A 2012. évi Szépíró Díjat, irodalmi életünk egyik legrangosabb szakmai elismerését Villányi Lászlónak Ámulat című, az Orpheusz Kiadónál megjelent verseskötetéért, Bodor Ádámnak Verhovina madarai című, a Magvető által kiadott regényéért és Margócsy Istvánnak Petőfi-kísérletek című, a Kalligram kiadta tanulmánykötetéért ítélte oda a Szépírók Társaságának tagjai által választott háromtagú kuratórium (Selyem Zsuzsa, Tarján Tamás, Tábor Ádám). A díjakat Csaplár Vilmos, a Társaság ügyvezető elnöke és Matyi Dezső, az Alexandra Kiadó és Könyvesház-lánc tulajdonosa, a Díj szponzora adta át június 6-án a Lotz teremben.

LAUDÁCIÓK

Villányi László: Ámulat

Villányi László évtizedek óta következetesen járja egyéni költői útját. Élményeit, emlékeit, álmait, szeretteit, barátait, szülővárosát, a megismert más városokat és tájakat nagy érzelmi telítettséggel és minimális, de koncentrált poétikai transzpozícióval ábrázolja. A rövid, fegyelmezett szabadverseiben megnevezett személyek is mindig valódi nevükön szerepelnek, akár Kerouac Útonjának eredeti szövegében. Villányi iróniától és pátosztól egyformán tartózkodó, emocionális töltésű, olykor áhitatos, ugyanakkor dokumentáris hitelességre törő és önfeltáró szenzuális realizmusa rokontalan a kortárs magyar lírában. Viszont egészen közeli rokonságban áll Györe Balázs (és távolabbiban Kapecz Zsuzsa) múltra, gyerek- és ifjúkorra, halottakra, szerelmekre, álmokra emlékező, a szövegbe idézeteket is montírozó prózáival. Villányi nem is annyira külön álló verseket ír, inkább köteteket: könyvei többnyire versnovella-füzérek. Mostani, legérettebb munkája, az Ámulat is az. És mégis vérbeli költészet.

Az Ámulat – rácáfolva a Himfy kudarca óta makacsul élő előítéletre – a férfikorban megtalált boldog szerelem élményének remekbe szabott könyve: a „szerelmezésé”. Ebből már világos, hogy a platóni szerelemfelfogást megjelenítő könyvnek nevezve nem a testiség nélküli úgynevezett „plátói szerelemre” utalok, hanem „a szépségben nemzésre és szülésre” valamint arra, hogy a testi szerelem lépcsőfok „a végső Szépség” – azaz a Jó, az Egy – szemléletének eléréséhez. A kötetcím is ezt fejezi ki. Platón szerint a filozofálás, vagyis a bölcsességszeretet forrása a csodálkozás (thaumazein), amit Ernesto Grassi – részint etimológiai alapon – a látás mellett az álmélkodással kapcsol össze: az ámulattal.

A rendkívül tudatosan megszerkesztett kötet közel 90 versét – a záródarabbal együtt – nyolc haiku tagolja hét jelöletlen ciklusra. A szerelmi főtémát kidolgozó páratlan számú ciklusokat a Villányi gyerekkorára, halottaira valamint felmenőire emlékezők ellenpontozzák. A ciklusok közti átmenetek finomak, akár egy gyengéd szerelmes érintés. A „szerelmező” harmadik ciklus például egy kisebb tengerparti baleset és kórházi élmény felvillantásán át vezet a halálfélelem témájáig, így készítve elő a halott író- és mesterbarátok portréit. Szüleiről, beregszászi nagyszüleiről és ottani gyerekkori élményeiről pedig a költő egyenesen szerelmének beszél, beleszőve a szövegbe annak reakcióit vagy valamely jelenbeli közös pillanatukat. A záróciklusban kiteljesedik a kötet tematikus íve: a boldog szerelem házasságba torkollik.

