Kötve, 122 x 199 mm, 448 old

ISBN 978-80-8101-035-4

3300 Ft

 

 

 

 Részlet:

 

 

2. A fordítás és kockázatai

A nemzetállamokat azzal a szándékkal hozták létre, hogy rögzítsék a sajátnak az önazonosságát, a jelenkorban viszont már egyre fokozottabban érezhető az igény idegen és saját párbeszédére, arra, amit fordításnak szokás nevezni. Úgy is mondhatom, a nemzeti irodalom mást jelentett a romantika korában, amikor sok nemzet saját azonosságát akarta megteremteni, és mást jelent a huszonegyedik században, amelyet egyre gyorsuló egységesülés jellemez. A világnak számos egyetemén észrevehető a távolodás az irodalmak nyelvek szerinti elkülönítésétől. Nálunk eddig nem sok kezdeményezés történt ebben a vonatkozásban, pedig csakis a jelenlegi tanszéki felosztás fölszámolásával lehetne megszüntetni azt az óriási távolságot, amely az úgynevezett nyugati filológiát elválasztja a magyar irodalomtörténettől. Némi túlzással akár azt is lehetne mondani: a helyzet ma rosszabb, mint volt a két világháború között, amidőn Eckhardt Sándor vagy Turóczi Trostler József egyszerre számított a francia illetve a német és a magyar irodalom szakértőjének. Az olyan szerkezet, mely az angol, francia, olasz vagy magyar irodalom vizsgálatát külön területekként különíti el egymástól, olyan célelv, folytonosság, fejlődés tizenkilencedik századi eszményét rejti magában – Stephen Greenblatt a „fable of identity” kifejezést használja –, mely a huszonegyedik században már nem tartható fönn. Shakespeare és Racine, Henry James és Proust, Thomas Bernhard és Esterházy műveit együtt érdemes mérlegelni.

Amidőn a magyar nyelvű megnyilatkozásokat vélem a magyar irodalom törzsanyagának, tulajdonképpen egy korábbi szemlélethez térek vissza s egyúttal arra is gondolok, hogy a fordításnak mindezen szövegeknél legalábbis részben hasonló nehézségei adódhatnak. A fordítást is nagyon tágan, különböző művelődések (kultúrák) közötti átjárásként, párbeszédként, az idegen elsajátításaként, átültetésként (transculturation), Nietzsche szellemében átalakításként s átértékelésként fogom fel. A nyelvek különbözősége miatt a fordítás rendkívüli nehézségekbe ütközik, mert a kiinduló s befogadó beszédmód értékei gyakran összemérhetetlenek. József Attila Eszmélet című költeményének értékeit például annak ellenére bajosan lehet átmenteni másik nyelvbe, hogy e mű nem magyar bölcseleti beszédmód nyomát is magán viseli. Annak, aki nem magyar nyelvű szöveggé kívánja átalakítani e verset, új értékeket kell teremtenie, új összefüggésrendszerben, a célkultúra törvényeinek, örökségének szellemében. Ugyanazt nem lehet mondani németül és kínaiul. Minden fordítás átfogalmazás – függetlenül a műfajtól. Fokozottan érzékelhető ez akkor, ha két olyan nyelv ütközik egymással, amely között alig jött létre kapcsolat a történelem során. Ilyen esetekben ugyanis kevésbé képzelhető el, hogy valamely szó vagy fordulat nagyobb feltűnés vagy ellenállás nélkül származik át egyik nyelvből a másikba – ami gyakori például az angol s a francia között. Ha lehet a magyar irodalom sajátos arcáról beszélni, alighanem ebből is származhatik. Írás- és olvasásmódot is mondhatnék, hogy megint hangsúlyozzam a szépirodalom határainak kérdésességét. A magyar szépirodalom viszonylagos ismeretlensége és történetírásunk némely eredményeinek nemzetközi visszhangtalansága a fordítások gyengeségével is magyarázható.

