hirdetés

Székely Csaba: A boldogság elutazott erről a vidékről

2012. július 10.

Régóta foglalkoztat, hogy mit jelent jónak lenni egy rossz rendszerben, és ebből a darabból valami olyasmi derül ki, hogy csak akkor úszhatod meg tiszta lelkiismerettel, ha nem vagy egészen normális. - Székely Csaba a BBC díja, a Szép Ernő-jutalom és a Vilmos-díj után a POSZT-on is aratott. Bányavirág című darabjának marosvásárhelyi előadása elnyerte a színházi találkozó fődíját. Vele beszélgettünk.

hirdetés

Pár éve sorra nyered a díjakat. Hogyan viseled a sikert?

Függő vagyok, számomra a pozitív visszajelzés egy olyan drog, amiből sohasem elég. Lehet, hogy kéne majd írni erről az időszakról egy olyan könyvet, mint Szabó Győző, mondjuk Lexikóma címmel. Nem konkrétan a díjak lendítenek tovább, a díj csak az egyik formája a pozitív visszajelzésnek, igaz, a leglátványosabb és leghangosabb. De nem az a fő, hogy valami hangos legyen. Attól is be vagyok lőve, ha valaki, akinek a véleménye fontos nekem, odahajol hozzám egy kocsmaasztalnál, és azt mondja, hogy ez bizony jó volt.

2009-ben a BBC hangjátékpályázatán első díjas lett Do You Like Banana, Comrades? (Ízlik a banán, elvtársak?) című műved, amelyben a narrátor, egy fiatal romániai férfi, egy londoni elmegyógyintézetben meséli el emlékeit a '89 előtti és utáni időszakról. A BBC így ajánlja: „Nehéz úgy fiatalnak és szerelmesnek lenni, hogy az apád magas rangú tisztviselő a Ceausescu-gépezetben, miközben anyád éjt nappallá téve sír, és a testvéred meg akar ölni.” Tudjuk, a Transindexnek írt sorozatodból lett a győztes mű, de mást alig tudunk róla. Mesélnél róla kicsit?

A győztes darabot Efo Kodjo Mawugbe írta (aki azóta sajnos elhunyt), én regionális díjat kaptam, a legjobb európai drámáért járó elismerést. Nehéz mesélni a szövegről, mert nincs különösebben érdekfeszítő sztorija: egy naiv ember viszonya az apjához, hatalomhoz, elnyomáshoz és szerelemhez a rendszerváltás előtt és után. Egy család húsz-huszonöt évet átölelő története, egy olyan családé, ahol megjelenik kicsiben a romániai társadalom a kommunista diktatúra idején: senki sem egészen épelméjű, aki meg igen, az veszélyes. De az is veszélyes, aki túlságosan őrült. Régóta foglalkoztat, hogy mit jelent jónak lenni egy rossz rendszerben, és ebből a darabból valami olyasmi derül ki, hogy csak akkor úszhatod meg tiszta lelkiismerettel, ha nem vagy egészen normális.

A magyar közönség is megismerheti hangjátékként, esetleg színházi előadásként?

Talán, ha valaki egyszer úgy gondolja, hogy túl sok fölösleges ideje van, és nekiáll lefordítani. Színházi előadásként egész biztosan nem lesz látható, mert kifejezetten rádió számára íródott. Nincsenek benne hagyományos drámai helyzetek, csak mesélés van, rövid párbeszédes részekkel fűszerezve. Lehet, hogy magyarul nem is hangzana jól. Angolul jól hangzott, annak ellenére, hogy a színészek vért izzadtak a tulajdonnevek kiejtésénél.

A hangjáték sikere bátorított drámaírásra?

Igen. A BBC eredményhirdetésével nagyjából egy időben indult Marosvásárhelyen egy drámaíró mesterképzés, úgyhogy fogtam a kalapom, és felugrottam erre a vonatra.

Meséled, Bányavirág című drámád ihletője nagyszüleid falva volt. Az a székely kisfalu, amelyben évente legalább nyolcan követnek el öngyilkosságot, bezártak a bányák, nincs munka, csak reménytelenség. Mennyire saját, belső tapasztalat ez, és hol látszik belőle szabadulás?

