A halott test grammatikája
A megváltás lehetetlensége Borbély Szilárd A Testhez.

(részlet)

2.

Borbély Szilárd kötetében nők a szerepversek elbeszélő alanyai, azaz nem az „elbeszélés” tárgyai, melyekről (akikről) egy férfihang, a költő kíván szólani. A kö­tetben nők beszélnek egyes szám első személyben, s kivétel nélkül olyan élettörténeteket adnak elő, amelyek a testi fájdalomról, a veszteségről, a halálról szólnak. Ezek a nők úgy próbálnak meg távolságot tartani az önnön sorstragédiáik felidézésében szükségszerűen újrateremtődő szenvedéstől, mely a felidézéssel nyilvánvalóan a testi-lelki fájdalom újraélésére késztet, hogy szenvtelen hangú, csak a történet időbeli kohéziójára koncentráló, az életrajzi adalékokat objektív tényekké, adathalmazzá silányító beszédmódot választanak. Mintha kívül állnának önnön sorstörténeteiken. Mintha a szenvedéseik nyelvbe foglalása éppenséggel azt jelentené, hogy leválhatnak róluk, hogy mintegy fölébük emelkedve megszabadul­hatnak tőlük. Az emléknyomként testükbe záruló szenvedés végre kitörhet a materiális súlyok alól, s a nyelv rendezettsége feloldhatja és megszüntetheti a testies fájdalom minden homálylását és zavarát. Az általuk előadott történetek formailag ugyan elbeszélő költemények, legalábbis ezt sugallja a sortördelés, valójában azonban alig emlékeztetnek versre. Az objektivitás, a szenvtelen hang, a történeti kohézió, az egymást követő események lajstromozása szétfeszíti a klasszikus for­mát: a lírai beszéd prózai előadásmódba csap át, amelyben egyetlen törvényszerűségként talán csak az élettörténetek mind esszenciálisabb, mind tömörebb bemutatását ragadhatnánk meg. Szemléletes példát találunk erre A probléma című versben: „[...] Atletizáltam. / Hosszú lábaim voltak. Az edzéseken találkoztunk. / Testnevelő tanár volt, izmos, kisportolt, egy / ismert énekesre hasonlított. Össze­házasodtunk. / Hamar teherbe estem. Majd újra. Egy / aprócska szobában éltünk. [...] Akkoriban nem lehetett / védekezni. A gumi rossz volt és kiszakadt. / Romá­niában tilos volt az abortusz, börtön / járt érte. Jaj, istenem, add, hogy ne! Kétségbe / estem. Most mit tegyünk? Mi lesz velünk? / Nem vigyáztunk. Megint Baba! Valaki súgott / egy nevet. Az orvos nagy injekciót adott, bele / a méhbe. De semmi. Majd injekciókúrára / jártam, hogy menstruáljak.” (30. A probléma, 96)
Ahogy egyre beljebb jutunk a kötet verseinek olvasásában, ahogy egyre mélyebbre kerülünk a fájdalom történeteinek feltárásában, s ezzel egyre nő a szenvedés-lajstrom – már-már a „tűrőképesség” határáig juttatva a befogadót –, úgy válik egyre nyilvánvalóbbá a nyelvi univerzum rendezettségének illúziója. Kiderül, hogy hiábavaló a törekvés a diszkurzivitásban rejlő erő megszerzésére, s a nyelvben működő logosz általi rendezettség elsajátítására – a nyelv nem szolgálhat menedékül a testként megélt élet zűrzavara, s a testiesülő fájdalom gomolygása elől. Ellenkezőleg. A test megidézése szétrobbantja a nyelv struktúráit. Az elbeszélés alanyai mintha egyre kevésbé tudnának beszélni, mintha egyre kevésbé lennének képesek uralni a grammatika szabályait. A tízezer című vers hősnőjéből például a következőképpen törnek elő a szavak: „[...] kiszállítottak a szűk kis utcába
a hol közölték velem a / kitalálta a hogy természetben is le lehet tudni a / dolgokat ezt a követően történt a erőszak része Péter orális / szexre a próbált kényszeríteni
a védekeztem amennyire a / tőlem telt a majd a hátam mögé került valaki és a le a / rántotta rólam a nadrágomat és megerőszakolt a egy bő / farmer volt a le lehe­tett rólam rántani a nadrágot a nagyon / bő alapból volt a bő volt rám a bugyi a félre lett / húzva [...].” (36. A tízezer, 111)1