Talán csak a tükörfordítások csökkenthetik a magyar nyelvet az indoeurópaiaktól elválasztó távolságot. Többségük a tizenkilencedik században vált elfogadottá, midőn elsősorban a német művelődés hatása érvényesült. „Die Aufgabe des Übersetzer”. Walter Benjamin ismert tanulmányának magyar változatában a „föladat” ugyanúgy kétértelmű, mint az eredetiben az „Aufgabe”. Föladat az, amit föl is lehet adni. Az angol és francia fordítás (The Task of the Translator, La tâche du traducteur) szegényebbnek mondható ebben a tekintetben. Ugyanakkor érdemes megjegyezni, hogy a német cím másik szava (der Übersetzer) szintén lehetőséget adott a tükörfordításra, ám az mégsem vált általánosan elfogadottá. Nyelvészeink és történészeink hivatottak megállapítani, mikor és miért maradt abba a német nyelv ösztönözte tükörfordítások elterjedése. Annyit megkockáztatnék, hogy az angol nyelv térhódítása bizonyos mértékig feltűnőbbé teszi a magyar nyelv különösségét, mert e két kultúra között lényegesen kevesebb történeti kapcsolat teremtődött. Még arra is lehetne hivatkozni, hogy a két nyelv hangrendszere is erősen eltér egymástól.

Minden nyelv egy közösség emlékezete, ezért Mohács, a kuruc-labanc szembenállás vagy a táblabíró világ alighanem nehezen ültethető át más nyelvekre. Jellemző, hogy több angol fordításban „aristocracy” olvasható „nemesség” helyett. A Buda halála vagy a Harmonia Caelestis azért is nehezen megközelíthető a nem magyar olvasó számára, mert hihetetlenül szorosan kapcsolódik nemzeti történelmünkhöz. Minden nyelv világot teremt, ami azt is jelenti, hogy más egységekre bont. Az Aranysárkány cím egy szóhoz két jelentettet kapcsol. A legtöbb nyelv két szót kapcsol e két dologhoz, így azután e műnek már a címét is nehezen lehet átültetni.

A fordítás a leglehetetlenebb lehetőség. Egyrészt szétválasztja a jelentőt s a jelentettet, hangot vagy betűt és jelentést, s ez majdnem úgy képtelenség, mint festményt szoborrá, ötfokú zenét hétfokúvá átalakítani, hiszen az eredeti szövegben a jelentő szerkezete – a belső ismétlődések rendszere, a rím, a szójáték, a ritmus, a mondatfölépítés – olyan jelentést hív életre, mely e szerkezettel együtt tűnik el; másfelől viszont a fordítás az irodalom létezési módjának kiiktathatatlan, elidegeníthetetlen összetevője, amelynek jelentősége egyre nő az egységesülő világban. A jó fordítás mintegy „Aufhebung” eredménye: megsemmisíti és átlényegíti, fölemeli az eredetinek nevezett megnyilatkozást.

Ugyanazt a szöveget lehet eredetinek és átköltésnek tekinteni. A fordítás voltaképp átértelmez s egyúttal időszerűsít. Régi szövegeket is szokás mai nyelvre átültetni. Az a tény, hogy a másiktól, az idegentől elválasztó távolság nemcsak tér-, de időbeli is lehet, önmagában rejti a kérdést: mennyiben távolodhat, sőt idegenedhet el egy közösség saját múltjától. Érdemes eltűnődni azon, mit is jelenthet, hogy egy nemzet eltemeti halottait. Az emlékezés elválaszthatatlan a felejtéstől. Öncsalás volna azt hinni, hogy a távolabbi korok irodalmából ma ugyanazokat az alkotásokat tartjuk jelentősnek, mint amelyeket elődeink becsültek.

