hirdetés

Székelyhidi Zsolt: Űrbe!

2013. január 24.

Székelyhidi Zsolt Űrbe! című kötete ma jelenik a Spanyolnátha Könyvek sorozatban. A kötetből most a Hajtás lassú kanállal című írást és Ladik Katalin bevezető sorait ajánljunk olvasásra.

hirdetés

Hajtás lassú kanállal

SzL Plusz

SzL-nek nagy, kerek szemüvege van, ül velem szemben és kávét kever. KE emléke lassú keverésre készteti, a szemüveg alatt szűk szem, a bogár alig látszik, a hajtás lassú a kanállal.

„A tűnődés, mely fájt, vagy jólesett, s mert segített az emlékezet, kezdte szavakká alakítani a világomat.”

SzL


A hajtás a lassú kanállal. A pörgő bogár az asztalon lehalkul és elszuszog, miközben isszuk a vizet a kávéhoz. SzL néma, és szorongva beszél a szemével – „Ez rossz volt, ez szörnyű, szüntelen kiszolgáltatottság, a félelem... több a gonosz, s jönnek a kísértetek, jöhet farkas, és jön a kutya, a veszett kutya, a vadult bika, az utcán is (ahogy álmunkban!)...” – mondja a szűk szeme, de a mozdulatok nyugodtak maradnak. Lenn a sárga eb fordul és felszusszan ásítás helyett.

A kutyát simogatni tudni kell, ne túl gyengén, de ne izomból, vagy akkor igen, ha ismerjük jól. A kutya jóbarát, a kutyát és a zongorát egy lapon említem, játszani vele vagy rajta hasonló különbség. A kutya itt fekszik, a lábamhoz finoman ér, hogy érezze a testmozgást, a rezzenést, akaratlan elmozdulást. A kutya érzi a kávé feketeségét, de nem szól, kerek szeme se rebben, tűri a szagot a társaság miatt. Karikás szemüveggel néz SzL, a kutya vissza, én a kutyára és – milyen akaratlagos mozdulat is – megsimítom a feje mögött. A kortyot a számhoz emelem.


„Minthogy belőle egyéb nem maradt, szeretem, ami körülötte volt, a kis párnát, melyre feje hajolt, karperecét, elárvúlt tárgyakat, a kulcsot, mely hozzá vitt, távolabb erdőket, városokat, úti port, amit együtt vertünk fel...”

SzL: Egyéb nem


Glória, amíg élt, méltósággal és visszafogottsággal tűrte Sába csínytevéseit. Volt sokszor, hogy kint feküdt a teraszon, feje búbja és két mellsője a küszöbön, Sába csak nehezen tudott volna túljutni rajta befelé. Neki mindent szabad, a kutyának meg kint a helye, ez alapszabály.

Ha előkerült Sába a kertszélről, fel a lépcsőn még gyorsan hajtott, de aztán lelassult, lopódzott, surrant, torpant, nézett, nyammogott, hogy végül nekivetődjön Glória oldalának, nyitott tenyérrel, kieresztett karmokkal – rápattant, nyervegett és két ugrással benn is volt a nappaliban. Persze, a kajatálhoz. Glória kisandított az orra fölül és nyújtózott, közben beljebb került, éppen egy kicsivel, a nappaliba féllábnyival, mintha nem is lett volna rajta a macskaugrás.

Írtam egy macskós-kuttyos verset, tágul a szeme láthatóig az eddig gubbasztó SzL-nek, belehallgatsz? Így szól:

Fecskefű vére, kutyatej teje, nagy napraforgók oroszlánfeje, nyulak szőre, selymek füve, jó gazda futó macskaszőre, gőz fátyla, felhő habtorlasza, Glória lefelé álltól laza, futómacska, sportmacska, kisebbke, borzolgatja, szőrreforgó, szőrrel háló, melegváró anyalányát. Mindig a húgom volt odáig értük, odáig értjük, miért, mértük szőrszagát, léptük át fejét, nagy mancsát, már a kutyaglóriának, annak a mosolygó szájfoggombolyagnak. A húgom viselte, míg mi tessékeltük, a húgom gondozta, míg kizárogattuk, Sába csak nézte, időnként puffogott, ha Glória benyúlt a szőnyegig nagynéha, amaz nem értette, nem nagyon állhatta. Álmában farkas tört rá, bikák, bozontosak, s tányérszemű kutyaszörnyetegek. Sába másnap és harmadnap is kutyába harapott, de a végén, mikor Glória teljesen, igazán kinyúlt, ő, a nagy sportharapdamacska, a radiátoron, szőrnyaltan, árnyaltan, félsötétben magának maradt.

