világot akarok teremteni. Léteznek ilyen alkatú írók. A sok olvasás mellett – szerencsére még Edinburghban a siketoktatás egyik fellegvárában is kutathattam, ahol rengeteg anyagot találtam – próbáltam a hangok nélküli világot, a szájról olvasás gyakorlatát megtapasztalni különféle gyakorlatokkal. Ebbe olyan bizarr mozzanatok is beletartoztak, hogy a lenémított tévét kapcsolgatva „felnőtt filmes" csatornát kerestem, hogy el tudjak képzelni egy hangok nélküli aktust.

A Gondolatolvasóban már léteznek a siketeknek alapított iskolák és léteznek tudományos kutatások, különböző irányzatok. A két legfontosabb az oralista és a manualista irányzat, amelyek sokáig szemben álltak egymással, a regényből kiderül, hogy milyen komoly lobbitevékenységet folytattak egymás ellen a két módszer képviselői. Miért a jelelés terjedt végül el? Mesélnél ennek a történetéről kicsit részletesen?

A jelnyelv lényegében a 18. század végén intézményesült, mert a felvilágosodás tartotta először fontosnak a fogyatékosok integrálását az oktatásba, és ennek eszközéül szükség lett egy jelrendszerre. Párizsi siketintézet oktatása olyan siket értelmiségieket termelt ki mint Jean Massieu, aki siketen született, mégis elismert sikettanár lett, vagy a szintén siketnek született Laurent Clerc, akit jelnyelvi tanárnak „exportáltak" Amerikába, s így a francia, s annak jelnyelvi változata mellett el kellett sajátítania az angolt is. A jelnyelv megadta a kommunikáció gördülékenységének élményét a siketeknek, de csak egymás közt tudták használni: tanulhattak, de továbbra is kizárták magukat a közösségből. Ráadásul a siket gyerekek szülei sokkal inkább arra vágytak, hogy gyerekeik integrálódjanak a többségi társadalomba, és a gazdagabb, befolyásosabb szülők hathatós propagandát tudtak kifejteni abban az ügyben, hogy az oralizmus (beszédközpontúság) legyen domináns a siketoktatásban. Pl. maga Alexander Graham Bell, a telefon feltalálója siketek beszédtanárként kezdte a pályáját, egyik tanítványát vette el, aki nem hallott, de szájról olvasott és jól beszélt, ezért ő a siketek beszédtanításában hitt és befolyásos emberként mindent meg is tett ezért. 1880-ban a milánói konferencia az oralizmus mellett tette le a voksát, így ezután vérrel-verejtékkel, de elsősorban szájról olvasni és beszélni tanították a siket gyerekeket. David Wright hallását ötévesen elvesztő angol költő emlékirataiban elmeséli, hogy az 1930-as években a northamptoni siketiskolában, ahová járt, a tanárok tiltották a diákoknak, hogy egymással ösztönösen jelekkel kommunikáljanak. Magyarországon 1801-ben alapították Vácott a süketnémák intézetét, de nálunk is beszélni tanították elsősorban a siketeket a közelmúltig, míg a jelnyelv önálló nyelvként elismerést nem nyert.

A regény annak ellenére, hogy egy férfi sorsán keresztül mutat be egy családot, mégis nagyon nőközpontú. A férfiak hiányoznak a családok életéből, nem veszik ki részüket a gyereknevelésből, sőt a családok tökéletesen diszfunkcionálissá válnak, amint a férfi, az apa is megjelenik bennük. A nők viszont erősek, önállóak, mindenen át érvényesítik az érdekeiket. Ahogy a főhős megállapítja: családjában a nők egyetlen joga az volt, hogy ellenálljanak és harcoljanak férfiak ellen. Miért?

Azt hiszem, ez az alapképlet minden olyan társadalomban, ahol a nők valamelyest jogfosztottak, társadalmilag leértékeltek – és nem csak a 19. századra gondolok. Saját szférájukon belül van lehetőségük csak megnyilvánítani az életrevalóságukat, és az általuk gondozott gyerekek felett van csupán hatalmuk. Ezt az univerzumot a férfi csak megzavarni tudja.

Ebből pedig az jutott eszembe, hogy talán azért is ennyire erős az a női aura, amely belengi a könyvet, mert maga a főhős sem sztereotipikusan férfias szereplő. Különösen érzékeny, empatikus ember. Hogyan alakult ki benned az ő személyisége, magát írta a történet és vele együtt alakult a főhős is, vagy előre részletesen felépítetted Fülöp karakterét?

