hirdetés

Szendi Nóra: Rögeszméim rövid története

2018. augusztus 1.

És akkor mi lett volna, kedves S., ha nem részegen tárgyaljuk ki, mik a kedvenc könyveink, ha nem begombázva kirándulunk az erdőben, vagy ha nem MDMA-tól megfolyva csodálkozunk rá az éjszakai Várnegyed szépségére? – Kamaszkorom legszebb nyara sorozatunkban Szendi Nóra írása.

hirdetés

Kamaszkorom legszebb nyarán megszállottan szerelmes voltam. Kamaszkorom legszebb nyarán végtelenül balfasz voltam. Kamaszkorom legszebb nyarán ádázul erőszakos voltam. Kamaszkorom legszebb nyarán reménykedtem, szenvedtem, dühöngtem, lelkiztem, visszautasíttattam és elfogadtattam, vedeltem és téptem. Kamaszkorom legszebb nyarán meghatóan naiv, megejtően ártatlan és riasztóan züllött voltam. Kamaszkorom legszebb nyarán dőlt el, hogy függő leszek, csak akkor ezt még nem tudtam.


Horvátországból hazafelé, éjszaka, a vonaton összehaverkodom két breaktáncossal, és tudattágító hatásokról, önfelfedezésről, n-edik dimenzióról, illetve az extasy és a platóni ideák világa közötti összefüggésekről vakerálok nekik betépve. Meg arról, hogy lehet ezt okosan is csinálni. Értik, aztán pár mondatban összefoglalják az elkövetkező éveimet a csodák és nagy rájövések átélésétől a tudathasadásig, a notórius hazudozásig és a megtekeredésig. Annyit veszek le az egészből, hogy egy izgalmas kaland kezdetén állok. Nekik lesz igazuk.


A legjobb barátomra, S.-re úgy tettem szert, hogy a gimi első napján eldöntöttem, ő életem szerelme, és kell. Aztán úgy két és fél évig semmi sem történt az ügy előmozdítására azon kívül, hogy látványosan röhögtünk rajta a barátnőimmel, illetve egy őrült tudós rögeszmésségével tanulmányoztam minden megnyilvánulását, és valamennyi megfigyelésemet rögzítettem is naplóimban. Röviden: az íróságot gyakoroltam. Meg azt, milyen monomániásan rákattani valamire – e tekintetben S. sem volt több tárgynál, fogyasztási cikknél, amiből szükségem volt a napi dózisomra.

Azon a nyáron új barátaim révén rájövök, milyen szórakoztató beállni, és végre tőle is karnyújtásnyira kerülök. Többnyire ki is nyújtom a karom, előbb valami piáért, hogy bátorságot nyerjek szabadjára ereszteni a bennem lakozó érzelmi vaddisznót. S. olyan, mint én, introvertált, túlreflektált és tépelődő, csak jóval kevésbé vaddisznoid alkat. Nem nagyon bírja idegekkel nehézbombázó udvarlóviselkedésem. Pedig amúgy, amikor épp nem előlem menekül, nagyjából az egész nyarat együtt lógjuk végig. Éjjel-nappal, még álmomból felverve is, még a klotyón gubbasztva is katarzisokat élek át, és kétnaponta ünnepélyesen korszakváltást jelentek be. Folynak a világmegváltó beszélgetések, és fogynak a pizzakrémes zsemlék, hogy több pénz jusson Szalon sörre és Madame Pompadour pezsgőre.


Valamiért megdöbbenek (egy újszülöttnek, ugye), amikor közös legjobb barátunk és jóakaró matchmakerünk sms-ben értesít: S. tudja, hogy bele vagyok zúgva. Ez Prágában derül ki, a családi nyaraláson, ahol próbálom hozni a „lázadó kamasz vs. begyöpösödött szülők" formát, legföljebb az az apróság tesz keresztbe, hogy a szüleim nincsenek begyöpösödve. Ha épp elfelejtem, hogy lázadok, még jól is tudom érezni magam, de azért többnyire felfújt arccal dohogok befelé, hogy itt most a Károly hídnak kéne örülni, miközben barbár kegyetlenséggel szakajtottak el életem értelmétől. Akinek félreverő szívvel pötyögöm éjszaka, hogy meg kéne beszélnünk ezt-azt. A „legyünk barátok" duma tulajdonképpen feloldozás is (lásd katarzis), magamon meghatódva élem át a nemes lemondás áldozatának nagyszerűségét. Aláfestésként a Led Zeppelin D'yer mak'er című száma szól a fejemben végtelenítve: szívszaggató kontraszt a kedvesen bárgyú raggae-alap és a szerelem zokogó panasza között.