A prózaversek elbeszélő főhősei kivétel nélkül testük áldozatai. Áldozatok, mert testükön – pontosabban: testükben, a testükben hordozott életben – vagy ők maguk követtek el erőszakot, vagy más emberek, idegenek, netán kívülálló hatalmak. Illetve áldozatokká váltak azért, mert uralhatatlan testük erőszakolta meg őket, akaratuk fölébe helyezkedve. Az élettörténeteket sortragédiává szervező elbeszélések központi motívuma legtöbbször az abortusz és a vetélés. De találunk erőszakos közösülést, illetve a holokauszt idején elkövetett gyilkosságot. Mi áll az erőszak-történetek hátterében? Mivel akarják szembesíteni a befogadót ezek a női sorstragédiák, melyeket a költő szinte kényszeresen ismételget előttünk? S maga a formai megvalósítás – a versből rontott nyelvezetű történetmeséléssé „silányuló” forma – vajon mivel akar szembesíteni? Talán azzal, hogy a testi szenvedés, a test szublimálhatatlan, azaz valós fájdalma, a rothadásnak és pusztulásnak induló hús fájdalma – nem válhat költészetté? Egyáltalán: elbeszélhető-e? Vagy szükségszerű, hogy az elbeszélés réseibe, a hiátusokkal tűzdelt nyelv üregeibe ezek a szavakká transzportálhatatlan fájdalom-görcsök mintegy beszoruljanak, ekként roncsolva szét a nyelv homogenitását, egységességét?
„Óvtam, így összegörnyedve, mint / akit vernek, és védi a testét, úgy védtem / szegénykét. A kitolási szakaszban / azonban elszálltam. Láttam magam / kívülről, mint aki halott. A fejét, / ahogy beszorult. Az orvos gyorsan / kivette, de már lila volt és élettelen.” (25. Az oxigénhiány, 86.); „Egy nap bementem a kórházba. Levitt / az alagsorba. Egy hirtelen mozdulattal letépte / a méhfalról. A kezemet haraptam, nehogy / sikoltsak. Ekkor gyorsan fel kellett öltözni.” (30. A probléma, 97); „Itt volt a kórház, / ahol a szüléseket levezették, majd pedig / a csecsemőket meg­ölték, az anyákat pedig / a gázba küldték. [...]” (45. A dolog, 132.) – Minden történet az így vagy úgy bekövetkező halál-pillanat köré rendeződik, melyben az elbeszélő nem pusztán szemlélődő tanúként van jelen, hanem testileg érdekeltként (érintettként): a halál pillanata saját testi mivoltának végső létlehetőségét tárja fel számára. Az átélt határtapasztalat az emlékezés gyújtóeseményévé válik: szimptómává. A szimptóma, lacani értelemben, egy örökös eltolódásban tartja fenn magát, „az emlékezet váltakozó elvének alapján működik”: „elhagyja helyét, készen arra, hogy körkörösen visszatérjen oda” – azaz kitérített útvonalat jár be, s a kitérítés sajátossága az a „vonás, melyben esetleges jelölő volta megerősítést nyer”.2 Mint a versekből kiderül: ezeknek a nőknek az élete a végső határtapasztalat átélése után immár semmi másról nem szól, csak a veszteségük, a fájdalmuk ismétléséről-megőrzéséről: az erőszakos halál jelölő-státuszba emelkedik. Lacani olvasatban a testként való egzisztálás szimptómája a test sebezhetősége: a testet pusztulásának potencialitása „ontológiai státuszba” emeli. A sorsukat a befogadóval megosztó fiktív nőszereplők történeteiben az ember – akár nőről, akár férfiról, akár gyermekről, csecsemőről, magzatról van szó – mint ingerelhető testtel rendelkező létező kerül az elbeszélés centrumába. A test az, ami ki van téve a pusztulásnak, és ki van szolgáltatva a másik, az idegen (ember vagy hatalom) akaratának.
De mi a test? És mi tapogatható ki a test pusztulásától való félelem mögött? Miért éppen ez a félelem-érzés, a test sebezhetőségének tudata a legeredendőbb, a legösztönösebb, a racionális gondolkodást is megelőző – Lacannal szólva: szimptomatikus – tudás az ember számára?
A test a lehetőségfeltétele mindennek, nemcsak az életnek, a mozgásnak, a cselekvésnek, hanem még a nyelvnek is, a szó kimondásának. És mégis: a test közelsége ellenére a legtávolabbi, legelérhetetlenebb instancia, mert rögzíthetetlen. Az élő test csak a jelenlétben tudja fenntartani magát, minden megragadás, az objektiváció minden kísérlete halotti pózba merevíti. Olyan paradoxon ez, amelyen még „a nyelv mestere”, a költő sem tud túllépni. Borbély azonban mintha kezdettől tisztában lenne ezzel: mintha tudná, hogy hiába is próbálná meg egyetlen versbe belefoglalni az ember legalapvetőbb vonatkozását, testiességét, vállalkozása szükségszerűen kudarcba fulladna. A lehetetlenség s a reménytelenség tudata az egész versciklust áthatja. A legelső költemény, az ember testbe-vetettségét ironikusan megfogalmazó A kesztyűbábhoz (9–12), még csak meg sem próbálja az Egészet átlátni – azt nevezetesen, ami a test egészlegesen lehetne. A testből csak a „Részt” állítja elénk, a pillanatot: „a mozdulat között az ujjakat”. A költő a test felszínén csak jelekké széteső nyomokat lát: „ráncot”, „bőrre simuló textilt”, „a tű­szúrás nyomán kiserkent vérfoltot”. S a test mélyén is csak mechanikus „gépezetet” fedez fel, az egésznek azokat a részekre széthulló darabjait („csontokat”), amelyek