Villányi új kötetének alaptémája tehát az idill – de Hamvas Béla-i értelemben: mint „az öröklét meghitt nyugalmának analógiája, itt és most”. „Az idill elsősorban rend. Mindenesetre mérték [...] Akkor élek helyesen, ha magamat állandóan a kezdettel ellenpontozom”. Azaz a szellemmel. Ezt fejezi ki a Cusanust és Ebnert a költővel megismertető, ’56 után brutálisan meghurcolt pannonhalmi szerzetes portréja, a perzsa szufi költő, Rumi idézése vagy Simmel szerelemfilozófiájának múzsájával közös olvasása. Villányi idillje más szempontból is kiküzdött idill: állandó belső küzdelem a halálfélelemmel, szerettei halálának és a háború rajtuk keresztül kapott emlékeivel.

Szerelem és halál az álom motívumában kapcsolódik össze a kötetben. A boldog szerelem már önmagában megvalósult álom; de álmában találkozik halottaival is a költő, aki „álombeli szavak birtokosaként” él és ír. Saját és szerelme álmai folytatódnak ébredés után, a versekben: „Már van álmot áteresztő szúnyoghálónk is”. A kötet kulcs-haikuinak háromnegyede is e motívum köré szerveződik: „Kiveszem a kulcsot a zárból, / hátha megérkezel / álmomba”. Vagy: „Időben kelek, / sietek a tengerre, / úszom álmodba.”

Villányi László egységes, magas színvonalú, egyéni világot ábrázoló-teremtő eddigi életművét szervesen folytató, valóság és álom, élmény és emóció egységét felmutató unikális verseskötével méltán érdemli ki a 2012. évi költői Szépíró Díjat.

Tábor Ádám

*

Bodor Ádám: Verhovina madarai

Először azt tudjuk meg, hogy nincsenek madarak, mert fészkeiket valakik tűzoltófecskendővel lemosták, hogy valakik áramot vezettek iskolás gyerekekbe, s hogy a pisztrángok megdöglöttek, mert valaki (talán Duhovnik) árkot ásott, hogy a meddőhányók alól a víz beszivárogjon a tóba. Aztán megtudjuk azt is, hogy az iskolás gyerekekbe villám csapott, kettőt feltámasztott Nika Karanika, és ebbe a kettőbe vezetett valaki áramot, s hogy ki legyen ez a valaki, azt a hely brigadérosa, Anatol Korkodus és nevelt fia, Adam dönti el. Majd Klara Burszen mondja, hogy az egész térséget valaki megvette, bányát nyit és erdőt irt és az egyik katlant bérbeadják rakétasilónak. Rakétasilónak. Hat vérmes sakálrókát hoz Verhovinára Damasskin Nikolsky, elégeti az összes iratokat, 143 év megfigyeléseit, Roswitha meg elhagyja Anatol Korkodust. Januszkyt, az egyetlen embert, aki azt állítja magáról, hogy tud magyarul, Adam elviteti a sintérekkel. Összegezzünk: a madarak fészkeit lemosták a fákról, bűzös lével permetezték be a lombokat, a méhkaptárakat felgyújtották, a meddőhányók alól valami belefolyik a patakokba (cián például?) és megmérgezi a halakat, szétszedik a vasúti síneket, Anatol Korkodust elviszik, hulláját ellenben visszahozzák. Danczura megszüli Nikitát, Pochoriles, a gyerek apja, felgyújtja magát. A rókák megeszik Gleznár Jakab gyöngytyúkjait, Tatjána, Adam elhízott macskája pedig a tengerimalacokat. Az első fejezetben megvillantott, vadonatúj Stihl motoros láncfűrész is betölti rendeltetését: Lorenz Fabritius evangélikus lelkész ezzel darabolja fel Steliant. Az utolsó, 13. fejezetben a vonat már nem jár, a boltok bezártak, alig van élő ember, aki a messziről érkezett fotográfus Nikonját belerúgja a kettes számú forrásba, az akantuszbogarak, a kékké kristályosodott vadmalac és Anatol Korkodus mellé, majd nézze, amint a fotográfus utánaugrik, és ő is lassan elmerül a kékségben.