Másnap elcsatangolok a szüleimtől, akik nem hajlandók észrevenni, hogy a nagy egyetem megszűnt forogni egy pillanatig. A szállásunkon, az ablakpárkányon ülve pipázok atlétatrikóban, két jégbe hűtött sörrel dörzsölgetve a lábam, hogy megfázzak, és városnézés helyett fontosabb lelki teendőimmel törődhessek ágynak esve. (Jellemző, annyit sikerül elérni, hogy egész éjjel vécére rohangálok.)

Aztán persze lesz itt még minden, összeborulások és megsértődések, tripek, katarzisok, csodák és nagy rájövések, szerelmes levél (gimis írói pályafutásom csúcsa, wordben csiszolgatom napokig, onnan másolom le kézzel, mintha csak úgy egyenest a lelkemből bugyogott volna ki). Az iskolában egy kicsit mintha tartanánk egymástól: a délután a miénk, amikor lehet parkban tépve vihogni és a Móri borozóban lelkizni – néhány tablettás fröccs után például arról, hogy miért nem beszélünk az iskolában.

Együtt növünk fel. Együtt eresztjük össze a tudatunkat mindenféle kemikáliákkal. Együtt keressük a... de amúgy mit is? Már nem vagyok kamasz, nem emlékszem. Együtt növünk ki csendben a katarzisokból, és növünk bele alattomban a pőre nyesetésbe. Csak a pofázmányunk marad szinte változatlan: kedvesen kutyajellegű, a túlhasználat nyomai nélkül. Senki meg nem mondaná.

Mi lett volna, ha akkor összejövünk, kérdezi S. úgy hat évvel később, egy átszpídezett kétszemélyes házibuli hajnalán. Ugyanez lenne, bazmeg, válaszolja meg helyettem is a kérdést. Ugyanezt csinálnánk.

És akkor mi lett volna, kedves S., ha nem részegen tárgyaljuk ki, mik a kedvenc könyveink, ha nem begombázva kirándulunk az erdőben, vagy ha nem MDMA-tól megfolyva csodálkozunk rá az éjszakai Várnegyed szépségére? Mi lett volna, ha kamaszkorom legszebb nyarán, ami talán a te kamaszkorod legszebb nyara is volt, sétálunk, kiülünk, beülünk, tetőre mászunk, utazunk, éppúgy, ahogy csináltuk, mínusz egyéb körítések? Ha úgy jövünk össze, vagy úgy basszuk el, mint két kajla és szerethető, mezei kis lúzer, amilyenek mindenféle tudatbirizga nélkül voltunk? És ha később, amikor már vesszük a bátorságot arról beszélni, hogy igenis lehetett volna valami, csak egyszer is józanok vagyunk?

Fogalmam sincs, mi lett volna. Utálom a mi lett volnákat. Néha visszamennék, és tarkón legyinteném azt a loboncos, önbizalomhiányos lányjellegű lényt, aki voltam, hogy anyafej! Vigyázz már magadra. Most gyártod le az emlékeidet. Most gyártod le magad.

Felhívom S.-t, a legjobb barátomat, hogy igyunk meg egy kávét; nem vodka-kávét, simát, és nézzük meg, mire megyünk így. Hogy, bármily kínos kérdés, de hát amúgy is évek óta a fejünk felett lebeg: tényleg legjobb barátok vagyunk, vagy csak a kamaszkorunk mámora húzódott el mesterségesen hosszú ideig? Nem tudom. A magam részéről szeretném felkattintani a villanyt, véget vetni a bulinak, aludni egy nagyot, és friss, kipihent felnőttként ébredni.

Szendi Nóra

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.