hirdetés

Szellemi közös piac

2016. május 21.

Elhelyezni magunkat a világban Kelet és Nyugat, Észak és Dél között, megmutatni a sajátos élményeket, tapasztalatokat, látás- és gondolkodásmódot az európai és világkontextusban, ez volt a fontos. – A 100., utolsó számát ünneplő Magyar Lettre Internationale főszerkesztőjével, Karádi Évával Jánossy Lajos beszélgetett.

hirdetés

25 évre visszanézni elég nehéz. De arra talán könnyebb, hogyan, milyen körülmények között szerveződött a magyar Lettre. 

Tulajdonképpen jóleső érzés visszatekinteni erre a 25 évre, szívesen tartok szubjektív tárlatvezetést a Lettre-nek a neten is megtekinthető színpompás borítói között. 


Arról is érdemes volna beszélni, mi a Lettre Internationale, mely országokra terjed ki stb.? Talán kezdjük ezzel!

Jó, kezdjük ezzel. Az 1991 óta magyarul is megjelenő európai kulturális folyóirat nagyhírű nemzetközi szellemi vállalkozás része. Hazai alapítói részben maguk is szerzői voltak a Párizsban élő cseh emigránsok, Antonín J. Liehm és Milan Kundera kezdeményezésére a 80-as évek közepén francia nyelven indított Lettre Internationale című folyóiratnak s a hozzá kapcsolódó több nyelvű európai folyóiratláncnak. Ez a kezdeményezés arra irányult, hogy a nyugati nagy kultúrák mellé egyenrangú partnerként emelje be az ún. kis nyelvek, kis kultúrák és nem utolsó sorban az akkor még elszigetelt kelet-európai országok szellemi termésének legjavát. Egy európai szellemi közös piac alapjait kezdték kialakítani, megteremtve az eszmék szabad áramlásának feltételeit, egyfajta dialógust, szellemi párbeszédet, valahogy úgy, ahogy annak idején Európa legjobb szellemei nagy nemzetközi levelezés keretében osztották meg egymással gondolataikat, erre utal a folyóirat címe. A francia változatot követte a német, olasz, spanyol, cseh, lengyel, magyar, román, bolgár kiadás, pár évig volt szerb, macedón és dán változat is. Mára már csak a német, olasz, spanyol, román kiadás maradt fenn és a magyar változat élt és virult 25 évig, a most megjelent 100. számig.


És akkor folytathatjuk a magyar lap alakulásával; hogyan került bele ebbe a „forgalomba”?

Antonin Liehm járta az országokat, és leginkább a mi Nagyvilágunkhoz hasonló világirodalmi folyóiratok szerkesztőségében találta meg a folyóiratlánc kialakításához szükséges, a nagy világnyelveken olvasó partnereket. A magyar változat alapító szerkesztője, Mihályi Gábor is innen került ki. Hernádi Miklóssal szerkesztették az első néhány számot. Az alapítók és szerzők közé Mészöly Miklóst, Konrád Györgyöt, Esterházy Pétert, Hanák Pétert, Bacsó Bélát, Fehér Ferencet, Radnóti Sándort sikerült megnyerni. A Lettre-kuratórium tagja lett az évek során Fehér Márta, Heller Ágnes, Kornis Mihály, Kukorelly Endre, Lengyel Péter, Parti Nagy Lajos. Én a 3. számtól kezdve veszek részt a folyóirat szerkesztésében, Mészöly Miklós ajánlására, a laphoz kapcsolódó események szervezése volt kezdettől fogva fontos feladatom. A 15. számtól kezdve lettem a folyóirat felelős szerkesztője.


Mit gondol, a nyolcvanas években terjeszkedő periodika mennyire reagált érzékenyen, vette az adást arról, ami Kelet-Európában erjed, a világpolitikában eszkalálódik?

Úgy gondolom, hogy nagyon is, mondhatjuk, hogy a Közép-Európa vita hozadéka volt ennek a folyóiratnak az elindulása. Ez a 80-as években Milan Kundera Európa elrablása pontosabban Az elrabolt Nyugat, avagy Közép-Európa tragédiája című esszéjével kezdődő vita Nyugaton is felkeltette az érdeklődést ez iránt a „másik Európa” iránt, amelyet a vita szkeptikusabb résztvevői úgy aposztrofáltak, mint Kelet-Európának azt a részét, amelyik inkább Nyugat-Európához szeretne tartozni. Ma sokan érezhetjük úgy, hogy ez a szkepszis a „Vissza Európába!” eufóriája idején sem volt teljesen alaptalan.

Mi volt az alapgondolat, mik voltak a szerkesztés elvei? Volt egy ún. Lettre-struktúra, -rovatszerkezet?

