hirdetés

Szeifert Natália: Az ember tudja, hogy elbukik, mégis mindent meg akar írni

2018. január 14.

Ez vagy-vagy helyzet. Vagy úgy írom meg, hogy belemegyek a nehezébe, vagy nem írom meg. – Szeifert Natáliával Seres Lili Hanna beszélgetett új, Az altató szerekről című regénye apropóján.

hirdetés

Az új kötetedben két nő monológja váltakozik. Először is: mennyire volt nehéz rátalálni és tartani a kétféle hangnemet, beszédstílust? Írás közben te is ugráltál a két monológ között, vagy az egybemontírozás előtt külön-külön megírtad, felvázoltad őket?

Egy karakterek kialakulása, felépítése nálam egy viszonylag hosszú folyamat, aminek csak egy kis része (a vége) az, hogy papírra, vagy monitorra kerül. Vannak olyan problémák, élethelyezetek, amik körül valahogy besűrűsödik a levegő, amikkel, úgy érzem, foglalkoznom kell, és ezek hozzák magukkal a történeteket, a történetek pedig azokat az alakokat, akiken keresztül lehet vagy tudok róluk beszélni. A történet egyébként nem is pontos, inkább történések, köztük sok apró semmiség, amik valahogy összeállnak, ahogyan az életben a dolgok. Nem tökéletesen, nem mindig egyszerűen.

Az altató szerekről-ben is olyan problémákat jártam körül, amiket fontosnak tartottam vizsgálni, piszkálni, vagy még inkább: megturkálni, felboncolni.

Eleinte párhuzamosan gyűltek a jegyzetek, töredékek, de a tényleges megírásnál már külön-külön dolgoztam a két szereplővel. Amikor eldöntöttem, hogy két szál lesz, akkor találtam ki a teljes szerkezetet, tehát az egyik írása közben azért folyton figyelemmel voltam a másikra is.

Egy beszélgetésen elmondtad, az előre kigondolt szerkezet megvalósítása izgat. Hogyan alakult ez a szerkezet? Mi volt az alap, és mi volt az, ami az írás közben önkéntelenül változott? Gondolok itt nemcsak a hálózatelméletre, de az idősíkok keverésére is, hogy miért éppen azok a történetszálak kerültek egymás mellé és egymás után, amik.

Igen, a hálózatelmélet nagy mániám, még olyan is van, hogy tervezetlenül kerülnek kapcsolatba egymással a szereplőim. Az előre kigondolt szerkezetet sem pont úgy értem, hogy valami jó előre kigondolt szabály, amihez mindenáron ragaszkodni kell. Inkább úgy mondanám, hogy a megírás korai szakaszában kirajzolódik egy tágabb strukturális elképzelés, amit próbálok végigvinni, és ez kihívás. Nekem itt legalábbis az volt. Kíváncsi voltam, meg tudom-e csinálni azt a ritmust, tagolást, az egész szövegen végigfutó vagy fel-felbukkanó motívumokat úgy, hogy mindez könnyed formává érjen, és magától értetődőnek tűnjön. Attól a ponttól kezdve, hogy a szerkezet megvolt, és tudtam, milyen hosszú szakaszokat tervezek, mik azok a pontok, amiket érinteni akarok, gyakorlatilag beletanultam a formába. (Ami azért vicces, mert ez egy egyszerhasználatos tudás, alapja lehet másnak, de ebben a formában egyszer tudtam használni, a következőkben mást kell majd tudni.)

Az nyilvánvaló volt, hogy mivel a két nő egyetlen délután alatt tekint végig az addigi életén, és van köztük nagyjából húsz év korkülönbség, nem lehet teljesen ugyanaz a belső ritmusuk. Úgy ítéltem meg, hogy a karakterük ezt tökéletesen megengedi. Az eseménydúsabb élet töményebb, a monotonabb tehet nagyobb kihagyásokat.