A fordítás létszükséglet – különösen kis nyelvi közösség esetében, amely a világháló korszakában rohamosan egyesülő világgal találja szemben magát. A nyelvek elterjedtsége a múltban is szorosan összefüggött a gyarmatosítással. A nagyobb nyelvi közösségeknek több esélyük lehet a hosszú távú fönnmaradásra, mert magukhoz tudnak vonzani írókat más nyelvi közösségekből. Míg a közelmúltig jelentős írók választottak más nyelveket – a flamand Verhaeren és Maeterlinck, a román Tzara, Cioran és Ionesco, az amerikai Julien Green, az orosz-zsidó Sarraute, a szenegáli Senghor, az ír Beckett, a magyar Kristóf Ágota és Almássy Éva például a franciát –, napjainkban legtöbben az angol mellett döntenek, mert így számíthatnak az elképzelhető legnagyobb közönségre. A nemzetközi tőke óhatatlanul is serkenti a művelődési intézmények és gyakorlatok egységesülését. Ennek az egységesülésnek a tömegtájékoztatás a fő mozgatója, mely egyetlen világkultúra látszatát (kialakulását vagy immáron létezését?) sugallja. A magyar irodalom fordítása azért sürgető feladat, mert az egységesülés előrehaladása akár ki is iktathatja a fordítást, vagy legalábbis szűkítheti az érvényességét. Goethe a jövőben képzelte el a világirodalom létrejövetelét. Ez a jövő bekövetkezhet. Természetesen nem látok előre. Csakis annyit állíthatok: a jelenleg még csak bizonytalan körvonalú, alakuló világirodalmi tudatban a magyar irodalom kevéssé érezteti hatását. Némely kisebb lélekszámú irodalmakról is többet tudnak. A Kalevalát világszerte oktatják és a skandináv irodalmak számos alkotását állandóan fordítják illetve előadják. Az intézményesültségben sok piaci tényező munkálkodik, de ettől eltekintve megállapítható, hogy a nem anyanyelvi közönség többnyire fordításban olvas és magyarból sajnálatosan kevés a jó fordítás.

Személyes tapasztalatom is annak az észrevételnek a megfogalmazására ösztönöz, hogy alig van átjárás a magyar irodalomból a világirodalomba. Ezért fordult elő, hogy amikor arra a kérdésre: min dolgozom, azt válaszoltam: új magyar irodalomtörténeten, a legtöbb külföldi pályatársam csóválta a fejét és megjegyezte: előrehaladott koromban már fontosabb feladatra is vállalkozhattam volna.

A nemzeti irodalom anyanyelven olvasást tételez föl. Ettől merőben különbözik az idegen nyelven olvasás, amely a másik kultúra ismeretének mértékétől függően a csökkentett értékű értelmezések sokféle fokozatát eredményezheti. Egyszerre lehet csökkentett és bővített értékű a fordításban olvasás. A világirodalomként emlegetett eszmény föltehetően ehhez a harmadik olvasásmódhoz kapcsolódik a legerősebben. Jósolni nem mernék, de annyit talán megállapíthatok: a világirodalmi tudat jelenlegi alakulása az angol nyelv terjedésével esik egybe. Legtöbbet magyarra is angolból fordítanak. A tizennyolcadik században Bessenyei még franciából fordította Pope-ot, s akkor még alighanem Racine számított a legnagyobb nem ókori tragédiaszerzőnek. Ma Shakespeare foglalja el e központi helyet. Nincs értelme föltenni azt a kérdést, a Phedre vagy a Hamlet, a Bérénice vagy az Antony and Cleopatra a nagyobb mű. A középkorban latin, a tizennyolcadik században francia nyelvű volt a műveltség Európában. A huszonegyedik elején a világ nagy részén az angol az érintkezés nyelve. Racine és Shakespeare vitáját végső soron a brit gyarmatosítás példátlan sikere döntötte el. Lehetséges, hogy ugyanennek a birodalomnak az öröksége segíti elő a világ egységesülését?

