hirdetés

Szellem a házban

2014. november 26.

Fordulatok, fordítások címmel rendezte meg a Szépírók Társasága éves rendes fesztiválját a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Az első napon a Kádár-korszak kulturális tudásszerkezetéről, annak változásairól, majd az irodalmi kultuszokról beszélgettek a résztvevők. - Jánossy Lajos beszámolója.

hirdetés

Maszatos, jellegtelen, szürke napnak indult. Aszfaltszínű ég, égszínű aszfalt, az utcák tele kabátokkal. Alvó-hallgató idő; olvasólámpák, pokrócok védelmére szorul ilyenkor a dolgozó, egy ún. irodalmi napok-rendezvény felkeresése nehezen lelhető fel a repertoárban. Most mégis erre került sor; a helyszínelő megrázta magát, mi több, villamosra, metróra szállt, az Ibolyában szertartásosan felhörpintett egy feketét, öt perc késésessel toppant be a Szépírók Fesztiváljára. A Fordulatok, fordítások két napos tanácskozássorozat első fordulójában a Kirohad a referencia címmel, Németh Gábor moderálásával, Csobánka Zsuzsa, Csaplár Vilmos és Solymosi Bálint részvételével a Kádár-korszakban illetve a korszakról született művek maradandóságáról-romlékonyságáról volt szó, a kérdések iránya a közvetíthetőség problémáját célozta.

Csaplár rögtön személyes írói példával kezdett; ha az elvtárs szót megmagyarázza egy szövegben, az a kor ismerői számára irónia, a tájékozatlanoknak információ. Egyszer tett engedményt, meséli, korai könyvének, A királylány szivacskabátja címéből a későbbi, rendszerváltás utáni kiadás során levette a szivacs szót, mire több avatott olvasója tiltakozott; aki tisztában volt a jelentéssel, azért, aki nem, az a titokzatosság elvesztése miatt.

Csobánka Zsuzsa ehelyütt elsősorban magyartanári mivoltában volt jelen, és bizony nagyon fontos szerepkörben; az ő tapasztalatai, a diákokkal napi kapcsolatban álló, és épp a kortárs irodalom átadási lehetőségeivel küzdő pedagógusként megannyi kérdéssel, kétséggel stimulálta a beszélgetést. Visszatérően kiemelte az élménypedagógiai módszer jelentőségét, azt, hogy a gyerekekhez a személyes összefüggések megteremtése révén juttatható el az elmúlt negyven év irodalma, de gyakran előfordul, hogy értelmező szótárhoz hasonló mankókat kell felkínálni a diákoknak, vagy a netről kell azonosítani a szövegben felbukkanó „ismeretlen eredetű tárgyakat”.
Holott olykor a net emlékezettartománya is hiányos, tette hozzá Németh Gábor; legutóbb egy pár hócipőt szeretett volna „képbe hozni”, de legfeljebb Farkasházy Tivadar vicclapja hirdette magát több példányban.

20 vég selyem érdekfogytán jutányosan eladó, idézett Solymosi Bálint egy Kierkegaard-mondatot, amelynek előzménye a múlton rágódó emberiség kárhozata. Solymosi mindezzel arra világított rá, hogy fölösleges megijedni; a következő olvasógenerációk érdeklődése szükségképpen kihordja, megszitálja a műveket. Írás vagy magyarázkodás, ezt a dilemmát az írás javára oldotta fel Solymosi; a tomahowk szó az indiánregényekben a kötetek végén ugyan magyarázattal ellátott szószedetben szerepelt, ám nem volt elkerülhetetlen megnézni, jelentése kiadta magát a szövegből.

Németh Gábor felvetette, hogy miközben ifjabb kritikusok részéről sokszor elhangzik: a Kádár-kori sztorik nem többek egyszemélyes gyászmunkáknál, szembevethető, hogy olyan munkát végez el ezekben a regényekben az irodalom, amelyre a társadalom képtelen volt. Németh ugyanakkor Solymosi Életjáradék című regényéből idézett; a passzusban az elbeszélő édesanyjának példaképeiről esett szó; színésznők nevei sorjáztak; egy korszak homogén kultúrájának illusztrációjaként vetette be Németh a fenti részt, azt igazolván, hogy a névtorlódás egyben utaláshálót rejtett, amelyben a korabeli lakosok természetesen közlekedtek. Mára a tudás szerkezete változott meg.

