hirdetés

Szegő János: Hogyan lettem videóíró?

2018. június 25.

Egyszerű történetek az egyik térfélen, az elbeszélés nehézségei a másikon. Aki meg erről eszünkbe jut, mindenhol ott van, de különösen a stadionok környékén. Csillaghegytől Jekatyerinburgig – kalinyingrádi átszállással. (Königsberg: yes we Kant.) – Szegő János írása A meccs embere című sorozatunkban.

hirdetés

Minden vébének van egy Santiago Cañizarese, ne mondjuk inkább Julen Lopeteguinek? Persze más az, ha a vébé előtt pár nappal a lábadra pottyan a borotválkozás utáni arcszeszes tégely, oly szerencsétlen mozdulattal ejtve ki kapuskezeidből az üveget, hogy az pont átvágja minden vébéálmodat és az egyik inadat; és más az, amikor spanyol szövetségi kapitányként két nappal a vébé kezdete előtt suttyomban aláírsz a Real Madrid kispadjára, minek utána páros lábbal rúg ki a szövetség, te meg sírsz, sőt rísz a madridi sajttájon. A végeredmény mégis ugyanaz: nem vagy ott a vébén.

A meccs embere cikket arról írni, aki nincs ott a világbajnokságon? Negatív esztétika. Kicsit konkrétabban: marhaság. Más felől meg hányan vannak látszólag ott, miközben nincsenek is jelen. Csak a mezük. „Nincs mindenki a világon, aki megszületik.”

Párosláb, kispad, csakamezük. Gólrúgócipő, mehetzuhanyozni, elküldtetúróért, kígyótérről, portásmellett, sötétló. Lehetne írni egy cikket, amiben 22 sportmetafora játszik egymás, pontosabban az olvasó türelme ellen.

A futball mint kettős nyelv: nyelv, amit a pályán használnak és nyelv, ami próbálja elmondani mi játszódik a pályán. Egyszerű történetek az egyik térfélen, az elbeszélés nehézségei a másikon. Aki meg erről eszünkbe jut, mindenhol ott van, de különösen a stadionok környékén. Csillaghegytől Jekatyerinburgig – kalinyingrádi átszállással. (Königsberg: yes we Kant.)

A belső nyelvnek egészen más a szintaktikája (szándékosan kihagyott szóvicc) mint annak a külsőnek, ami igyekszik lekövetni, szóra bírni. Más olvasni a játékot és más írni róla. Emberfogó törekvések.

B-csoportos lettem. Róluk kell írjak. Négy csapat. Ebből – és most akkor szöktessünk egy igazi békebeli zsurnalizmust – kettő nagyágyú az ibériai félszigetről (Portugália és Spanyolország) és hozzájuk képest mérten két kiscsapat: Marokkó és Irán. Marokkó Elefántcsontpartot előzte a selejtezőcsoportjában, Irán pedig a legtöbb pontot gyűjtve az ázsiai kontinensen a szintén kvalifikált Dél-Korea előtt végzett csoportja élén. Azért nem egy totógyilkos csoport első ránézésre. Bezzeg az első forduló párosítása! Kezdhetem keresni az emberem.

Videóíróként nézem majd a csoport meccseit, lakik majd bennem egy fürkésző tekintet, azzal a különbséggel, hogy nem a moszkvai FIFA-bázis VAR-centrumában nézem majd a meccseket, hanem a szlovéniai Piran kávézóiban és kocsmáiban.

A videóbíró jelenléte vajon hogyan alakítja-befolyásolja majd a játékot? Minden meccs hosszabb lesz valószínűleg. Ez a foci akcelerációja. Ami azonban lényegesebb az a játékvezetők döntési kompetenciája. Eddig az volt, hogy valamit a bíró valahogyan, valaminek látott – vagy nem. Ez alapján hozott döntéseket. Ezeknek a döntéseknek a következményeivel élt aztán tovább. Most előbb történik valami, erről neki lesz egy belső ítélete, utána kiszaladhat egy játékgépre hasonlító monitorhoz, ahol hatvanezer ember intim karéjában újranézve az előbbi eseménysort vagy kitart a korábbi döntése mellett vagy felülírja azt. Az egészet pedig árnyalja, hogy meccs közben a fülére beszélhet a tényleges videóbíró, aki monitorról van képben és úgy nézi azt a meccset, amelyben a kolléga nyakig benne van.