Az 1910-es években Ignotus még német nyelvűnek képzelte el a világirodalmat. Akkoriban még lehetett is ezt jósolni a bölcseletből kiindulva, de manapság Heidegger művei – sajnos – több példányban jelennek meg angolul, mint eredetiben. Ignotus elképzelése talán összhangban volt a Vasárnapi Kör legtöbb tagjának felfogásával, ám ellentétben állt Babits, sőt Fülep véleményével is. A köztudat szerint a Nyugat című folyóirat nagyon sokat tett a világirodalmi tudat magyarországi létrehozásáért. Ez nyilvánvalóan igaz is. Kevésbé köztudott, hogy e folyóirat rendkívüli tájékozottsága kissé egyenetlen volt. Joyce-ról és Virginia Woolfról eleinte több érdemi méltatást közölt a Napkelet. A Nyugat látókörével is kapcsolatba hozható, hogy kissé elmaradt a tájékoztatás az angol nyelvű irodalomról. Azokban az években, amikor a francia irodalmat Eckhardt Sándor tanította és Gyergyai Albert népszerűsítette, Yolland Artúr adta elő az egyetemen az angol irodalmat és Reményi József értekezett az amerikairól. Scottot leszámítva Lukács György sem foglalkozott részletesen angol nyelvű szerzővel. Nemcsak a világirodalomról alkotott képünkre hatott ez a kisebb egyenetlenség, de talán még a magyar irodalom alakulására is. Világirodalmi tájékozódásunk korábbi hiányosságait a legutóbbi évtizedben sem lehetett maradéktalanul pótolnunk, mert a piacgazdálkodás ezt kevéssé teszi lehetővé. Olykor esetleges, mi kerül a magyar közönség elé. Az is megjegyezhető, hogy az angol-amerikai művelődés hazai ismerői – érthető módon – elsősorban saját területükre figyelnek és kevésbé a magyar irodalomra.

Természetesen más, általánosabb oka is lehet annak, hogy a magyar irodalom létezése viszonylag kevéssé érzékelhető a világméretű angol nyelvű piacon. Azért érdemes ezt szóvá tenni, mert ma úgy sejthető, az angol nyelvű fordítások sikerén múlhat, mennyi kerül be a magyar művekből a világirodalomba. Harold Bloom The Western Canon című könyvét Távol-Keleten, Afrikában és Latin-Amerikában is tanítják. Mint ismeretes, e munka kizárólag angolul olvasható művekkel foglalkozik s összesen három magyarból fordított kötet szerepel benne: Németh László egyik regénye, József Attila s Juhász Ferenc válogatott versei. Más példákat is lehetne találni annak a napjainkban tért hódító felfogásnak a szemléltetésére, mely szerint az egyetemes művelődés nem egyéb, mint az angol nyelvűnek a kiterjesztése. E vélemény képviselői mindent az angol nyelvű művelődés távlatából néznek, amely olykor kicsinyíti, sőt torzítja a másféle irodalmat.

A magyar irodalom nehezen fordíthatóságát elődeink közül többen is fölismerték. A Nyugat című folyóirat cikkek sorozatában hívta föl a figyelmet magyar irodalmi művekből készült fordítások silányságára, és fölszínes művek külföldi sikeréből Kosztolányi arra következtetett: nem számít a külföld ítélete.

Nehéz volna tagadni, hogy a magyar irodalom értékei a legtöbb fordításban elsikkadnak. Az eredeti nem éli túl (az „überleben” értelmében) a fordítást, és így a magyar költemény, regény, színmű vagy tudományos értekezés az idegen nyelven nem képes folytatni létét, nem tud továbbélni (a „fortleben” értelmében). Az eredeti magyar szöveg helyébe ritkán lép újabb élő szöveg a másik kultúra nyelvén. Aligha véletlen, hogy Bartók Ady-dalainak világszerte használt amerikai kiadásában a költőnek a neve sincs feltüntetve. Amidőn fiatal amerikai költőt kértem meg, hogy írjon Makkai Ádámnak magyarországi támogatással megjelent, többszáz lapos magyar költészeti gyűjteményéről, olyan szigorú bírálatot kaptam az általam szerkesztett folyóirat számára, hogy egyik amerikai tanítványomat kellett megkérnem újabb cikk elkészítésére. Mivel az övé is elég keménynek bizonyult, Németországban tanító kiváló angol fordítót próbáltam rávenni, hogy mentse a menthetőt, ám végül nekem is kellett méltatást készítenem. A négy cikk együtt jelent meg a Hungarian Studies című folyóiratban, s máig rossz a lelkiismeretem, hiszen rendkívüli áldozatkészséggel végzett munkát ért megrovás.

