hirdetés

Szécsi Noémi: Nyughatatlanok (Regényrészlet)

2011. június 10.
"– Te nem vagy szegény kislány, apukának is sok földje van ott Magyarországon. – De apuka nem mehet oda vissza, mert bezárják a németek." - A Palócföld idei harmadik számát Szécsi Noémi könyvhétre megjelent regényének részletével ajánljuk a Literán.
hirdetés

SZÉCSI NOÉMI

Nyughatatlanok
(Regényrészlet)
1.

Aimee a gyűrűt közvetlenül az ujjáról húzta le, úgy tette a becsüs elé.
A cvikkeres férfi az asztalkán álló mérlegre helyezte az ékszert, és csak azután nézte meg a követ.
Tourmaline – szólalt meg Aimee kissé rekedten, mintha csak keresné a beszéd­hangját.
A férfi a tárgy alapos szemrevételezése után egyetértően bólintott. Az összeget felírta egy kis cédulára, és odamutatta Aimee-nek.
D’accord – hagyta helyben ő.
A férfi kiállította a rózsaszín zálogcédulát és leszámolta a pénzt. Miközben a gyűrűt számmal megjelölve eltette a többi közé, már szólította a következőt, egy éltesebb nőt, aki batyuba kötve a házi ezüstöket hozta el. Ennek felbecsülése az előbbinél hosszabb processzusnak ígérkezett. A nő mögött álló fekete köpenyes alak le is tette a földre, amit egy táskában magával hozott.
A hodályszerű teremben nagy volt a nyüzsgés, de amúgy komor hangulat ural­kodott. Az oszlopsor között húzódó faparavánokba vágott ablakok előtt álltak sorban az emberek. Többségük szegényesen öltözött külvárosi lakos volt, de aki nem, az azonnal kitűnt, akárhogyan igyekezett leplezni önmagát.
Aimee is a fejére húzta a körgallérja csuklyáját, és Matild már harmadjára kér­dezte meg, hogy miért, miért, miért, hiszen a szél sem fúj, az eső sem esik, és amúgy is tető van a fejük felett.
A terem közepén álltak, hogy senkinek ne legyenek útjában, mert a pénz nem fért bele a gyöngyös kis erszénybe, és a zálogcédulát is biztos helyre kellett tenni.
– Fülöpre figyelj! – mondta Aimee szigorúan a kislánynak, miközben a pénzt és a cetlit egy félbehajtott papírlapba tette, amit aztán negyedrét hajtott össze.
Ezt a csomagot gyömöszölte bele az erszényébe, majd az egészet az övéről lelógó táskájában helyezte el. Gondosan ráhajtotta a köpenyét, aztán körülnézett, hogy nem ejtett-e le valamit.
– Gyerünk – mondta, és ahogyan szokták, ő a kislány kezét fogta, a kislány pe­dig a fiúcskát rángatta magával. A kis utcán aztán mégis felkapta Fülöpöt, mert a kora tavaszi esők miatt sok helyen állt a szennyes víz.
– Kerüld ki a pocsolyát! – szólt Matildra, aki kissé lemaradva éppen egy tócsával kokettált, hogy belegázoljon-e. Most megtorpant, és az anyja után szaladt. Azzal akarta jelezni a menethez való csatlakozását, hogy belekapaszkodott Aimee bár­sonyköpenyébe, és kissé el is engedte magát, hogy az anyja lendülete vigye.
– Engedd el, az Isten áldjon meg! – mordult fel Aimee. – Van mit cipeljek, nem kell, hogy te is húzasd magad.
Matild sértődötten engedte el a köpenyt, és fejét lehorgasztva, szemével a sikátor vízfolyásait követve ballagott az anyja mellett. Éppen a magaslaton álló templom előtt haladtak el.
– Itt voltam édesapával vasárnap – mondta, de senki sem válaszolt neki, csak Fülöp nézett át az anyja vállán és nyújtogatta felé apró kezét.
Haladtak tovább az emelkedőn. Aimee lihegve vitte a karján a kisfiút, és közben az előrerohanó Matildot követte a szemével, aki az utca végéről kiabálta, hogy „én már a Sablonon vagyok, ti még nem!” Villámgyorsan egy bódé előtt termett, és ott bámészkodott sóváran. Aimee a kisfiúval félig-meddig futva eredt utána, hogy elkapja, mielőtt még messzebbre távolodik.
Chaud, chaud les marrons! – kántálta a vaskályha előtt ácsorgó kötényes férfi. Szinte kétségbeesetten kiáltozott, mintha a koszos vászonzsákban mellette álló kevéske gesztenyét még gyorsan el szeretné adni, mielőtt beköszönt a tavasz.