Ide most egy kis fikció keveredett, a nagyszüleim faluja környékén nincsenek bányák, és az öngyilkosságok aránya sem ennyire magas, bár a probléma ott is létezik, ismertem olyanokat, akik véget vetettek az életüknek. De inkább az ottani emberek szolgáltak ihletforrásként, az, ahogyan életről és halálról gondolkodnak, és amilyen szeretetteljes viszonyban állnak az alkohollal. A többit más helyszínekről szedegettem össze, vagy kitaláltam. Vannak helyek, ahol tényleg megszűnt az egyetlen munkalehetőség, a város pedig túl messze van az ingázáshoz, így a lakók számára nem maradt más, mint a semmittevés, egymás piszkálása és az illegális fakereskedelem. Sokan beköltöztek a városba, egész utcák néptelenedtek el, helyükre egy új, még szegényebb réteg költözött. Nem tudom a megoldást erre a problémára, szerintem nálam okosabbak sem tudják, pedig sok van belőlük.

Láttál már bányavirágot*?

Igen, sőt, nekem is volt, de a sok költözés során elkallódott.

Az apa, akit a főhős, Iván ápol, sosem jelenik meg a színen. Hova tűnt az apák nemzedéke?

Mi magyarok valamiért szeretünk az apákról írni. Nyugaton mintha inkább a csajokról írnának, nekünk meg beakadt az apa. Nem mondom, hogy ez beteges, hiszen lehet, hogy csak azért van így, mert itt volt egy rendszerváltás, és az apafigurát mindig egy régi rendszerrel azonosítjuk, le akarunk számolni vele, de közben emléket is akarunk állítani neki. Ezért azt hiszem, amíg mi vagyunk, addig apáink is mindig jelen lesznek, akkor is, ha a szomszéd szobában fekszenek, vagy akár a temetőben.

Olvastam valahol, hogy a Bányavirág két fontos előzménye Csehov Ványa bácsija és McDonagh munkái. Mit kaptál egyik és másik szerzőtől, miért ennyire fontosak neked?

Csehovtól tanultam legalább a háromnegyedét annak, amit a drámaírásról tudok, McDonagh-tól pedig nagyon szerettem a Varró Dani által fordított Vaknyugatot. Úgy éreztem, hogy amit a Bányavirágban el akarok mondani, azt legjobban kettejük felhasználásával fogom tudni átadni. A mi kortárs drámáink általában eléggé intellektuálisak, míg Csehov inkább érzelmes, persze jó értelemben, McDonagh pedig nagyon testi, miközben sajátos nyelvi világa van, és én ezeknek az összeforrasztását szerettem volna megvalósítani.

Mennyire veszel részt a próbafolyamatban? Megírod a szöveget, és sorsára bízod, vagy együttműködsz a rendezővel és a színészekkel?

Ellentétben az íróval és költővel a drámaíró munkája nem ér véget ott, hogy befejezte a művet. Már amennyiben ez a drámaíró még él. Megírni egy drámát elég izgalmas dolog, de a legizgalmasabb része csak azután kezdődik. Szeretek részt venni próbákon, figyelni, ahogy élettel telnek meg a mondatok, vándorolni kezdenek a hangsúlyok, új értelmet nyernek helyzetek, szavak alakulnak át, problémák merülnek fel, és megoldások születnek. Borzasztó nagy öröm, amikor megtaláljuk a legjobb megoldást, és mindenki érzi, hogy ez így működni fog. Olyan, mint újra átélni a dráma megszületését, csak ez már nem magányos, hanem közös élmény.

A Bányavirág egy drámatrilógia első része. Mi áll a fókuszában a trilógia másik két darabjának, és hogyan kapcsolódnak az elsőhöz? Számíthatunk rá, hogy valamikor a közeljövőben láthatóak vagy olvashatóak lesznek?

A második rész címe Bányavakság, és a Bányavirágból ismert helyszínen játszódik, csak más szereplőkkel. Ez egy viszonylag kemény darab, sokkal nyersebb, mint a Bányavirág. Nacionalizmusról, korrupcióról, megosztottságról, múltról, sebekről, az együttélés buktatóiról szól. Már nem kell olyan sokat aludni a premierig: Marosvásárhelyen, a Yorick Stúdió és a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház közös produkciójaként augusztustól, Budapesten pedig októbertől, a Pinceszínházban lesz látható. A harmadik rész, a Bányavíz, jelenleg az Örkény Színháznál van, ők majd eldöntik, mit kezdenek vele. Ebben főszereplővé lép elő az előző két részben emlegetett plébános meg a szeretője. Hát, ez sem lesz egy simogató darab.