Súlyos mulasztás, hogy a magyarból készült fordításokat ritkán mérlegelik. E hiány nyilván azzal is magyarázható, hogy a bírálónak egyszerre két művelődés világában kell otthon lennie. Megvallom, még alig találkoztam olyanokkal, akik a szó szigorú értelmében kétnyelvűek lettek volna. A kétnyelvűség az írók körében is igen ritka. A magyarból fordítók zöme magyar anyanyelvű. Szerénytelenül a saját tapasztalatomra is hivatkozhatnék. 2001-ben megjelent egy angol nyelvű könyvem. Nem fordítás; angolul írtam. Nem tudom angolra átültetni magyarul fogalmazott tanulmányaimat, mert egészen mások a külföldi közönség igényei, és még mindig kevésbé csikorognak mondataim, ha eleve angolul fogalmazom őket. Egy nemzetközi ülésszakon Anna Balakian amerikai, egy másikon Douwe Fokkema fríz származású holland irodalmár úgy vezette be előadásomat, hogy kettős ént tulajdonított nekem, mondván: magyarul nem tudó pályatársaimnak nincs módja látni, milyen is a viszony tevékenységem két fele között. Mondhatnám, hogy két világhoz alkalmazkodva, a saját sorsomon tapasztaltam meg a nyelvek közötti átjárás nehézségeit. Így értettem meg, miért számít oly kevéssé a nemzetközi forgalomban a magyar szerzők teljesítménye – akár versről, akár regényről, akár értekezésről van szó. Ha angolul – vagy kivételes alkalmakkor franciául – írok, a magyar művelődést próbálom nemzetközi összefüggésbe helyezni. A kialakuló világirodalomba csakis úgy lehet átmenteni a magyar irodalom bizonyos alkotásait, ha az ismertre, azaz nem az anyanyelvünkön írt művekre hivatkozva próbáljuk jellemezni a külföld számára ismeretlent. Ezt teszik a skandinávok és a hollandok. Az ő példájukat célszerű követnünk.

Több évtizede tanulom az angol nyelvet, és biztos vagyok abban, hogy az idegen nyelven gondolkozás azt is eredményezi, hogy magyar tudásom is csorbát szenved. A jövőben majd egyre többek nyelvhasználatán lehet érzékelni az egységesülésnek ezt a hátrányát. Csakis azt a tanulságot vonhatom le, amelyet már Kosztolányi is hangoztatott: a más nyelvre átültetés sikere elsősorban nem a forrás-, de a célkultúra ismeretén múlik. A jó fordító a befogadó nyelv hagyományához hasonítja a szöveget. A vörös postakocsi német változatán még fogyatékos német tudással is érzékelhető, hogy e szöveg nem folytat párbeszédet a német elbeszélő próza örökségével. A magyarból fordított társadalomtudományi értekezések nyelve is gyakran elárulja, hogy készítőik nem olvastak elég hasonló munkát a célnyelven. Emiatt kértem, hogy a Magyar művelődéstörténet második felét – melynek társszerzője voltam – angol anyanyelvű fordítsa.

Nagyon kevés az olyan idegen anyanyelvű tudós vagy író, aki otthonos a magyar örökségben. Ezért is található torzkép rólunk társadalomtudósok munkáiban. Hevenyészett példaként Benedict Anderson vagy Larry Wolff világszerte tanított értekező munkáit említhetem. A feladat bonyolultsága miatt kell nagyon örülni annak, ha valaki szép angol regényt teremt Kosztolányi Pacsirtájából vagy német nyelven jól olvasható alkotást hoz létre a Harmonia Caelestisből. Az ilyen magas szintű teljesítmények – talán az Esti Kornél legutóbbi francia változata is közéjük tartozik – esélyt adnak a bekapcsolódásra a világirodalomba.