Fontos volt, hogy férfi legyen, mert abban a korban a fogyatékosság a férfiak számára sokkal problematikusabb volt, mint a nőknek, mert egy siket nőt szinte szexisnek tekintettek akkoriban, amikor a kiszolgáltatott, passzív nő volt az ideál. De nekem főleg egy kamaszfiú bőrébe bújni volt nehéz. Ahhoz, hogy az önsajnáló szentimentalizmust kivédjem, némi keménységet és önmagával szembeni kíméletlenséget kellett Fülöp személyiségéhez adni, ami olykor szinte mazochizmusba csap át. Mindazonáltal úgy vélem, hogy az érzékenysége és nőkkel szembeni empátiája nagyon fontos vonása. Ezzel kortárs érvényessége is van a figurának, mert a férfiaktól elvárt viselkedés nagy változásokon megy át: szerintem Fülöp egy 21. századi férfi.

Annak ellenére, hogy történelmi regényről van szó, az olvasó csak éppen annyit érzékel a történelmi eseményekből, amennyit Fülöp is felfog belőlük. Amíg kisgyerek nemcsak a családi viszonyrendszert nem érti pontosan, azt se hogy miért beszélnek különböző nyelveken a rokonai. Ahogy növekszik természetesen egyre többet felfog a körülötte történekből, de még akkor is meghagyod ezt a fajta különleges lebegő stílust. Mennyire múlik szerinted ez Fülöp siketségén? Esetleg univerzálisabb dologra is rá akartál mutatni ezzel: hogy az ember mikor benne él valamiben, kevésbé látja tisztán a körülötte folyó politikai, történelmi folyamatokat?

Természetesen regény nem (csak) a siketségről szól. Primer szinten persze lehet a fogyatékosság irodalomba emeléseként olvasni, de ugyanúgy szó van benne arról, hogy 21. századi ember mennyire elutasítja a kiszolgáltatottság érzését, egy sokak számára kizárólagos létezésmódot egyértelműen negatívan értelmezve. A siket oktatáspolitika pedig szinte minden elemében leképezi az általános politikai harcok természetét. És persze, nem utolsó sorban: igen, ebben a regényben a történelmi regény lebontása zajlik, annak bizonyítása, hogy a legkorlátoltabban saját korunkat tudjuk megérteni.

Hogy dolgozol? Egy mondatból, érzésből, ötletből indulsz ki és hagyod, hogy vigyen a sztori, ahová akar, vagy inkább analitikusabb, részletezőbb, a könyv szerkezetét pontosan átlátó és kontrolláló szerzőnek tartod magad?

A szabad sodródásnak nálam nagyon szűk tér nyílik. Rendszerint írok cselekményvázlatot, karakter, különféle grafikonokat és ábrákat az idősíkokról és a szerkezetről. Hozzávetőleg a fejezetek számát is előre tudom. Ennek ellenére a regény arculatának alakulására a legnagyobb hatást a különféle intuitív rohamaim gyakorolják: képek, álmok, különleges tudatállapotok, felfokozott érzelmi állapotban lejegyzett sorok, bekezdések. Ezeket igyekszem felidézni olyankor, amikor aztán napi rendszerességgel gyúrom a szöveget.

Komoly kutatás előzte meg ennek a két könyvnek a megírását, hiszen, ha történelmi regényt ír az ember, meg kell ismernie a kort, amelyet bemutatni igyekszik. De te nem elégedtél meg azzal, hogy a könyvekbe beledolgozod az ismereteidet, hanem egy blogot is indítottál Halcsontos fűző címmel, amelyben élvezetes, ismeretterjesztő stílusban mutatod be mindazt, amit találtál, sőt olyan érdekességeket is, amelyeket nem használtál fel a könyvekben, mégis fontosnak tartottad megmutatni az olvasóknak. Mikor döntötted el, hogy elindítod a blogot? Meddig tervezed folytatni? Lenne kedved esetleg könyvet csinálni belőle?

Az ötlet Bödő Anitáé, az Európa Könyvkiadó sajtósáé, aki felvetette, hogy a szeptemberi Olvasás Éjszakája alkalmából beszéljek erről a témáról, mert látta, hogy szerzői facebook-profilomon posztoltam már rövidke anyagokat a témában. Ennek a rövid előadásnak nagyon jó visszhangja lett, és Róbert Katalin, a kiadó másik sajtósa segített kitalálni, hogy milyen formában kerüljön ez az emberek elé.
A regényíráshoz végzett kutatás mellett engem más dolgok is motiváltak a korszak megismerésére, például 1850-1950 közötti régi fotográfiákat gyűjtök, és gyűjtőként a régi képek datálásához, értelmezéséhez is szükségem van a korismeretre, de így rendszerint tudom, hogy a korban miről, milyen ábrázolás létezik, valamint olykor saját fényképeim is szerepelnek illusztrációként. Ezért gondoltam már arra, hogy ha jelenlegi formájában a végtelenségig nem is folytatódhat, fotóblogként talán továbbviszem majd.
Ahhoz, hogy ebből könyv legyen, erős koncepcióra lenne szükség, mert én nem nagyon szeretem a „válogatott aranyköpéseim" típusú könyveket. Ez főleg azért problémás, mert nem vagyok történész, nincs önálló kutatásom, hacsak egyes források feltárását nem nevezzük annak, valamint az általam felvázolt kép kicsit féloldalas, mert a magyar mellett elsősorban angol és francia nyelven hozzáférhető anyagon alapul.