– Kérsz gesztenyét? – kérdezte Aimee békülékenyen a kislánytól.
Az nem szólt, csak bólogatott, és a kezét nyújtva odaállt a gesztenyeárus elé. A férfi letépett egy papírszeletet a szögről, és tölcsért formált belőle. Abba töltötte kis lapáttal a forró gesztenyét, és a kislány kezébe adta. Aimee az övére erősített táská­ban kutatott aprópénz után, és amikor megtalálta és feltekintett, már a negédesen mosolygó Almássyné nézett vele farkasszemet, háta mögött a vásárolt holmikkal alaposan felpakolt Jeanne-nal.
– Hát magát is látni? Na mi az? Miért jött úgy zavarba?
– Nem vártam volna, hogy az utcán futunk össze.
– Hetek óta felénk se néznek! Aladár kétszer is írt Rudolfnak, hogy jöjjenek el velünk a Botanique-ba.
– Ó, ha tudtam volna! Nekem nem mutatja meg a leveleit – mondta Aimee, és ebben nyilván nem is hazudott.
Almássyné várt valamire, hallgatott, hátha Aimee szólal meg. Muszáj volt neki belekezdenie.
– Hát akkor nem tudja… – kezdte jelentőségteljesen. Aimee azonnal bólogatni kezdett.
– De, tudom. Akartam is írni…
– Miért írni akart, ha el is jöhetett volna? Elmentünk volna a gyerekekkel kocsi­kázni a parkba, vagy Laekenbe…
Aimee Tónit méregette. Ugyanolyan volt, mint mindig. A bőre rózsás, tekintete ragyogó, mozgása eleven, hangulata pompás.
– Nem hány? Nem undorodik?
– Köszönöm kérdését, jól vagyok. Talán nem istenkísértés kimondani, hogy soha ilyen jól nem viseltem egyetlen terhemet sem. Pedig Attilával meg legutóbb sze­gény Helénkémmel nagyon megszenvedtem.
– Van-e érzése, mi lesz?
– Azt mondták még otthon, ha sok édeset, sok tésztát eszem, akkor lány születik. Húsra rá sem nézek.
– Húst csak jól megsütve, főzve. De amúgy, ami jólesik. Csak a rozzsal vigyáz­zon. Idő előtt bajt okozhat – mondta Aimee némi tudálékos tónussal a hangjában. Nyilván eleddig nem hallott jó tanáccsal akart előállni.
– Miféle bajt?
– Ha halszagú vagy dohos, bele se kóstoljon. Akkor bizonyára közé keveredett az anyarozs. Az pedig csak vajúdó anyának orvosság, viselős asszonynak méreg.
– Nálunk ugyan csak a cselédek esznek rozskenyeret, de ezentúl még mes­szebbre kerülöm. Köszönöm a figyelmeztetést – fogadta Almássyné a szokásos derűs udvariassággal a kéretlen tanácsot. – Maga honnan tud ilyeneket, drágám?
– A nagyanyám híres bábaasszony volt.
– Hogyan? Már a nagyanyja is dolgozott? Micsoda család! – jegyezte meg jóin­dulatú leereszkedéssel Tóni.
Kezdett elfáradni, ezért egyik lábáról a másikra állt, de próbált odafigyelni a be­szélgetésre.
– Az anyám már nem. Mert az anyja egy megvetett mesterség művelésével olyan jómódra tett szert, hogy lányait már úriemberekhez adhatta férjhez – Aimee úgy jelentette be mindezt, mintha ez a tény a családi büszkeség állandó forrását jelen­tené a számára.
– És ön látta, hogy mit művel? – kérdezte Almássyné elképedve.
– Gyermekkoromban sokat időztem nála. A nap bármely szakában bekopogtat­hattak a cselédek, aggódó nőrokonok, vagy olykor olyan férjek, akiknek szolgájuk nem volt, akit maguk helyett küldhettek volna. Csak azt láttam, hogy mennyire számítanak a segítségére, és belé vetik minden bizalmukat. Szerettem volna kö­vetni a hivatásában, de a családom megdöbbent azon, hogy én vissza szeretném forgatni az idő kerekét…
– Soha nem hallottam még ilyesmit. Hogy egy nő önszántából akarjon dolgozni. Azt hittem, ön azért állt munkába, mert rákényszerült – rázta a fejét hitetlenkedve Almássyné.
Olyan őszintén értetlenkedett, hogy talán még Aimee sem orrolt meg rá. Mégis mocorogni kezdett, mint aki indulni készül. Matildra pillantott, aki éppen az utolsó sült gesztenyét rágta ki a héjából. Megigazította a karján ülő Fülöpöt, és a kezét nyújtotta a kislánynak.