Persze a legmeglepőbb módon ismét kortárssá is válhat egy opusz. Németh Gábor előző este mailben arra kérte a résztvevőket, hozzanak kimondottan romlékony szövegeket a korból; Csaplár erre vállalkozott is; Gyurkó László 82-es Kádár-monográfiáját lapozta fel (Arcképvázlat történelmi háttérrel), innen olvasott néhány bekezdést. És a hallgatóság bizony - elbizonytalanodhatott: ez a hang, ez a beszédmód nem ismerős-e valahonnan, netán egészen közelről, mai rádiókból, mai tévékből?

Solymosi ott folytatta, ahol az imént befejezte: a fogalmak erodálódásáról beszélt, példaként az igazság fogalmát hozva, Csobánka meg az általa evidenciáknak tartott értékek megroppanásáról, arról, hogy tanítványaival részt vettek egy, az ügynök-témával foglalkozó drámaelőadáson, amelynek végén a gyerekeknek szegezték a kérdést: ki kell-e nyitni, el kell-e olvasni az aktákat, vagy sem? Kilencven százalékban a nem mellett voksoltak, és süketek maradtak a morális, a felelősség, a személy integritásán alapuló érvek iránt.

Solymosi a radikalitást hiányolta, pontosabban az Erdély Miklós egyik ismert szövegében megjelenő illetékességi beállítódást, az érintettségét. És mélységes mulasztásként, vétekként könyvelte el, hogy az értelmiség is engedett a folyamatnak; a kultúrát alárendelte a történelemnek, a politikumnak. Solymosi ugyanakkor hangsúlyozta, hogy a magyar társadalmat 89-ben nem csak a politikai váltás, hanem a technológiai bumm is felkészületlenül, előzmények nélkül érte; a történelmi idő átrendeződésének, megtapasztalásának újszerűségével kezdeni alig tudott valamit.

Ha Erdély Miklós, akkor a definiálás ambíciója, csatlakozott Csaplár. Erdély mindent újra meg akart alapozni, vissza akart jutni az forrásvidékekhez, mindent felül akart vizsgálni, nos, ez például vonzó lehetne a mai diákoknak.
Ahogyan a helyszínlelő egy levegővel felidézte az este első diskurzusát, ugyanazt élte át, mint a PIM dísztermében: lüktető, áradó tempót, „össztáncot”, aminek véget vetni csak az idő tud, tudott.

Apró adalék: a helyszínlelő észre nem vette, a résztvevőktől hallotta később, és most a Kéri Piroska fotóin (külön köszönet!)  látja is, hogy jelen volt még André Goodfriend, amerikai követ. Amilyen észrevétlenül jött, úgy távozott.

Forog vagy fordítják? Irodalomtörténeti divatok – ez már a következő kör fejléce. S ha az előző eszmecsere és ez utóbbi között összeköttetés teremthető, bátran mondhatjuk: a kulturális tudás, a közös szótár átalakulását, szétesését feltáró észrevételek képezték a függőhidakat.

A moderátor itt Szilágyi Zsófia, társai pedig Angyalosi Gergely, Margócsy István és Boka László voltak.

A kultusz fogalma, színe és fonákja fölött megoszlottak a vélemények. Abban viszont nem, hogy a szélesebb népszerűség kovásza biztosan lehet. De vannak történelmi korszakok, amikor a tágas kulturális szegmens kötőanyagaként működnek. Margócsy erre hozott példát; József Attila 60-as 70-es évekbeli szerepének terjedelme szinte behatárolhatatlan. A magyar filmekben, mondjuk a Tízezer napnak a végén Kozák András anélkül, hogy a szerzőre utalna, József Attilát szaval a pusztába, a Szerelmes biciklisták egy jelenében JA-idézetekben beszélgetnek a szereplők. Mára meglehetősen módosult a költő státusza, annyira, hogy a Magyartanárok Egyesületének híradása szerint, JA tanítása nehézségekbe ütközik, mert a kultusz visszájára fordult: sok diák a lúzert látja benne. Az megállapítható, hogy József Attila kívül került a forgalmon, érdekes viszont, hogy Kosztolányi az elmúlt huszonöt évben beljebb; meglehet, fonta tovább Margócsy, hogy képlékenyebb jelleme, az életöröm estikornélos lendülete a korban életképesebb, mint tragikus sorsú pályatársáé.