SzL megtörli a szemüveget, lehajtja az italt és újat rendel. Látszik, hogy megkönnyebbült, hogy feloldódott valami, a kínozás megszűnőben, az estét kiírta, ahogy az orvos engem.

Szeretek ülni SzL-lel a kanapés kávézó bordós velejében, a galéria alatti fotelkörzetben, bámulni kifelé, a többi kávé felé, még egy feleskör felé. Körtelé kéne, mondom, vagy birsalmalé – a pálinka gyümölcsalapja, kacsintok a tulajra, legyen a két felsorolt akármelyike, a szesztartalomtól függjön a főíze.

A macska jut eszembe a radiátoron. Kevés kötődik úgy emberhez, mint ő hozzánk. Gyerekkora óta lófrál velünk, egyik szobába a másik után – minden idejét benn tölti a melegen, ki is csak morogva jár, vagy más hasonszőrű zavargása után.

Régebben Glória volt neki a nagy szám. Ritkán, tényleg, szerette, többször azonban csak betett neki, csapott az orrára, ugrott oldalára, puffant a nyakán, fújolt a szemébe. Az igaz, hogy féltékenységből. Rájöttünk, ha simogatjuk a kutyafejet, macskasértődés lesz, ha meg macskáztunk a kőpadlón, a nyitott kertüvegajtó előtt, nyüsszögésre és a szokásosnál is beljebb csúszásra számíthattunk Glóriától. Olyankor kellett is mondani és simítani, paskolni, hogy na, szeretlek! Az egyenlőség megtartására komolyan kellett ügyelnünk, a kényeztetésidőt kétfelé osztani, ha nem akartunk duzzogást a nap hátralévő részére.


Ladik Katalin
Fülvezető


Ha Székelyhidi Zsolt könyvének füle volna, befelé hallgatózna, önmaga csöndjét figyelné, a csöndben ülő sötétséget. Ahol a szöveg beleoldódik a feketeségbe, és kitölti a teret.

De miféle tér ez? Rituális időperformanszok, mumus- és ritmusistenek, istenizátorok és gravitátorok tere, egy szövegköltő világálmodás-tere, mely végtelen időutazás is egyszersmind. A szövegköltő ujjai a szavak ritmikus energia-kötegében matatnak, az idő hasadékait fürkészik, hogyan lehetne átjutni rajtuk az időanarchiába vagy az üres, fekete űrbe, ahol a téridő kontinuum kifeslik, és ahol tele van holddal a holdi ember, ruhája meg a füle is. Önnön szövegpurgatóriumában perzselődik a szerző, és zuhan, emelkedik talpig madárban, esernyőszárnyait kitárva – mert a versnovellákban a mennyei résből eső csorog. A mulandóságtól való félelem harminc éve fosztja, tépdesi Székelyhidi újra és újra kinövő szárnytollait.

Ebben a szövegvers-könyvben, amit most az olvasó a kezében tart, három világ lenyomata préselődik egymásra: a Benn, a Fenn és a Lenn világáé.
A szerző szerint a Benn világában legvacogtatóbb az a félelem, hogy kifutunk az időből, és nem fogjuk tudni nemzeti nyelvünkből lopott szószörnyetegekkel kitölteni a szabad-ötletek Vakszöveg blogját.

A Fenn világában szavakból építünk űrhajót, amely budiból tákolt gondolat, büdös vagy illatos – attól függ, hogy fentről vagy lentről szagoljuk – a lényeg az, hogy mégis belülről, fulladás-mélyből kell levegőt vennünk, mert belepett bennünket az időutazás szmogja.

A Lenn világában ott találjuk Vass Tibort, akit a szerző meg-, ki- és beismerni szeretne, valamint a bringázó, kocsmalócán heverő és söröző, körtepálinkázó, csajozó József Attilát, Erdély Miklóst és a Spanyolnátha Miskolc és Budapest között ingázó csapatát. A Lenn világában halljuk az utolsó vonat csattogását a síneken, az űrből megérkezik a büfékocsi, ahova JA-n kívül bepréseli magát Zsírsátán, a pultoslány, Jega Jade, Philip Glass, a fészbuk, a jutyúb, a magyar metál, SoundZcapa, a Sepoq zenekar, a szerelem, a tudás, valamint Dante, az öregedés és a szócsonkítások vakmerő istene.

Lássa és hallja, kinek van füle hozzá.


Székelyhidi Zsolt: Űrbe! 2012. Spanyolnátha könyvek

(Spanyolnátha Könyvek 11., Hernádkak, 2012. Ladik Katalin ajánlásával) A kötet kedvezményes áron kapható az Írók Boltjában vagy megrendelhető a kiadó mailcímén: spn@spanyolnatha.hu


hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.