A folyóirat célja az európai kulturális integráció elősegítése, a különböző kultúrák és kulturális területek egymáshoz való közelítése, a helyi gondolkodás és irodalom legjavának egyenrangúként való beemelése Európa szellemi áramlásába. Az esszé ennek a folyóiratnak az uralkodó műfaja. Igen, eredetileg volt egy ún. Lettre-struktúra, 2-3 tematikus blokk minden számban. Néhány tartópillérként elhelyezett esszé köré elrendezett prózai szöveg, vers és kép, túlnyomórészt a partnerlapokból átvett, egymással kicserélt írás, elvben a szövegek 70 százaléka fordítás és 30 százalékban adjuk hozzá a helyi szerzők írásait, amelyek legjavát fordításra ajánljuk fel a partnerlapoknak. Állandó rovat minden kiadásban a Kommentárok, viták és a Tudósítások rovat. Közös sajátosság a helyi nyelven olvasható kapcsolódó írásokra való hivatkozás a lapszélen.

A tartalmi „felületet” nyilván az itthoni szerkesztők gondozták, viszont az évtizedes elzártság miatt nemzetközi kapcsolataik korlátozottak lehettek; miként bővült-fonódott a szerzők köre?

A nemzetközi kapcsolatot elsősorban maga a folyóiratlánc jelentette, az első években rendszeresen kaptuk Párizsból fénymásolatban postán a fordításra ajánlott írásokat, és persze egymás lapjait is megkaptuk, figyelemmel kísértük, átvettünk egymástól írásokat. Az „évtizedes elzártság” leküzdésének igénye a román változatban abban nyilvánult meg, hogy ők külön rovatot hoztak létre a lapon belül világirodalmi fordítások számára. Nálunk ezen a téren kisebb volt a lemaradás, de még mindig jóval több szépirodalmi szöveget hoztunk, mint a német kollégák, akiknél valahogy a „reportázs” műfaja a legkedveltebb. És persze itt is hamar érvényre jutott az ún. „Nyugat-Kelet lejtő”, mi sokkal több írást vettünk át pl. a német Lettre-ből, a román Lettre tőlünk, mint viszont. Annál büszkébb vagyok rá, hogy pár éve Háy János Az asszimiláns című esszéje mintegy vezércikként jelent meg a német Lettre egyik számának élén. Fontos feladatnak láttam-látom, hogy a Lettre amolyan kulturális „impex”-ként is működjön, a már ismert nevek mellé kevésbé ismert szerzők fontos írásait is bekapcsolja a nemzetközi diskurzusba, szellemi eszmecserébe.

A magyar Lettre-ben hogyan alakultak a hangsúlyok? A szépirodalmi közlések esetében sok vita nincs, jött a kortárs magyar irodalom, ellenben a társadalomtudományos, esszéisztikus blokkoknál melyek voltak az irányadó elképzelések?

Elhelyezni magunkat a világban Kelet és Nyugat, Észak és Dél között, megmutatni a sajátos élményeket, tapasztalatokat, látás- és gondolkodásmódot az európai és világkontextusban, ez volt a fontos. A problémaközpontú esszé volt az irányadó, eköré szerveződtek a szépirodalmi közlések, kisprózák, regényrészletek, olykor egész drámák és sokszor beszélgetések. Nem terveztünk tematikus számokat, egy-egy jelentős írás maga jelölte ki a diskurzus terét, a szövegek léptek párbeszédbe egymással és adtak ki egy-egy összeállítást, blokkot. Mint egy ikebana, így éreztem én, mint az orosz hússaláta, ilyennek látta egyik legkedvesebb szerzőnk, Németh Gábor.


Melyik számokra emlékszik vissza a legszívesebben? Akár azért, mert nagy nehézségeket kellett leküzdeni, akár azért, mert annyira magától értetődő volt a munka?

Akkor itt következik a szubjektív tárlatvezetés: legyen mondjuk a 38. szám az egyik, mert jelzi, hogy honnan jöttünk, milyen hagyományokhoz kapcsolódunk, ilyen blokkcímekkel, mint PETRI, TÁRSADALMAK VAGY KULTÚRÁK, SZAMIZDAT, olyan szerzőkkel (most jön a name-dropping), mint Csalog, Dalos, Derrida, Eörsi, Esterházy, Garaczi, Geertz, Márton László, Michnik, Nádas, Németh Gábor, Plesu, Rorty, Vaculik, Villoro, Wolf, Háy Ágnes és Szilágyi Lenke képeivel.
Említésre méltó még a 74. számunk az 1989 és a NÉMET EGYSÉG A BALATONNÁL című összeállítással, mert ebből még egy német kötet is megjelent Die Wende begann am Balaton címmel a lipcsei Plöttner Verlagnál.
Egyik kedvencem a 93. szám, mert olyan európai keresztmetszetet ad az ÍRÓK EURÓPÁJA címmel, amilyet mindig is adni szerettünk volna irodalmi és képzőművészeti téren egyaránt.
És ezt próbáltuk folytatni most a 100. dupla számmal. Tovább is van, mondjam még? Bár a lap, az már nincs tovább.