Azért érzem fontos kérdésnek a magyar művelődés külföldi megítélését, mert nemcsak a nemzetközi utak megépítése járhat helyi hagyományok elsorvadásával s az Európai Egység mezőgazdasági irányelvei lehetnek előnytelen hatásúak némely térségekre, de az is eldöntetlen, mi kerül be a közös örökségbe s hogyan módosul a magyarság önazonossága, az a kép, amelyet saját maga alakít ki magáról s amely másokban él róla. A nemzetállam várható, sőt talán már folyamatban levő átminősülésének gazdasági és politikai vetületén kívül művelődési következményei is lehetnek. A „gondolkodj egyetemességben és cselekedj a hely szellemének megfelelően” („think global, act local”) elvét könnyebb hangoztatni, mint a gyakorlatban érvényesíteni.

Amidőn az 1970-es években középiskolai tankönyveket készítettünk, némelyek azért bíráltak, mert nem „Magyar irodalom”, de „Irodalom” állt a kötetek címoldalán, s ezt jellemzőnek vélték. Társaim megróttak, mert azt írtam: noha unom Virág Benedek költeményeit, Hölderlint pedig csodálom, számomra fontosabb cél lehet a magyar szerző műveinek értelmezése. Nem magyar irodalmár aligha szentel figyelmet Virág ódáinak, Hölderlin olvasójaként viszont behozhatatlan a hátrányom német anyanyelvűekhez képest. Azért volt igaza bírálóimnak, mert nemzetközi ülésszakokon aligha taglalhatom Virág költeményeinek jellemző vonásait, lefordításukra pedig vajmi kevés esély lehet. Mi több, azt is nehéz bizonygatni, hogy Az ember tragédiája más, jobb a fordításainál, mert érveim nem beláthatók az idegen számára. Szándékosan hivatkozom olyan alkotásra, amelyből szinte hiányoznak a magyar történelmi vonatkozások. A Sorstalanság nyilvánvalóan könnyebben fordítható, mint a Harmonia Caelestis. A gyertyák csonkig égnek olasz, németországi, sőt észak-amerikai sikere is arra emlékeztet, hogy a művek önértéke helyett célszerűbb a fordíthatóságukról beszélni. Az a tény, hogy a Knopf nevű nagy amerikai kiadó Márai regényének nem magyarból készült fordítását hozta forgalomba, ékesen bizonyítja, hogy a „multikulturalizmus” gyakran nem egyéb üres jelszónál, az idegen irodalom elsajátítása helyett sokszor csak annak kisajátításáról, afféle szellemi gyarmatosításról van szó.

Napjainkra kérdésessé vált a szöveg önazonossága, s ez indokolja, hogy az irodalomtörténet-írásban az öntörvényű mű helyét az esemény válthatja föl. A befejezettnek tekintett alkotás öntörvényűségét talán az 1960-70-es évek francia strukturalistái képviselték a leghatározottabban. Némely munkájuk tananyaggá vált, de felfogásuk lényegében alig talált folytatóra. Az irodalomelméletet sokhelyütt a művelődéstudomány (cultural studies) váltotta fel. A német hermeneutika ösztönzésére nálunk is a hagyománytörténés került az érdeklődés középpontjába, mely a műről a hatásra irányította a figyelmet. A hatás újra időszerűvé teszi a nemzeti hagyományok mibenlétének mérlegelését és elválaszthatatlan a fordítástól.