Van egy Ronaldo. Utálom. Van (volt) egy másik Ronaldo, a brazil. Azt szeretem. Mindkét Ronaldo zseniális játékos. Máshogyan. „A maga módján az” – bepassz Jasznaja Poljana felől. Az egyik az Abendstern, a másik a Morgenstern? (Amikor másodszor buktam meg a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karán a kötelezően választható logika-kollokviumon Frege nevezetes tételéből, nem hittem volna, hogy ennek a nemtudásnak valaha még hasznát veszem.) Van egy Ronaldo. Van gőg. Van egy író, aki viszont szereti. A Darvasi. Az ő születésnapjára még erre a pszeudó-interjúra is képes voltam.

 

 

Van egy Ronaldo. Irritál. Minden játékon kívüli megmozdulása. A nézése, a járása. A cipőjének a ringása. Az ádámcsutkája. Amikor azonban hozzá kerül a labda, akkor ezt az irritációt felfüggesztem, pontosabban ez az irritáció fel lesz függesztve, tőlem függetlenül megszűnik az irritáció fennforgása, eddig azt szenvedtem el, hogy elhányom magam tőle, most meg azt szenvedem el, hogy bamba szájjal kell néznem, ahogyan egy labdaátvétel után megiramodik mintha maga az iramodás is már egy csel része lenne, mintha más közeget teremtene maga körül, másfajta gravitációs körülményeket; beindul és befelé indul, ritmust vált, mint a legjobb pillanatban elhelyezett pontos vessző. Van egy Ronaldo. Fáradt. Bizonyára. Egy ennyire hosszú szezon után a legjobb bajnokságok legjobb csapataiban játszó legjobbak örülnek, ha épek. Van egy Ronaldo. Lehet, hogy nem szeret. Mert az első meccsen a spanyolok ellen minden fenti hochmecolásomra rácáfol. Az örökös, védjegyszerű biciklicsel utáni lerántás miatt megítélt és bevágott tizenegyesnél, a második gólt érő De Gea által részben bevédett lövésnél és a harmadik találatnál, a borotvaélesen lecsapódó szabadrúgásnál ugyanaz morajlik bennem, mint etikai és esztétikai dilemma: hogyan lehet valaki, akit ki nem állhatok ennyire jó focista, illetve miért utálok én egy ennyire jó fotballistát. Esti kérdés, vedd példának ezt a focizó fűszálat.

A spanyol-portugál váratlanul nagy meccs lesz. Engem legalábbis meglepett. Például Diego Costa. Mintha ez az alkat és ez a mozgás, ez a középcsatár-aura egy korábbi vébéről maradt volna itt. Ahogyan az első gólja előtt megteremti a gólhoz a kontextusát. Nacho bombagóljánál előbb azt hiszem a védő eltöri a labdát, utána csavarodik, mint a Jónyer-kifli.

Közben a másik meccsen, amit időben előbb játszanak ugyan, de az emlékezet rendezőpályaudvara másik tárolóvágányra teszi, egy öngól dönt, ráadásul a 95. percben. Aziz Bouhaddouz a 77. percben állt be, felszabadító fejese letaglózza Marokkót.

A második fordulóra mind C. Ronaldo, mint D. Costa átmenti a formáját. Előbbi remekül elmozogva védőjétől gólt fejel Marokkó ellen rögtön a meccs elején; utóbbi gólt kotor az irániak kapujába. A B-csoport eddigi teljesítménye C + D.

Az iráni csere Milad Mohammadi mellett azonban nem lehet elmenni. Amikor csapata vesztésre áll és egy ellenfél tizenhatosának magasságában elvégzett jó bedobás nagyon sokat ér, akkor fogja magát és szaltózni próbál.

A játékvezető, mint egyszeri tornatanár, visszajátszatja. Van még egy dobása. Az meg pocsék.

Ma este jön az utolsó forduló. Irán-Portugália és Spanyolország-Marokkó. Egy időben. A két továbbjutó már bizonyos, kérdés ki lesz a csoport győztese, ezáltal kinek lesz – papíron – könnyebb a sorsolása. És nekem kérdés, hogy meddig csodálhatom a pályán minden idők egyik legjobb focistáját, a spanyol Andrés Iniestát. Az egyik meccsen a cseréje után azt mutatta a kamera, ahogyan a kispadon iszik egy korty ásványvizet. Mintha a létből ballagna haza.

Szegő János

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.