A most kialakuló könyvszakmai vita alapvetően a kiadók és a könyvkereskedők ellentétéről szól. Ezt bizonyítja, hogy a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésén belül megalakult a Független Kiadók Tagozata. (Azok a kiadók tekintendők függetlennek, melyeknek vezetője nem tulajdonosa vagy alkalmazottja nagyobb országos hálózattal rendelkező kereskedelmi cégnek). Kolosi Tamás a Literában úgy nyilatkozott, hogy szerinte „bizonyos természetes érdekellentétek ellenére a könyvszakmán belül a tisztességes kiadók és a tisztességes kereskedők érdeke alapvetően közös: minél nagyobb könyvforgalom.”. Úgy gondolom, ez végső érvként igaz, azonban amíg eljutunk idáig, vannak még fontos stációk.

A magyar könyvszakma nagy korszakában (legnagyobb példányszám, legnagyobb bolthálózat) a kereskedelem és a kiadók között a kapcsolat egyértelmű volt: a kiadók kiadtak, a kereskedők eladtak. Voltak ugyan olyan üzletek, amelyekben a kis számú és erősen profilozott kiadók egyike-másika nagyobb hangsúllyal jelent meg, azonban ezek is a nagy hálózatokhoz tartoztak. Ennél jelentősebb emléke a múltnak a szakboltok rendszere: voltak műszaki, közgazdasági, orvosi stb. szakboltok. Ma ennek jobbára csak az emléke van meg: bár szakbolt ma is akad, ezek azonban egyes szakkiadókhoz kapcsolódnak, és korlátozott mértékben nyújtanak kereskedelmi szolgáltatást más kiadók számára. A nagy könyvkereskedésekben általában vannak műszaki osztályok, melyek némelyike nem elhanyagolható kapacitású, azonban nincsenek specifikus terjesztési módszereik, és a napjainkra általánossá vált kereskedelmi stílus miatt a kiadóktól távol kerültek.

A korábbi rendszerben a szakboltok szakértő kereskedői hidat képeztek az olvasók és a kiadók között. A szakértő kereskedők – jó példányszámokkal - hozzáértő módon rendeltek, hírt adtak az egyes könyvek fogadtatásáról, segítettek az utánnyomásokról szóló döntésekben, és a különféle témák iránti igény ismeretében még az új címek kiválasztásához is támogató információval szolgáltak.

A napjainkban általánossá vált központi elosztásos rendszerben a kiadó és a kereskedő szakember között esetlegessé vált a kapcsolat. A vevővel közvetlenül érintkező kereskedő szakembernek tartalmi, illetve mennyiségi értelemben alig van befolyása a rendelésre, annak viszont, aki rendel, nincsenek közvetlen információi a vásárlói igényekről. A kiadók a központi beszerzővel állnak kapcsolatban, aki, mivel megfelelő információval általában nem rendelkezik, és gyakran a fogyási adatokat sem ismeri (de ha igen, akkor is csak jelentős késéssel), nem tud támpontot adni az egyes könyvek iránti igényről. Sajnálatos tény az is, hogy a közvetlen vevőkapcsolatot tartó szakértő kereskedők száma is lecsökkent.
A kiadók az olvasókkal más úton tartanak kapcsolatot. Előtérbe kerül az internet, a különböző rendezvényeken a személyes kapcsolat és a saját értékesítés. Ezek a formák azonban egyelőre még nem tudják helyettesíteni a vevőkkel tartott napi bolti kapcsolatot.

A bizományosi elszámolási rendszer lényege és anomáliái miatt a kiadóknak nincs mindig megfelelő információjuk a forgási időről. Régen, amikor még fix rendelések is voltak, az első utánrendelés képet adott az érdeklődés intenzitásáról. A jelenlegi rendszerben nemcsak az okoz gondot, hogy lassú az elszámolás, hanem az is, hogy nem megbízható. Végelszámolás vagy visszahívás során minden kiadó tapasztalja, hogy a terjesztők nyilvántartanak már nem létező készleteket, aminek bizonyára technikai okai vannak, a nehézkes és sokágú elszámolási rendszerek hibájából.

Kolosi Tamás a fent hivatkozott cikkében a következőt írja: „A könyvesbolti hálózat bővülése, az évente megjelenő egyre több könyvcím és a növekvő példányszám ugyanis az elmúlt években egy erősen alultőkésített szakmában a kereskedőktől egyre nagyobb és drágább beruházásokat, a kiadóktól pedig jelentős készletbővülést követelt meg a piacon maradás érdekében.” Ezt a kijelentést, amennyiben úgy kell érteni, mintha a kiadók túltermelési válságot okoznának, tévesnek kell ítélni. Az kétségtelen, hogy a kiadói tevékenység piacosodása jelentős kínálatnövekedéssel járt, azonban nem igaz, hogy a terjesztők azért fektettek be óriási tőkét a forgalmazási felület növelésébe, hogy a kiadóknál keletkező készlettömeget az olvasókhoz átvezessék. A terjesztők nyilván saját üzleti megfontolásaikat követik, de az értékesítési felület növekedése általában nem a kiadók érdekeit szolgálja (meglehet, hogy a bestsellerek esetében így van), ellenkezőleg, hátrányos, időnként teljesíthetetlen készletnövelésbe kényszeríti őket. A kiadók részéről nagy megfontoltságra van szükség, mert a helyenként csábítóan magas példányszámú rendelések veszélyes csapdának bizonyulnak. Ennek kapcsán ne felejtsük el, hogy a bizományosi rendszerben a terjesztők raktáraiban és polcain levő könyvkészlet a kiadóé – úgy is fogalmazhatunk, hogy az ő tőkéjüket köti le, merevíti meg, és végső soron, a visszáruk során, értékeli le.

Az árrésemelés – e köré koncentrálódnak napjaink vitái – csak akkor lenne indokolt, ha az szolgáltatásnöveléssel is járna. Ennek az ellenkezőjét tapasztaljuk. Igaz, hogy a könyvet nagyobb felületen terítik, azonban semmi garancia nincs arra, hogy a kínálat oda koncentrálódik, ahova kellene. A kereskedők jelenleg ehhez nem rendelkeznek megfelelő információval. A könyvpiac természetes centruma a kiadó, az alapvető piaci döntések a kiadóban születnek. Ezek nemcsak magára a megjelenésre, valamint a példányszámra vonatkoznak, hanem a könyv árára is. A kiadók a könyv árában érvényesítik a marketing ráfordításait, az egyre dráguló műszaki költségeket, ez az ár a szerzők honorálásának az alapja, ez az adócentrum, itt kell akkumulálni a rongálódás fedezetét. Az árban kellene tagozódnia a kereskedelem költségigényének is. A kereskedelmi költségek fedezete a fogyasztói ár bizonyos százaléka, így, ha magasabb az ár, magasabb a kereskedelem részesedése is. Az árat, mint említettem, a kiadó kénytelen megállapítani, de ehhez, a fentebb részletesen elemzett információszűkülés miatt nem rendelkezik teljes alappal. Következésképpen óriási veszélyeket rejt magában, ha a kereskedelem konszenzusra nem törekedve próbál diktálni a teljes szakmai hozam elosztásáról.

Természetesen indokolt lehet a szakma belső illetékességi viszonyainak megváltoztatása, ehhez azonban másfajta felelősségrendszert kellene kialakítani. Például, a jelenlegi bizományos rendszert fel lehetne váltani a kereskedők felelősségvállalását növelő másfajta megoldásokkal. Ez azonban már túlmegy ennek a cikknek a lehetséges keretein.