Az elmondottakat az irodalomtörténet-írásra is lehet vonatkoztatni, mely mintegy köztes terület az irodalomhoz és a történelemhez képest. Horváth János kiváló értekező volt, de némely fogalma nem kevésbé fordíthatatlan, mint a „népi írók” kifejezés vagy akár a „mély” és „híg magyarság” szembeállítása. Azzal a szándékkal érdemes hozzálátni új magyar irodalomtörténet elkészítéséhez, hogy az irodalom történetének az eddigiektől különböző elmondásával kísérletezzünk, nem egyszerűen alkalmazkodva a világ egységesüléséhez, de számolva annak várható hatásával. Valószínű, hogy e kísérlet töredékes lesz és a feltételes mód jegyében készül el, de talán segít a nemzetközi párbeszédben, ha az „ars una” eszményéhez hasonlóan az egyetlen irodalomét is föladjuk. Az esendőség kockázatát nem lehet elkerülni. „Bármilyen szerkezetet is teremtünk, le lehet bontani másféle adatok fölhasználásával” – ahogyan David Perkins írta. „Másféle előföltevések más összefüggéseket tesznek fontossá. Amit egyikünk történeti „ok”-nak tekint, az másikunk számára nem az” (Perkins 1993, 136).

Az a nemzetjellem vagy haladás meghatározta célelv, amely eddig érvényesült, valamely adott lényegnek, sőt egyenesen szerves alakulásnak vagy üdvtörténetnek a föltételezését rejtette magában. Lehet úgy érvelni, hogy a nemzet megnyilvánulásaként felfogott irodalom eszménye egészen mást jelenthet gyarmatosító és gyarmatosított, valamint olyan közösségek számára, amelyek e két csoport közül egyikbe sem sorolhatók be könnyen. Noha részben Amerikában tanító magyar irodalmár aligha tagadhatja, hogy egyazon személy többféle nyelvi közösséghez is tartozhat, viszonylag könnyű valamely nagy nyelvi közösség képviselőjének bírálni kis népek nemzetiességét. Ez utóbbiak alighanem védekezésre szorulnak a jövőben. El kell fogadniuk, hogy a nemzetjellem irányította „nagy elbeszélés” („grand récit” avagy „master narrative”) már aligha lesz fönntartható. Ha irodalomtörténetet akarunk írni, egyirányú utca helyett kereszteződésekre lehet gondolnunk, és bármennyire is nehéz föladni a születés–fiatalság–érettség–hanyatlás sorozat gondolatát, célszerű másféle megoldást kialakítani.

Noha a nemzet illetve a korszerűség (modernség) olyannyira döntő szerepet játszott irodalomszemléletünk alakulásában, hogy természetesen számolni kell velük, valószínű, hogy mindkét eszmény legalábbis erős átfogalmazást igényel, amellett, hogy egyidejűleg kell őket szemmel tartani. A múltban a nemzet illetve a modernség határozta meg a magyar irodalomtörténetet. Olykor kijátszották őket egymás ellen, olykor egyeztetni igyekeztek őket egymással. Talán annak is érdemes figyelmet szentelni, amit elődeink kihagytak a vizsgálódásból. Pogányság és kereszténység, latin és magyar nyelvű megszólalás, katolikus és protestáns szemlélet, Habsburg-párti és Béccsel szembenálló magatartás, nyelvmegőrző és nyelvújító, polgári és népi szembenállása a nemzeti azonosság válságával hozható összefüggésbe. Köztudott, hogy a magyar irodalom gyakran vált a nemzeti azonosság mértékévé. Nemcsak Féja és Németh László gondolta így, de Horváth János, Babits, Kosztolányi, Szerb Antal és Radnóti Miklós is, legföljebb más volt a beszédmódjuk, s következésképp más kép élt bennük nemzetről és irodalomról. Ahogyan a Kisebbségben beszédmódja magán viseli Az asszimiláció kora a magyar irodalomban hatását, úgy érzékelhető Szerb Magyar irodalomtörténetében A vándor és a bujdosó írásmódjának a nyoma. Nyelvünk sokrétűsége egyszerre hozható kapcsolatba irodalmunk sokszoros tagozottságával és a nemzet mibenlétének nagyon különféle felfogásaival.