hirdetés

Szekeres Dóra: A feszültségről

2017. július 10.

Fáradt vagyok és feszült. Délutánra úgy érzem, hogy nem maradtak gondolataim. Sírva kapaszkodik belém, maga sem érti, hogy miért ilyen. Én értem, és el is fogadom. Ez egy ilyen kor, most tanulja a határait, most kezdi kiismerni az akaratát, de ettől még legszívesebben menekülnék a helyzetből. – Szekeres Dóra 2flekken.

hirdetés

Gyere el onnan kérlek, ne menj oda, most mostam fel, ha rálépsz, el fogsz csúszni és megütöd magad! Nem! De, gyere ide. Nem. Odarohan, hátraesik, üvölt, én utána, kérdem, mi fáj, ő zokog, miközben ölelem, próbálom nyugodt hangon elmondani, hogy épp ezért kértem, ne fusson oda, átkarolja a nyakam, sír, csak lassan nyugszik meg. Fáradt, de ma sem fog aludni délután, már délután négy van, hétig valahogy ki kell húznunk, akkor már lehet vinni fürödni. Mikor már azt hinném, megadja magát a fáradtságnak, valahonnan új erőt merít és motorra pattan és száguldozik a lakásban. Mintha bombát robbantottak volna, minden szanaszét hever, kétségbeesetten nézek körül. Fáradt vagyok.

Elkészül az ebéd, paradicsomos tészta, pelenkára vetkőztetjük, teljesen össze fogja magát kenni, nincs itt etetőszék, ahová be lehetne ültetni, el is megy az asztaltól, hiába kérjük, nem áll meg, rákiabálunk, ne rohanjon az ágyak felé, csak azért is rákapcsol és kinyújtott kézzel, széttárt tenyerekkel dől rá az ágytakaróra. Érzem, hogy a gyomrom tájékán elindul bennem a feszültség. A vállaim elnehezülnek, egy kis izzadságpatak indul el a tarkómon.

A strandon vagyunk, hatalmas a tömeg, levesszük róla a kis szandált, mehet a pancsolós játszótérre, ahogy a vízköpő játékokhoz ér, teljesen megrészegül, rohan, mint egy eszelős, kicsit később meglátja a Balatont, indul a víz felé. Teljes erőmből rákiabálok, még csak meg se torpan, minden lendületével a víz felé rohan, én utána, de nem bírom felvenni vele a versenyt, hathónapos terhes vagyok, egyszerűen nem tudok futni. Valahogy beérem, elkapom a karját és kiabálva magyarázom neki, hogy mindig álljon meg, ha szólok, és egyáltalán, ne rohanjon el előlem. Rám se hederít, már rég a sarat pakolja egy dömperbe, amit a parton talált. Fáradt vagyok, és azt érzem, minden hiába, egyszerűen nem hallgat rám.

Megkérdem, hogy kér-e „krémes kenyeret" és almát – érdekes módon imádja az egészen fekete és nedvesen savanyú rozskenyeret földimogyókrémmel , természetesen kategorikusan nemet mond rá, majd fél perc múlva a világ legidegesítőbb hangján nyafog, hogy kenjek neki egy szelettel. Reggelente nyafogva követeli a tápszert, amit aztán a világ legtermészetesebb hangján utasít vissza. Beül az ölembe, de már mászik is le, bújik és közben eltaszít, akkor is ellenkezik, mikor kér.

Fáradt vagyok és feszült. Délutánra úgy érzem, hogy nem maradtak gondolataim. Sírva kapaszkodik belém, maga sem érti, hogy miért ilyen. Én értem, és el is fogadom. Ez egy ilyen kor, most tanulja a határait, most kezdi kiismerni az akaratát, de ettől még legszívesebben menekülnék a helyzetből. Valahova, ahol nem követelnek tőlem semmit. Folyamatosan tanulom, hogy a türelem mindig egy kicsit tovább húzható.

Nem sokkal a fiam születése után találtam rá egy sorozatra: kisfilmekben egy-egy családot mutattak be egy, két, három, négy és több gyerekkel egészen a húszig. A reggeli vagy esti készülődést, egy hétköznapjukat és azt, mit is gondolnak a szülők, legfőképp az anyák a gyerekvállalásról. Miben könnyebb és miben nehezebb számukra gyereket nevelni. Ahogy néztem a részeket, a családok anyagi helyzetétől teljesen független jelenség rajzolódott ki a filmekből: minél több volt a gyerek, az anyák annál jobban le voltak lazulva, öt gyereken felül pedig egyenesen buddhai nyugalommal ültek a káosz közepén. Valahogy le tudták rakni a feszültséget. Rájöttek, hogy tökmindegy. Rájöttek, hogy nem kell minden pillanatban mindenüket odaadni, hogy egészséges és boldog gyerekeket neveljenek. A sorozat első részében az egygyerekes nő láthatóan fogát összeszorítva tett meg mindent, hogy könnyednek és jókedvűnek tűnjön, miközben a szemében többször megvillant a számomra is jól ismert kétségbeesés. Aztán kimondta: minden este remegve várja, hogy hat óra legyen, mert akkor tudja, hogy már hazafelé tart a férje. Mert nem bírja a feszültséget. A képlet egyszerű: kisgyerekes szülőnek lenni olyan, mintha minden nap, minden percben államvizsgázna az ember. A mérhetetlen kimerültség és feszültség oka pedig nem más, mint az állandó figyelem, az, hogy mindig készenlétben kell lenni. Figyelni kell és minket is folyamatosan figyelnek, látszólag nem történik semmi, de mi mégis folyamatosan őrködünk, jelen vagyunk, ez a jelenlét pedig fárasztó. Hosszan elemezhetném, mi lehet a megoldás, kívülről fújjuk mindannyian: kérni és elfogadni a segítséget, megosztani a feladatokat, stb. De azon, hogy egy hisztis és követelődző két és fél éves a nap végére egyszerűen megnyúzza az embert, majd a legnagyobb elégedettséggel foglalja el a helyét a romokon, mindez nem segít. Egyszerűen le kellene nyugodni, el kellene engedni, meg kell tanulni úszni az árral, mint ahogy azok a szülők csinálták a filmekben a rakás gyerekükkel.

Szekeres Dóra

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.