A szigorú szerkezeti rendnek az volt a legnagyobb meglepetése számomra, hogy elkezdett az egész önállóan alakulni, olyan párbeszédek is létrejöttek az egyes szövegrészek között, amiket nem terveztem el előre.

Hogy arra is válaszoljak, mi változott: elhagytam a harmadik szereplőt, mert az ő története agyonnyomta volna ezt a kettőt, pont az veszett volna el vele, amit itt ki akartam bontani. Az, hogy végül mi nem kell, szintén egy nehéz, elsősorban kompozíciós kérdés nálam.

A szöveg(pár) szépen lassan egyre drasztikusabb, sötétebb hangulatúvá és tematikájúvá válik, ez az adagolás mennyire volt tudatos, előre kigondolt? Vagy természetesen adta magát?

Egyrészt persze kigondolt volt, nem rontottam ajtóstul a házba, inkább felépítettem, hiszen minden életesemény az előzményeitől kap súlyt vagy jelentőséget. Másfelől ez természetesen adódik is, ahogy felnőnek, elveszik a világ könnyedsége.

Én személy szerint kettős feszültségbe kerültem a könyv olvasásának előrehaladtával: kedvetlen, szinte nihilista lettem az olvasottak hatására, ugyanakkor faltam a szöveget, vitt magával a könyv – nem is gondoltam volna az elején, mennyire találó, amit egy helyen írnak róla: „könnyű, de nem könnyed". Nagyon nem. Mindig érdekel az alkotás lélektana, most is muszáj megkérdeznem, hogy rád hogyan hatott írás közben a saját szöveged.

Azt észrevettem, hogy ez a gördülékenyre kalapált forma végül lehet, hogy visszaüt, több visszajelzésből legalábbis azt látom, hogy rengeteg részlet elsikkad a gyorsolvasásban. Hogy rám hogy hatott? Sok álmatlan éjszakát okozott, de ezt inkább viccesen mondom, habár éjjel dolgozom, tehát tényleg így van. Eleinte van egy érzelmi kötődés, de egy ponton túl eléggé hideg fejjel tekintek a szövegeimre, és ugyan néha nyomasztott, de főleg idegesített. Különösen, amikor nem tudtam benne valamit jól megcsinálni, amit szerettem volna.

A kicsit füves könyv-jellegű címről te is megjegyezted, hogy talán félrevezető, hiszen nem az élettani vonatkozásairól írsz az álmatlanságnak, hanem a lélektaniról, az oda vezető útról. Miért, hogyan kapta mégis a regény Az altató szerekről címet?

Ez a címe szó szerint az 1800-as évek végén megjelent Orvosi Compendiumok Gyűteménye című kis könyvsorozat egyik darabjának. Az valóban gyógyszerekről szól, egyébként bele is van írva a regénybe, a Zelma apjának könyvespolcán található. Én is nagyon szeretem a régi könyveket, ez a könyvecske pedig állandóan a látóteremben van. Amikor úgy negyede megvolt a kéziratnak, ránéztem, és tudtam, hogy ezt a címet kell adnom neki, így, régi helyesírással, ez sokkal többet jelent, mint bármi más, amit ki tudtam volna találni.

Az első, Láz című kisregényeddel több kapcsolódási pontot is fenntart az új szöveged: a narráció intim, naplószerű stílusa, a módja (egyes szám első személyű női elbeszélő), de a tematika szintjén ott van például a szülő elvesztése is. Úgy tudom, sajnos tapasztalatból is tudsz erről írni. Mit gondolsz, hol válik szét az ilyen és ehhez hasonló témák önterápiás kiíró jellege és a karakterépítést szolgáló eszközként kezelése?

Úgy gondolom, hogy nálam a legjobb eset, ha még az írás előtt. A saját tapasztalatok felhasználása elengedhetetlen, azt hiszem, nem is érdemes anélkül, de nem azért írok valamiről, hogy kiírjam magamból, vagy mondhatom úgy, hogy magamból, de nem magamról írok. Az egyes szám első személyt a téma adja, ha úgy látom, hogy ezzel tudom leginkább elmondani, akkor ezt választom. Nem akarom ezt misztifikálni, de közben valahogy úgy működik, hogy amit írok, az megtörténik velem is. Bárki, aki gyakran ír (akár csak a fióknak), ismeri ezt szerintem, ez az, amiről azt szokás mondani, hogy „benne élni" a szövegben.