semmi másra nem valók, minthogy „mozgassák a burkolatot”. Nincs a testnek egészleges tapasztalata, minden érzés, ami a puszta, anyagszerű testből tör elő, széttartó, heterogén – a nyelvi identitással teljességgel ellentétes. A reménytelenség mély kétségbeesésbe csap át akkor, amikor a költő nyilvánvalóvá teszi: a test nem rendelkezhet belső, autonóm lényegiséggel sem. Nincs szuverén akarat benne, legalábbis nincs olyan akarat, amely egy önmagával azonos identitásra utalna. A test nem más, mint báb, üres kesztyűbáb. Ki mozgatja ezt a bábot? Ki mozgatja a testet, s benne (vele együtt) az embert? Isten? – kérdezhetnénk, csillapítva a két­ségbeesést. Ám Borbély költői világában nincs feloldozás, mert bár „minden a kézben van”, de az az Isten, „aki mozgatja a kéz / ujjperceit nem gondol a jóra / sem
a rosszra” (1.2. A Szív, 11). Mi több, Isten csak az üresség, az identitás-nélküliség hiányából feltámadó illúzió, amelyet az élet házául szolgáló test pusztulásának a félelme táplál: „A félelem a kesztyűben / lakik az istenekben / a báb amelyikből kikel / és Isten ismeretlen.” (1.3. A Minden, 12)
Mi a test? Mi marad a testből a pusztulása után?

Testírás

A Helikon jelen számában a test és a szöveg közötti komplex és multidimenzionális kapcsolatról olvashatók tanulmányok. Komplex ez a viszony már csak azért is, mert a két tényező – mint a pingpong-játékban a felek – oda-vissza passzolja egymásnak a labdát, folytonosan meghatározza (megírja) a másik helyzetét (elhelyezkedését, pozícióját), mint játékosok nem is igen léteznek egymás nélkül. A szöveg írja a testet, a test írja a szöveget, sőt, továbbmenve, egyes elméletek szerint a szöveg is test, a test is szöveg. A test mindig valamilyen diskurzusba vagy narratívába íródik bele, s mint ilyen nyelvi konstrukció. Ám nem csupán nyelviségére kell fókuszálnunk, hanem arra is, hogy egy tágabb értelemben vett társadalmi térben megjelenő képződménynek is tekinthető, azaz szociológiai és szociálpszichológiai terminussal élve szociális (vagy kulturális) reprezentáció. Ezekhez az aspektusokhoz adódik hozzá, illetve egészíti ki-gazdagítja-keresztezi (olykor éppen azoknak vagy éppen egymásnak ellentmondva) az orvosi, szexuális, pszichoanalitikus, illetve filozófiai megközelítés, legfőképpen pedig az önmagában is komplex, interdiszciplináris modern kultúratudomány, s ezen belül a gender studies.
Számunkban leginkább a testírás filozófiai, irodalmi és színháztudományi vetületeivel foglalkozunk: ekképpen szólunk fenomenológiáról, a felvilágosodás örökségeként megmaradt női testi modellekről a XVIII. században, kifejezetten a testhez kötődő narratív identitás-elméletekről, korporális narratológiáról, és ennek a pszichoanalízissel való kapcsolatairól, illetve arról, hogy a posztstrukturalista feminizmusnak, és ennek még tovább radikalizált változatainak milyen a viszonya a szubverzív szövegiséggel; továbbá a színész „testének megtestesüléséről”.
Kötetünk testírás-szövegeit FÖLDES GYÖRGYI szerkesztette.