Egy paródiakötettel debütáltál, amely Írók a ketrecben címmel jelent meg az Erdélyi Híradó és a FISZ gondozásában 2004-ben, és amelyben fiatal erdélyi írók „panoptikumát” állítod fel. Miért épp a saját generációdat választottad a paródiák tárgyául?

2000-ben ismerkedtem meg a kortárs erdélyi irodalommal, és mindent elolvastam, amit lehetett. Akkor még nem úgy tűnt, hogy ez a saját generációm, egy nemzedékkel fiatalabbnak éreztem magam, de így, tíz év távlatából ezek a csekély korkülönbségek már valóban jelentéktelenek. Kíváncsi voltam, tudok-e úgy írni, mint ők, játszani szerettem volna, és a modorosságaikra is rá akartam világítani. De ez később visszaütött: azonnal kiszúrok minden mesterkéltséget, emiatt sok könyvet képtelen vagyok elolvasni, és azért is írok olyan keveset, mert a saját modorosságomat sem bírom elviselni.

Ha már előjött több ízben is, hogy mintha kizárólag a saját generációd foglalkoztatna, kérdezem: mit gondolsz róla, hogyan jellemeznéd?

Ha írói generációra gondolsz, akkor nehezet kérdezel, mert azt hiszem, mindig kilógtam belőle. Bennem sincs meg egy valahova, valamilyen írói csoporthoz tartozás igénye, és talán nincs is az a csoport, amelyik szívesen látna a körében, szóval nem biztos, hogy tudok erről beszélni. De ha már rákérdeztél, akkor azt elmondom, hogy szerintem sok szart írnak, és végtelenül büszkék rá – így jellemezném a generációmat.

Elbeszéléseket, sőt kritikákat is írsz. Mondod, a drámák mellett nem szeretnéd elhanyagolni a prózát. Hogy állsz most ezzel?

Évek óta nem írtam prózát, és most már nagyon kíváncsi vagyok, hogy három dráma után hol is tartunk, emlékszünk-e még egymásra. Remélem, jót tett ez a szünet a kapcsolatunknak.

Ha fikció a történet, ha nem, a karakterek mégis csak saját tapasztalatból épülnek. A Bányavirág melyik szereplőjével érzed leginkább rokonnak magad?

Mind az öt szereplőnek vannak olyan mondatai, amelyek belőlem szólnak. Félreérthető lenne, és talán túl sokat árulnék el magamról, ha most kiemelnék egyetlen szereplőt. Egyikkel sem vagyok azonos, de mindegyiküket megértem.

Egy novelládban azt írod: „Kiveszett már ezekből a tekintetekből az elszántság minden lángja, a gyanakvás mérgező cikázásai, a bánat vizenyős csillogása. Errefelé nincsenek sem boldogok, sem boldogtalanok.” Ha arrafele nem, akkor merre, miben van a boldogság? És hol a boldogtalanság?

Ó, és én még a korábbi kérdésedet neveztem nehéznek! Honnan is tudhatnám? Nem ismertem még boldog embert. A boldogság elutazott erről a vidékről, és csak néha küld képeslapot. Vagyis egyszer mégis ismertem egy boldog embert, de aztán ő is megnősült.

* A bányavirág szó jelentése: kristály.

Nagy Gabriella

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.
Kriptomán_ Kriptomán_ 2012-07-20 10:47

Ez viszont logikátlan és elégtelen riposzt. Itt egy ember, éppen fontos díjat nyert el, a jelek arra utalnak, hogy megfelelő ismeretek birtokában nyilatkozott, a kritikáiból nyilván több is kiderül. Ennyiből nem megállapítható, hogy esetleg nincsenek érvei, hogy ennyire rosszat gondol a generációjának egy részéről (hol nincsenek rosszak), úgyhogy az arrogancia ennyiből legrosszabb esetben is csak eldönthetetlen. Kissé unalmas ebben a korban, hogy minden kijelentés után jön és elmagyarázza valaki, hogy hogyan képzeli bárki is, hogy véleménye legyen másokkal szemben.

triton678 triton678 2012-07-19 17:36

"De ha már rákérdeztél, akkor azt elmondom, hogy szerintem sok szart írnak, és végtelenül büszkék rá – így jellemezném a generációmat." Végtelenül arrogáns és felszínes kijelentés. Talán még büszke is rá?