– Gyere, drágám, megyünk.
– Várjon, Aimee. Még ne menjen. Eszembe jutott, miért is kellett volna magával találkoznom. De ez diszkrét dolog, a férjeinken keresztül nem üzenhettem. Éppen azon voltam, hogy postára adom – mondta Almássyné, és egy borítékot vett elő.
– Az illető hosszú levélben nyugtatgatott, hogy ez nem olyan levél. De mivel sem magától, sem az urától nem kért engedélyt, hogy önnek írhasson, rajtam keresztül küldi, mert nekem sokszor intéz vásárlásokat Londonban. Kéri, hogy tiszta szán­dékait ne vonjam kétségbe.
– Kicsoda?
– Fábián. Ki gondolta volna, hogy egyszer a postillon d’amourja leszek.
– Az imént mondta, hogy ő maga kardoskodott amellett, hogy szándékai tiszták.
– Ugyan már! Mondhat akármit! Csak a vak nem látta, hogyan nézett Párizsban magára. Akármit ír, azért írja, hogy maga válaszoljon. Arra aztán ő felelhessen, és szép lassan kiönthesse szívét.
Aimee visszahúzta a kezét, amivel az imént a levélért nyúlt. – És én most mit te­gyek? Legyek büszke a hódításomra? Engem ezzel meg nem kísért – jegyezte meg elutasítóan, és két kézzel fogta meg a kisfiút, hogy Almássyné ne adhassa át a le­velet.
– Büszke lehet, hogy olyasvalaki figyelmét hívta fel magára, aki már lemondott a nőkről! Azok után, hogy legutóbb úgy szégyenbe hoztam magam, nem akartam újabb baklövést. Kikérdeztem az uramat. Aladár azt mondja, Fábián neje osztrák hölgy volt, és azért ment hozzá Fábiánhoz, mert annak akkor még megvolt a va­gyona. De ő már akkor is folyton úton volt, obskúrus ügyekben hetekre, hónapokra elutazott. A háztartáshoz házibarát csapódott, valami katonatiszt. Megtörtént a baj, de el lehetett volna tussolni, hiszen a csalfa teremtés alkalmanként a férjével is élt. Eljött a szülés napja. A kis nő már huszonnégy órája vajúdott, amikor odahívta a férjét, és megvallotta neki, hogy a Teremtő a paráznaságáért bünteti. Majd meg­szült, de még aznap a gyermekkel együtt meg is halt.
– És még azt mondják, hogy a szégyen nem öl! – jegyezte meg Aimee.
– Fábián meglátta önben a rendíthetetlen tisztességet, neje bűne után ez az, ami forralja a vérét – állapította meg Almássyné a diagnózist.
– De ha titokban elfogadom a figyelmét, rést ütök saját rendíthetetlen tisztessé­gemen, és ezzel vége a vonzerőmnek. Lehet, hogy inkább az elutasításommal kel­lene ingerelnem – jegyezte meg Aimee gúnyosan.
– Mesteri logika! – bólintott Almássyné. De már alig állt a lábán, így gyorsan akart megszabadulni a levéltől. – Csak fogadja el. Talán mégis Fülöpnek ajánl újabb gyógymódot.
Ellentmondást nem tűrően Aimee Fülöpöt markoló kezébe nyomta a levelet, és a szemével már a kocsit kereste, amit leinthet. A mozdulatot látva Jeanne előbújt a kapualjból, ahová úrnője beszélgetése közben tisztelettudóan félrehúzódott.
Hamarosan akadt is kocsi, felcihelődtek a vásárolt holmikkal, és elhajtattak; Almássyné megkönnyebbült, boldog mosollyal integetett a hintó üvegablakán át.
Aimee letette Fülöpöt, és megnézte a levelet. Címzésként csak ennyi állt rajta: Mme Aimee Bardy, Bruxelles. Fábián nem tett az a-ra ékezetet, pedig igazán tud­hatta, hogy az oda még hiányzik. Nem írt rá feladót sem. Tehát a levél álruhában érkezett. Aimee a táskájába tette, és kissé megrántotta a két gyerek kezét, ahogyan a lovaknál a kantárszárat szokás, hogy jelet adjon az indulásra.
Fülöp szótlanul totyogott anyja szoknyája mellett. Aimee ugyanilyen némán lépdelt gondolataiba merülve. Egyedül Matildot feszítette a közlésvágy, és meg is rángatta az anyja kabátját, hogy a figyelmét kérje.
– Mama, szeretnéd, ha elmondanám, hogy milyen játékaik vannak az Almássy gyerekeknek?
– Tessék, drágám? – ijedt fel a mélázásából Aimee.