A tematikus számok milyen alkalmakat teremtettek a párbeszédre? Pontosabban, a párbeszédek során milyen tapasztalatokat gyűjtött? Lát-e visszatérő, nehezen feloldható, netán változatlanul traumatikus pontokat a szomszédos országok között?

A korproblémák körüljárása, több különböző, nem egyszer vállaltan szubjektív nézőpontból való láttatása, ezek egymással való szembesítése, egymás mellé helyezése, perspektívák ütköztetése volt a fontos, közel hozni a másságot, érzékelhetővé, átélhetővé, s ezzel természetessé tenni a sokféleséget az életfelfogások és gondolkodásmódok, szemléletek terén.
A különbözőségben a hasonlóságokra való ráébredés volt az izgalmas, de persze a különbözőség is egy-egy problémához való viszonyulásban. Hogy milyen nagyvonalúsággal és iróniával tudnak viszonyulni egyes országok írói a saját történelmükhöz és hagyományaikhoz, ez derült ki A SVÁJCI EMBER SVÁJCA vagy a HOLLANDIA KEZDŐKNEK című egykori összeállításainkból, de persze a legutóbbi számunkban a szlovák Esterházyként emlegetett Pavel Vilikovsky „szlovák panteon”-jából is. A nemzeti elzárkózás és reflektálatlanság a legnagyobb veszély egy országra és kultúrájára nézve, ennek a nemzeti és nyelvi határokon való felülemelkedés, az egymás élményvilágába és látásmódjába való belehelyezkedés, a magunkat kívülről szemlélés képessége lehet az ellenszere, amit egyebek között az irodalom és a műfordítás tesz lehetővé. A két nyelvben és kultúrában élő s a kettő között közvetíteni képes határon túli magyar irodalmárok, műfordítók tudnak ebben felbecsülhetetlen szerepet játszani, ahogy ez most legutóbb a tavaszi könyvfesztiválon a nagysikerű szlovák díszvendégség során is kiderült.


Európa távlatai bizonytalanok; úgy tűnik, esély van egy erőteljesen re-aktív, bezárkózó, nemzetállami keretek között berendezkedő koegzisztenciára. Bízhatunk-e a Lettre-ben, abban a kapcsolati hálóban, amelyet ennyi idő alatt létrehozott? Nem most volna igazán szükség a lapra is?

Igaza van. Parti Nagy Lajos valamikor így jellemezte: „A Lettre egyike a legfontosabb, s talán a legnépszerűbb magyar kulturális periodikáknak. Épp nyitottsága, ’nemzetközisége’ teszi azzá, kérdésfeltevései, tematikus összeállításai mindig izgalmasak, időszerűek. A szó legjobb értelmében vett olvasmány, s mintha egy várt, talán nem is oly távoli állapotnak lenne előhírnöke, melyben a magyar kultúra természetes része az európai kultúrának, s viszont.”
Ez a várt állapot mostanában megint távolodni látszik, de a globalizáció és a civilizáció áldásaiban, amilyen az internet is, azért bízhatunk. Itt van mindjárt a Litera.hu, meg a eurozine európai netmagazin, amelyik továbbviszi azokat a törekvéseket az európai kulturális integráció tekintetében, amelyeket a Lettre képviselt, és ’a kapcsolati hálót, amelyet ennyi idő alatt létrehozott’, sem fogjuk veszni hagyni. Más, lehetséges formákban igyekszünk tovább működtetni, kamatoztatni.
Itt szeretnék köszönetet mondani a lap munkatársainak, akik velünk voltak az évek során, Kukorelly Endrének, Orzóy Ágnesnek, Nemes Krisztiánnak, Csizmadia Katának, Szabó Attilának, Bán Andrásnak, Lengyel Andrásnak, Koronczi Endrének, Csordás Gábornak, 2000-től a lap kiadójának, a lap változó arculatát biztosító képzőművészeknek és mindenekelőtt a nagyszerű szerző- és fordítógárdának.

És végül: miért hagyta abba, kedves Éva? Hiányozni fog nekünk a Lettre!

Úgy éreztem, hogy jó is volt, meg ölég is. Ezt már így nem lehetett folytatni. A 100. számmal szépen el lehetett kerekíteni. Aki csak ezt az utolsó, most már a bookline-on is megrendelhető dupla számot veszi kézbe, az is képet alkothat arról, miről is szólt ez a vállalkozás. És bármikor fellapozhatja a korábbi számainkat, ha másként nem, hát virtuálisan: az OSZK Elektronikus Periodika Archívumában és az Arcanum adatbázisában. 
Így legalább visszamenőleg teljesülhet Szilasi László nevű kedves kollégájának a Litera hasábjain közölt kitűnő folyóiratszemléik egyikében megfogalmazott kívánsága: LETTRE-ELŐFIZETÉST MINDEN MAGYAR HÁZTARTÁSBA!

 

Jánossy Lajos

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.