hirdetés

Szelek városa

2009. augusztus 12.
Pénztelen csavargó voltam egy világváros szívét, szívverését keresve. Chicago a neve, Illinois államban található meg, a Michigan tó partján. Itt mindig fúj a szél… - Zalán Tibor Chicagóról írt a litera olvasóinak körkérdésünkre adott válaszában.
hirdetés

Kedvenc városom nem a kedvenc városom, hanem a városom. Háromszor egy hónapon keresztül barangoltam be a bebarangolhatatlanságát, ráadásul, többnyire gyalog, naponta akár húsz mérföldet is talpalva, barna csomagolópapír-zacskóban emelintve számhoz közben az életmentő hideg söröket.  Mentem, mendegéltem, és nem féltem a csavargóktól, a csövesektől, a fekáktól, sőt, a bősz spanyoloktól sem. Amikor meglátták a kezemben a zacskóba (nem is) rejtett sört, tudták, vagy hitték, de mindenképpen képzelték, közéjük tartozó vagyok.  A védelmük alatt álltam. És ez, azokban a napokban, hetekben, valóban így volt. Pénztelen csavargó voltam egy világváros szívét, szívverését keresve.

Chicago a neve, Illinois államban található meg, a Michigan tó partján. Itt mindig fúj a szél…

Messziről észreveszed, mert a város közepén égig magasodik a Sears Tower, a világ egyik (talán még mindig) Istenhez leginkább közel merészkedő lakott épülete.

 


 

Megjegyzem, a többi sem sokkal alacsonyabb. Mondjuk, a Playboy-ház, az jóval alacsonyabb, de, talán, jóval érdekesebb is. Na, látod, ott nem (sem) voltam, pedig akartam volna lenni, csak nem hívott oda senki. Bármikor elmentem előtte, mindig azt hittem, ha nem is a Hefner főplayboy, de legalább valamelyik nyulacska kilép a nagykapun, rám mereszti égszínkék szemét, közben beletúr búzaszőke hajába, megfeszíti 10 pontos szilikonmelleit a semmi trikócska alatt, és azt mondja, ah, szőke magyar herceg, tudtam, hogy eljössz értem. De se Hefner főplayboy, se nyuszi, s a kapu mindig csukva…


 

Chicagóban nem zavart, hogy minden akkora. Mármint, akkora böhöm. Nagy és követhetetlen. Kiismerhetetlen, megnézhetetlen. Áttekinthetetlen és körüljárhatatlan. A Field Múzeumban például megszámlálhatatlanul sokat bolyongtam, mégsem mondhatom el magamról, hogy mindent láttam, vagy, ha mindent láttam, mindent meg is néztem. 

 

(Ott leginkább az indián kultúrák végtelen mennyiségben és ötletességgel feltálalt tárgyi öröksége ragadott meg, miközben a hátam borsózott, mert olyan érzésem volt mindvégig, hogy itt már egyszer ledobták a hidrogénbombát, és a rézbőrű emberekből csak a ruhák, lábbelik, fejtolldíszek maradtak meg.  Az ember kiürült belőlük. Persze, tudtam, azért élnek még indiánok ebben a nagy országban,  mondjuk, az Onondaga tó környéki rezervátumokban, kiknek az állam minden évben rendben leszállít pár teherautó sót, az a járandóságuk, azért adták el – adatták el velük – a földjeiket a fehér embereknek hajdanán, hogy aztán belőlük nyomorúságos, alkoholista táborlakók, amazokból milliárdos, cowboykalapos szivarozó kövér genyák legyenek.)

Csak nagyon közelről veszed észre viszont Rose mama kocsmáját, ahová Havel elnök is ellátogatott egyik hivatalos amerikai látogatása során, ami már csak azért is meglepő, mert összesen befér vagy húsz ember az olajos padlatú, füstös, meglehetősen elmocskolódott helyiségbe.  Viszont itt játszik esténként, ha kedve és alkoholszintje engedi, a legendás szájharmonikás, Sugar Blue, aki a Rolling Stones lemezeken is fújja hangszerét.  Nem könnyen veszed észre a Blues Etcetera aprócska épületét sem, ahol gyakorlatilag már csak feketék hallgatják a feketéknek fölbuggyanó bluest, melyet Albert King bányász elő nekik estéről estére a lelkéből, no meg  nagy hasára fektetett gitárjából.


 

A város mindig ember, vagy majdnem mindig ember, egy vagy két ember, általában sohasem több. Chicago nekem Mózsi Ferkó, aki méltatlan körülmények között találkozott nem is olyan régen a méltatlan halállal. Akkor még élt, „dobozolt” az utazási irodájában, és azt hitte, a magyar irodalom a Grál-lovagok és lelki misszionáriusok gyakorlóterepe. Csak az nem használta ki, aki nem akarta, és mert gyakorlatilag mindenki akarta, mindenki ki is használta. Hogy tudta-e? Mindegy is már. Mi tudtuk, és sajnáltuk, de nem szóltunk. Mit lehetett volna mondani neki? Hogy ne, Feri, hogy mégse?

Chicago nekem a Szivárvány is volt, Mózsi lapja, azután a mi lapunk, Jankovics Jóskáé, Szűgyi Zolié meg az enyém. Meg még mindig az övé. Meg sokaké, akik az irodalomról azt hitték, hogy a Grál-lovagok és lelki misszionáriusok gyakorlóterepe. Ott még megfértek egymás mellett azok, akik már akkor is képtelennek tartották egymással egy légtérben az oxigénnyerést. Chicago ezt nem látta. De mi láttuk Chicagót. A várost, amelyben minden és mindenki megfért egymás mellett.  A magasban és a mélyben.

 


Zalán Tibor

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.