Vidám dolog Bodor Ádámtól értesülni a végnapokról. Bár itt, a magyarok fővárosában többnyire azt illik tudni, hogy a Sinistra körzet, a Dolina vagy a végnapok helyszíne, Verhovina, sehol sincsen, pusztán az írói fantázia műve (vagy azok szerint, akik végképp a biztosra mennek: a „mágikus realizmus” produktuma), akik valamiféle periférián élnek vagy éltek vagy élni fognak, felismerik, hogy igen, ez a mi otthonunk, Kelet-Európa, a maga „kezdetleges erkölcsével, letargikus hangulatával”. Az, hogy periférián él az ember, receptivitás, érzékenység és józan ítélőképesség kérdése: Pilinszky tudta, hogy József Attilához, a mindenség bakájához képest ő kadettja valami másnak (ahogyan Lady Gaga is mintha tudná, hogy hol van ő Marina Abramovićtól).

A korábbi két regénytől eltérően itt a hatalom már üres, nincsenek ezredesek vagy ezredesekből átvedlett pópák: Verhovinán gyilkosságra bármikor kapható egy-két helyi potentát tengeti szűkös (ám a körülményekhez képest mégiscsak mesés) napjait. Megérkeztünk. Jablonska Poljanán nem kell vádakat koholni, egy-egy figura személyes adottságáért is megtorlás jár. A tényeknek, emberi jogoknak, valamiféle igazság vagy legalább konszenzus keresésének nyoma sincsen, a magyar nyelvet senki nem ismeri, higgadtan közlik egymással (amíg még életben vannak) a leghajmeresztőbb dolgokat.

A bodori ismételgetett történet egy nyakig sárosnak kitalált elbeszélő ködösítése, fabulája arról, hogy mennyire nem tudhatjuk, valójában mi történt. Hogy ki vezetett áramot a feltámasztott gyerekekbe, ki szúrta le Nika Karanikát a könnyeiért. Pedig dehogynem tudjuk, kicsoda: Adam, az elbeszélő. Aki kissé mintha szerelmes volna Nika Karanikába, ami persze nem akadálya annak, hogy hátbaszúrja.

Bodor Ádám prózájának csodája, hogy a kezdetleges erkölcsöket, a letargikus hangulatot a humor eksztázisába röpíti. Bodor Ádám nélkül sivárabb, keserűbb, ócskább volna ezen az ismeretlen nyelven, magyarul írni és gondolkodni.

Bodor Ádám nélkül soha nem tudnánk meg: a madarak visszajöttek!

Selyem Zsuzsa

*

Margócsy István: Petőfi-kísérletek

Ugyanabban a minutában lettünk magyar–orosz szakos egyetemisták, öt év teltével hajszálra egyszerre kezdtük egyetemi oktatói munkánkat a budapesti bölcsészkaron, a nálam egy nappal idősebb Margócsy Istvánt évtizedek óta leginkább mégis diákok szavaiból ismerem. Mivel jobbára az irodalomtörténeti időben későbbi tanegységek katedráján állok, mint ő, sok hallgatóm őriz szemináriumi, előadás- vagy vizsga-emlékeket róla. Egyöntetű nagyrabecsülés, tisztelet övezi. Örömest, a Margócsy-tanítványok büszkeségével számolnak be, mi mindent tanultak élőszóban sem épp rövid, mellé- és alárendelésekben kiteljesedő retorikájából, enyhén archaizáló szókincsű okfejtéseiből. Aki idegenkedik olykor szögletesnek tetsző szigorától, az is elismeri: a tanár úr bőséges útravalóval rendelkezik az irónia adományából. (A tematikus „Ne válasszunk magunknak Petőfit?” folyóiratszám paródia-hömpölygéséhez ő írt remek humorú ál-előszót, tanulmány-karinthkatúrát, a Barguzin-délibáb foszlatása közben egykori mesterei bajszát is megcibálva.)