Boka szerint viszont JA a költészeti gyakorlatból egyáltalán nem esett ki, noha az olvasóközönségben népszerűsége mérséklődött.

Angyalosi úgy fogalmazott: JA a magyar költészet anyanyelve, de az elmúlt két évtizedben jóformán csak aktuálpolitikai konfliktusokban került szóba. A 90-es évek elején az egyik vezető pártban elhangzott a direktíva: JA időszerűtlen proletárköltő, később szobrának áthelyezése váltott ki indulatokat.

A kultusz hatásaira visszatérve Margócsy az ellentmondásosságra hívta fel a figyelmet; a popularitást elősegíti, az olvasás szükségességét viszont elbizonytalanítja. Petőfi esetében például kanonizálódótt, afféle szent szöveggé avatódott ötven vers, a többi kilencszáz azonban az árnyékban lappang.

Boka úgy vélte, a kultusz zárvány, eltakarja a szövegeket, de aki kultusz híján marad, nem is kerül be a főforgásokba. Székely János, Dsida és Bánffy neveit sorolta.

A kultusszal szembe megjelennek az ellenreakciók, ennek ilyen a dinamikája, csatlakozott Angyalosi; Adyra Kosztolányi gesztusa a Toll-vitában nem véletlenül volt annyira heves. Engem amúgy a kultusz mindig idegesített, vette személyesebbre. Az Ottlik-rajongás különösen. A hagyomány megalapozása a romantikában kereshető; ekkor vált a figura hangsúlyossá, az istenülő művész alakja, akinek élete, szokásai, tárgyai, utolsó zsebkendője is a panteonba került. Azt gondoltuk, a rendszerváltás után a szent tehenén-iparnak befellegzett, tévedtünk, csupán átrendeződés történt.

Szilágyi Zsófia azt a tapasztalatát osztotta meg a hallgatósággal, hogy a szegedi egyetemen egyre több hallgató az ún. kommunista irodalom iránt érdeklődik, például a Csillag folyóirat számait kutatja, vagy Kertész Ákos Makrájával foglalkozik, Sánta Húsz óráját olvassa, a Tűztánc-antológiát búvárolja. Mi lehet az oka, tette fel a kérdést.

Margócsy szerint a létező szocializmus írói komoly presztízsveszteséget szenvedtek el az elmúlt időkben. Harminc év irodalma hiányzik a folytonosságból. Mindezt a tényt más oldalakról is groteszk helyzetek illusztrálják. Márai például kikerült negyven évre a magyar irodalomból, ennyi idő elteltével lett kortársunk. Vagy Hamvas Béla Karneválja; 86-ban jelent meg, holott az ötvenes évek elején született; Déry Feleletének volt kortársa, ehhez képest Esterházy után volt olvashattuk.

A teljesség felé, hirdetné meg tudósítói programját Weöres nyomán a helyszínlelő, de tudja, mily meglepő, alulmarad, nem vitás. Meg kell említse, hogy szó esett még a külföldi recepció szerepéről, ami Margócsy szerint nem módosítja az itthoni folyamatokat, a naplók felbukkanásáról (Móricz), amelyek kevésbé az életműveket, inkább a szerzőkről alkotott képet módosítják, és arról, hogy az íróasztalfiókokból 89 után nem "lélegeztek fel" remekművek, és arról, hogy az Ottlik-kultusz kifulladásában a Buda felemás karrierje milyen szerepet játszott.

Ha a helyszíntlenkedő konklúzióval zárna, ezt mondaná (mondja, zár): a folyamatosság hiánya, ebben volt tetten érhető a beszélhetések történetfilozófiai, Bibótól jól ismert háttere, de az elmondottak olyan részletgazdagon árnyalták, mélyítették a sűrű analízist, hogy a helyszínlelő csak pislogott boldogan.

Az est végén a témába vágó felolvasásra került sor Csaplár Vilmos, Péterfy Gergely, Egressy Zoltán és Poós zoltán részvételével.

A képek forrása: Szépírók Fesztiválja FB-honlapja

Jánossy Lajos

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.