– Szeretnéd, ha elmondanám, hogy milyen játékaik vannak az Almássy gyere­keknek?
– Szeretném.
– Hintaló, játék katona, dob, fakard, golyók, kugli, trombita, malom, építőkocka, kis szekér – sorolta kétségbeesetten Matild, abban a reményben, hogy a játékok választékának végtelen bősége ugyanolyan álmélkodást kelt majd édesanyjában, mint benne, és így eltereli a figyelmét arról, ami miatt az arca elfelhősödött.
– Babaházuk is van, pedig fiúk, hallod, mama?
– Hallom.
– Éppen olyan, mint az ő házuk. Három emelet. A földszinten főz a szakácsné. Az első emeleten – ezek igazi babák – anya és apa teáznak, és a gyerekek laknak a tető alatt. Ha nagy leszek, nekem is éppen ilyen házam lesz. Ha egy gazdag ember elvesz feleségül.
Aimee elképedve nézett a kislányra, és Matild most már abban a boldog tudat­ban folytathatta a megkezdett gondolatmenetét, hogy sikerült megnyernie anyja osztatlan figyelmét.
– Béla mondta. Mert én mondtam, hogy nekem ilyen házam lesz, ő meg, hogy nem lesz, mert szegény lány vagyok, csak ha egy gazdag ember elvesz. Ő például lesz a férjem, ha akarom, ő nagyon gazdag lesz, magyar földbirtokos Magyarorszá­gon. C’est notre patrie – tette hozzá franciául, mert nyilván Bélától is franciául hal­lotta, hogy „az a mi hazánk”.
– Te nem vagy szegény kislány, apukának is sok földje van ott Magyarországon.
– De apuka nem mehet oda vissza, mert bezárják a németek.
Aimee meg sem kérdezte, kitől ered az értesülés, mert az, ahogyan a németeket emlegette – „les allemands” – nyilvánvalóan utalt rá, hogy a három magyar gye­rektől, akikkel játék közben franciául társalog. Nem is voltak itt Brüsszelben más játszótársai.
– És mit mondtak még a kisfiúk, mikor legutóbb ott voltál? – kíváncsiskodott Aimee.
– Attila nem mondott semmit – szögezte le Matild a legfiatalabb, már Párizsban született Almássy gyerekre utalva. Ő csak verte a dobot. Aladár is csak néha szólt bele. Főleg Béla beszélt.
– De miről beszélt Béla? – faggatózott tovább Aimee, mert lánya kezdeménye­zése abban az értelemben sikerrel járt, hogy ő nem nézett már maga elé üres tekin­tettel, hanem enyhe gyanakvással, ám érdeklődve várta a beszámoló újabb részle­teit.
– Béla azt mondta, hogy ők haza fognak menni. Hamarosan. Az apukája okos, és kitalálja, hogyan. Magyarország… Miféle hely az, ma chère maman? – sóhajtott Ma­tild. Játszópajtásai egyre nagyobb hatást gyakoroltak a szókincsére. – Mit szeret rajta Béla?
Aimee nem először találta magát abban a helyzetben, hogy Magyarországot úgy kellett leírni a gyerekeknek, mint a mennyek országát, azzal a különbséggel, hogy Magyarországon már járt, a mennyországban még nem. A gyerekek viszont egyik helyen sem, így mindkét esetben hasonló módon kellett táplálni a képzeletüket, hogy megjeleníthessék maguk előtt.
– Magyarország… – kezdte Aimee, majd megtorpant és elhallgatott, mintha megszólalás előtt el kellene hessegetnie mindazt, ami hirtelen a nyelvére tolul.
Újrakezdte.
– Pest és Buda az ország szíve. Egy széles folyó választja el őket egymástól. Pes­ten sok a szép új ház, Budán pedig… hegyek vannak.
– Olyan, mint Párizs?
– Nem. Sokkal kisebb. A folyó viszont nagyobb.
Matild eltűnődött a hallottakon, mert mintha nem egyeztek volna avval, amire számított.
– Béla nem erről beszélt. Azt mondta, Magyarországon saját lova volt, saját ko­pója, és akkora házban laktak, mint a Maison du Roi. Nekem is lesz lovam, ha ha­zamegyünk oda?
– Majd a papa megmondja. Ő tudja ezeket a meséket. Hogy milyen Magyaror­szág, és mi lesz, ha visszatérünk oda – mondta idegesen Aimee.
– De ott mi is gazdagok leszünk, ugye?
– Igen – felelte kínjában Aimee, és ezzel befejezettnek tekintette a beszélgetést.