Ha Margócsy tempósan ruganyos, sohasem sietős lépteivel, a kelleténél nem gyakrabban rója az egyetem folyosóit, tudható: fontos tanári, tanszékvezetői teendőit végzi. Csupán az ottlét kedvéért nem tűnik fel sehol. Gazdája idejének, ura munkájának, bölcs beosztással él. Intenzíven. Persze a baráti társaságot, szakmai közösséget, szellemi tábortüzeket nem veti meg, pláne egy zamatos szivar mellett.

A Szépíró Díj a Kalligram Kiadónál megindított Margócsy István válogatott munkái sorozat Petőfi-kísérletek című kötetét honorálja. „Petőfivel nem lehet betelni – jegyezte naplójába 1970-ben Illyés Gyula, a most koszorúzott könyv egyik megidézettje. – Az idő növeli. Aki egy korban nagyként állta meg a helyét – nagynak bizonyult –, azt a további korok már önként szolgálják, s a jó hír mértani haladványban terjed. Más ízlés, más divat jön? Annál tisztábbak abban a távoli, divatjamúlt ízlésbe öltözött értékek.” Illyés e nyitó szavak többségét maga is burkolt vitának szánta. Margócsy valószínűleg a „Petőfivel nem lehet betelni” kihirdetését csak akként igenli, hogy gyököt von belőle: a fölösleges, tekintet-homályosító pátosz párologjon el. S ami tudomány, nem hódol be mértani haladványnak (kivéve a mértant). A több rétegből összeálló könyv fejezetcímeit nézve: szerepben a dilemma, kultuszban-kanonizációban a kettősség, olvasásban az újraolvasás érdekli Margócsyt.

Ezért törvényszerű, találó (törvényszerű?, találó? A mérlegelt lehetőségek sorából a közelítően alkalmasak egyike, mondaná a szerző), hogy a Petőfi-életmű felderítéseinek a kísérlet szó adja keretét. A megfontolt körültekintés dinamikus óvatossága jellemzi a Széchenyi-díjas tudós problémaképzését, ítéletalkotását, hipotéziseit. A kísérlet: alkati késztetés, szakmai világnézet, munkaerkölcs. Margócsy, a jelen egyik legavatottabb Petőfi-filológusa az elődök egyikének örökébe sem lépett. Sem a mélyen tisztelt Horváth Jánoséba, sem a vitázva méltányolt Pándi Páléba, sem a pótolhatatlanul hiányzó Kerényi Ferencébe. Margócsy filozófiája az, hogy örökösen lép.

A Petőfi-kísérletek elárulja, amit egyébként is tudunk: a kortárs irodalomnak is értő, katalizáló szemlézője, szerkesztője, aki megalkotta. A Minden megvan Ottlikja és Kertész Imre alkotói metódusa közt lucidus összefüggést kreálva írta másutt Margócsy: „…annak felmutatását szerettem volna megkísérelni, hogy posztmodern korban is […] ott van, ott lehet a minden megragadásának archaikus vágya, […] oly modell is létrejöhet, melyben »minden megvan«, de olyan is, melyre, ha polárisan ellentétes is a fentivel, nem azt kell hogy mondjuk: »semmi nincs meg«, hanem azt, vállalván a paradoxont: »minden nincs meg«.

Margócsy Istváné olyan irodalomértői műhely, amelyben minden „nincs meg” megvan.

Tarján Tamás

Az Élet és Irodalomban olvashatóak voltak a laudációk (online itt), a Litera mégis fontosnak tartja, hogy a Szépírók jóvoltából újraközölje ezeket.

Fotók: Valuska Gábor - A képekre kattintva megnyílik a galéria.