A blogon olvasható történetek nagyrészt női sorsokról, a női emancipáció történetéről szólnak, legyen az a divat, a szoptatás, a szexuális élet és védekezés, családtervezés kérdésköre, a nők előtt álló karrier lehetetlensége vagy a szépségápolás. Sokszor rámutatsz ezekben a bejegyzésekben, hogy a nőkkel kapcsolatos elvárások gyakran ma sem különböznek annyira a kétszáz évvel ezelőtti szemlélettől. Ott vannak például a színésznők, akik még a 20. század elején is a kor playmate-jei voltak, csodálták őket, de közben le is nézték foglalkozásukat, sőt sokak szemében a színésznő és a prostituált rokon értelmű szavaknak számítottak. Ha belegondolunk, hogy manapság épp a playmate-ekkel és modellekkel kapcsolatban használják sokan ugyanezt, tényleg nem sok minden változott. Megleptek ezek a történetek, tények, amikor találkoztál velük? Változtattak akár azon, ahogy gondolkodtál ezekről a kérdésekről?

Még egyetemistaként hallgattam gender studiest Helsinkiben, szóval a nőszempontú történelem sosem volt idegen tőlem. De akkor azt gondoltam, lesznek olyanok, akiknek ez a szakmájuk, és szakmai alapon újraolvassák, megírják a női irodalomtörténetet, történelmet. Most, tizennégy év után úgy látom, halad a dolog, de továbbra sem íródik olyan nagy lendülettel, és ezért úgy gondoltam ezzel a bloggal kicsiben én is hozzátehetem a magamét a nőtörténet konstruálásához – legalább az ismeretterjesztés szintjén. Azt hiszem, a magyar társadalomban olyan mélyen gyökerezik a nők tárgyiasítása, szellemi képességük, teljesítményük lekicsinylése, hogy az ember nem a 19. századi viszonyokon lepődik meg, hanem hogy bizonyos közegekben most is mennyire élnek az akkor is létező sztereotípiák. És ezek a közegek nem is mindig konzervatívok, mert néha azt látom, a férfiak egy liberális irodalmi közegben is vígan félretolják a nőket, ha úgy érzik, hogy itt most „tényleg fontos" vagy „nagy" dologról van szó.

Még ezelőtt az interjú előtt említetted, hogy nem annyira szeretsz interjút adni, mert azt érzed, nem elég érdekes, amit elmondasz. Miért? Nehezen beszélsz arról, amit már megírtál, lezártál? Vagy ennyire zárkózott vagy?

Nem vagyok az a karizmatikus és/vagy bölcs íróalkat, amilyet a közönség kedvel. Az „írásművészetemről" pedig pláne nem szeretek beszélni, valaki éppen a Gondolatolvasó könyvbemutató kapcsán jegyezte meg nekem, hogy amíg a műről kérdezgettek, szörnyen feszélyezett voltam, de még a hangom is megváltozott, amikor arról kezdtem mesélni, hogy hogyan találtam Nizzát az 1860-as években ábrázoló képeket és milyen érdekes az akkori fotográfia. Például néha azt a fajta egotripet is nehéz tehernek érzem, amit a szerzői facebook-profil szerkesztése jelent – pedig csak május óta csinálom én – bár az olvasók olykor olyan zavarbaejtően lelkesek és kedvesek, hogy igyekszem én is megemberelni magam, és tartalmat szolgáltatni nekik.

Mikor fog megjelenni a trilógia harmadik része és milyen irányban fog haladni a történet?

Tavaly április óta, mikor a regényt befejeztem, csak alkalmanként írok, és talán most tavasszal kezdek neki újra, és talán 2015-re írom meg. Annyit tudok, hogy a trilógia harmadik részének törzse a jelenben játszódik majd, de a megkezdett történelmi szálak is benne lesznek a regényben. Ezúttal nagyregényt, széles tablót szeretnék, sok helyszínnel, idősíkkal, szereplővel. Ezt eredetileg is így terveztem el, hogy a Gondolatolvasó lesz az átvezető híd két szélesebb perspektívájú kötet között.

 

Szekeres Dóra

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.