 Palócföld 2011/3.

Palócföld 2011/3

A nyomozás logikája

Az új Palócföld prózarovatában Csabai László és Lukáts János novelláját, valamint Szécsi Noémi könyvheti regényének (Nyughatatlanok) egy részletét találja az olvasó. A versrovatban többek között Hartay Csaba, Ayhan Gökhan, Filip Tamás, Nemes Z. Márió, Kántás Balázs szerepel. A tanulmányrovatban Déri Eszter Esterházy és Márai egy-egy regényét olvassa össze egy 18. századi prédikációval. Németh Zoltán esszéjében Fredric Jameson A posztmodern avagy a kései kapitalizmus kulturális logikája című művéről értekezik, Bódi Katalin pedig Csabai László legutóbbi kötetéről (Szindbád, a detektív) közöl kritikát.
A lapszámból Szécsi Noémi regényének részletét ajánljuk.

Tartalom:

„kávéházi szegleten…”
Hartay Csaba A csend is egy bútor; Valaki nélkül; Ő
Ayhan Gökhan mese 1.; mese 2.
Filip Tamás Soha, Pessoa; Hold a Halakban; Fél; Sodrás
Nemes Z. Márió Selyemalagút; Múmia
Kántás Balázs Ujjaim között…; Rétegekre bontott…; A visszaszámlálás poétikáját…
Mezősi Miklós Versműfaj-tipológia / Éjjeli óda; Vasárnapi óda; Két szonett; Utolsó mentése
Suhai Pál Van Gogh ütött-kopott bakancsa; Két impromptu; Téli munkák elé
Bíró József Kilenc haiku
Székely Ákos Hat színes kis fonák / Serena Williams felfutásai a hálóhoz az Amerikai Nyílt Teniszbajnokságon
Szávairatok Diafilmszag

Próza és vidéke
Csabai László Az utolsó zarándoklat
Szécsi Noémi Nyughatatlanok (Regényrészlet)
Lukáts János A farkasember

Kutatóterület
Déri Eszter A családi portré változatai három mű tükrében / A Hahn-Hahn grófnő pillantása, az Egy polgár vallomásai és egy 18. századi prédikáció
Németh Zoltán A katasztrofális félreértelmezés mint irónia / Fredric
Jameson: A posztmodern, avagy a kései kapitalizmus kulturális logikája

Találkozási pontok
Nagy Csilla A kultúra közélet / Beszélgetés Dr. Barta Lászlóval
Kép-tér
Németh Bozó Andrea Formák újrateremtve / Beszélgetés Balázs István festőművésszel

Ami marad
Bódi Katalin Mítoszteremtés haladóknak / Csabai László: Szindbád, a detektív
Barna Péter Szószátyár minimalista / Chuck Palahniuk: Altató
Csongrády Béla Egy műfordító „jutalomjátéka” / Vándorvirágok. Bolgár szavak és színek Szondi György közvetítésében
Baráthi Ottó Földtan, vasút, kővár / A Nógrád, a varázslatos világ című sorozat 12-14. füzeteiről


hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.