Közben van itt a háttérben egy folyamatosan figyelő szkenner, ami addig gyűjti az adatokat (személyes beszélgetésekből, utcán elkapott jelenetekből, mindenhonnan illetve bárhonnan az életből), amíg eljut oda, amit az elején említettem: lesznek témák, amik körül sűrűség van, amikkel foglalkozni kell. Nyilván, ezek egy része azért talál meg, mert nekem is ismerős.

A referenciális kérdésfeltevések folytatásának próbálok ellenállni, de igazság szerint több tényező is efelé rángatna: a regényeid említett naplószerű stílusa mellett az a szövegen kívüli tény is, hogy blogot írsz. Nagyon érdekelne, hogy mit gondolsz az alanyiságról.

Az előbb említett önterápiának szerintem pontosan a naplózás vagy blogolás a legjobb terepe. Én legalábbis erre használom a blogomat, ami honlapként is működik, igyekszem oda összeszedni a publikációimat, mindenféle dolgokat például a könyvvel kapcsolatban is, de ott alapvetően egy pusztába kiabálós oldscool blogger vagyok. Idén egyébként éppen elkezdtem egy 365 napos kihívást, minden nap egy blogposzt.

Épp a minap olvastam egy kommentet, amelyben valaki Anatole France bon mot-ját idézte, hogy Az élet túl rövid, Proust pedig túl hosszú, majd hozzátette: az emberek mégis olvasnak Proustot, viszont XY nem Proust, úgyhogy a könyvét kihagyom. Ezen felnevettem, de belegondoltam, hogy igen, ez egy teljesen legitim olvasói hozzáállás. Én biztos, hogy nem vagyok Proust.

Megragadó, hogy a kiemelkedő tragédiák helyett átlagos életet élő emberek boldogtalansága szólal meg a szövegben lehalkított, de annál hatásosabb hangerőn, ugyanakkor olyan tabutémákról írsz, mint az álmatlanság, a gyógyszerfüggőség, a szex(függőség) vagy akár az első menstruáció. Hogy érzed, jelenleg lezárt benned ez az irány, vagy a most készülő szöveged írásakor is a tabuk közvetlen hangú feltárása foglalkoztat?

Semmiképpen nem szeretnék valami tabudöntögető szerepben tetszelegni, ezek előkerülnek. Itt megint nem arról van szó, hogy azért írok róla, mert tabu, és akkor erről írni kéne (a kortárs irodalomban sok kiváló szöveg van hasonló témákkal), hanem egyszerűen ott van, oda tartozik, nem kerülhetem ki. Ez vagy-vagy helyzet. Vagy úgy írom meg, hogy belemegyek a nehezébe, vagy nem írom meg. Persze az, hogy ezt felismerem, nem könnyíti meg az írást mondjuk önkielégítésről, függőségekről, és ide sorolnám még a halál körüli ellentmondásos, nehezen megfogható érzéseket is. Azt hiszem, hogy itt egy nagyon lényegi dologra kérdezel, tulajdonképpen ez az alap, ami egyszerre nehézség, megoldandó, de lehet, hogy megoldhatatlan feladat, semmiképp nem lezárható. Most valamiért az a jelenet ugrik be Az órákból, amikor a beteg írót alakító Ed Harris Meryl Streepnek arról beszél, hogy ő mindent meg akart írni, de az égvilágon mindent, hogy kik vagyunk és kik voltunk egyszer, hogy mi történik egyetlen pillanatban, a törülköző szagától a nem tudom miig. És elbukott. Valahogy így van ez kitalálva, hogy az ember elég jól tudja, hogy elbukik, mégis mindent meg akar írni.

Seres Lili Hanna

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.