hirdetés

Széppé torzult emlékek

2017. november 28.

A Nyitott Műhelyben tartott Kalligram-esten Mészáros Sándor és Torma Mária beszélgetett Szeifert Natáliával, Péntek Orsolyával és Király Kinga Júliával. A barátságos hangvételű esten monumentális kérdésfelvetések és a friss kötetekből vett részletek is elhangzottak. Ott jártunk.

hirdetés

Intim, családias beszélgetésnek adott helyet a Nyitott Műhely november 22-én szerdán. A közönség sorai nem, a színpad meg nőkkel van tele, Mészáros Sándor az ezek miatti mentegetőzéssel kezdi, persze egyáltalán nem mentegetőző, inkább olyan vállvonogatósan laza elmélkedő hangnemben – sokkal „indiszkrétebben", kollokviálisabban, mint egy hivatalos könyvbemutatón. A teltház hiányának kapcsán a gazdaság cenzúrájáról beszél („nem-giccset kiadni nem olyan szexi"), rögtön szóba hozva a jelenlévő szerzőket, akik, dicséretes módon, nem szállnak be a giccstermelésbe.

A hosszú, de az adott környezetben, hangulatban, és nem mellesleg az unofficial hangnemnek köszönheoten egyáltalán nem zavaróan hosszú felvezető után feltett első kérdés a szerzők írástól (el)különböző állására fókuszál, hogy ezek segítenek-e az írásban. Szeifert Natália (új kötetéből itt olvashatnak részletet) nemrég adott egy interjút, amelyben egy picit talán túlhangsúlyozták, hogy valaha az egészségügyben dolgozott, de azt azért hangsúlyozta, hogy az ápolói munka, az, hogy honnan szemléli az embereket, az, hogy alapélményévé vált a halálra készülő emberek más oldalról való megismerése – hogy ezek mind megtámogatják, alakítják az írást. Szeifert egyébként először festő szeretett volna lenni, de ami igazán lényeges: minden szempontból az ember érdekli. Király Kinga Júliát (új kötetéből itt olvasható részlet) matematikusnak szánták, de végül a színház világában kötött ki. Dramaturgként Bodó Viktorral Füst Milán Boldogtalanokján dolgoztak, ez terelte a szövegmunka felé; a színházi foglalkozás hatásaira pedig elég pontosan reflektál: nem tud, nem akar elszakadni a jelenetező technikától, két jelenet szinkronitásának, párhuzamos futásának szövegbeli megvalósítási lehetőségei érdeklik, illetve a belső és külső monológok, azok váltakozása. Péntek Orsolya (új kötetébe itt olvashatnak bele), Szeifert Natáliával szemben nem csak szeretett volna festőművésszé válni, de az is lett, és elsősorban ekként határozza meg magát. Emellett újságírással foglalkozik, de megélhetési munka lévén nem tartja magát annak. Filmforgatókönyvekkel is foglalkozott, grafikus is volt, „mindennek készültem, csak írónak nem", a próza későn (szerintem: később) jutott eszébe, most a képzőművészete és a prózája elegyével kísérletezik.

Ezen a ponton bekapcsolódik Torma Mária, a Kalligram szerkesztője, a friss második kötetes szerzőktől az elsőtől való függetlenedésre, a kettő közti kapcsolódási pontokra kérdez rá. Péntek Orsolya nem akart eltávolodni az első kötettől, ráadásul harmadik is lesz, de könyveit nem hagyományos trilógiának szánja, nem lineráis felépítésű, hanem egy középpont köré rendeződő szövegegyüttesnek. Király Kinga Júlia viszont el akart szakadni az elsőtől, az új kötet egy meta-mellékmondatában meg is fogalmazza ezt a szándékot (pontatlanul(?) idézve: „mert engem már a test hangjai nem érdekelnek" – hangzik el az adekvát környezetben, utalva a debütkötetre). Szeifert Natália, úgy tűnik, eltávolodott az első kötettől, többször hangsúlyozza az azóta eltelt öt évet, a magánkiadást, a különbségek helyett sokkal inkább a hasonlóságokat látja a két könyv között. Arra a kérdésre, hogy mi izgatta a (kis)regények megírásakor, a test és lélek problematikájával és a forma izgalmával felel, pontosabban a kigondolt szerkezet megvalósításának céljával.

Király Kinga Júlia a hiány felvetésére (hősei milyen hiányt keresnek) izgalmas fejtegetésbe kezd a zárt rendszerek pipogyának és gyávának tűnő embereiről, a hiányzó ellenállás(uk)ról, a széppé torzult emlékekről, és arról, hogy vajon a világtörténelemben és kultúrában valaha jelen voltak-e a prófétaszerű apák, vagy csupán kulturális képződmények, és a bibliai szövegek inkább vádbeszédek – aztán a választalanságot hangsúlyozza, hogy hitelesebbnek érezte, ha főhőse nem talál mindenre feleletet.

A Péntek Orsolya által megformázott két nő alakjára terelődik a szó. Az üresség az egyetlen létező dolog, idézi Buddhát a feketébe öltözött író (mit tegyek, a forma és a tartalom ezen a ponton nálam erősen összejátszott), a karakterek, maszktípusok szándékolt sarkításáról beszél, ami akár félreértésre is lehetőséget ad, ugyanakkor a szőke, hideg, racionális matematikus és a fekete hajú, érzékeny nő alakját nem oppozícióba helyezte, hanem az átfedéseket akarta megmutatni, azt a pillanatot, amikor önmagunk ellentétévé válunk, amikor egyes helyzetekben úgy kezdünk el viselkedni, mint a Másik – az „áthullámzó minőségek összegzése" volt tehát a cél.

Szeifert Natália is csatlakozik a két írótárs gazdag kérdésfelvetéseihez: őt a hálózatelmélet érdekli, az olyan találkozások, találkozási pontok, amelyek a résztvevők tudta nélkül történnek meg (csak egy példa: az egyik főhős apja a másik apjának antikváriumába jár rendszeresen, erről mindkét főszereplő tud, mindkettőnek van köze hozzá, ezáltal egymáshoz is, mégsem kapcsolódnak igazán). Ehhez pedig olyan izgalmas narrációs játék tapad, amelyben a szerzőnek meg kell találnia, mi az, amit elárulhat, mi az, amit el kell rejtenie.

Király Kinga Júlia felolvasása után Mészáros Sándor szokatlan kérdést tesz fel, amely készületlenül, váratlanul jutott eszébe az addig hallottak alapján: a „ki az, aki hatással volt rátok?" kérdésen csavar egyet, és a „ki az, akitől tudatosan távol kellett tartanotok magatokat?" kérdést teszi fel. Király Kinga Júliának Nádas Péter és Henry Miller (az ő „ragadozó látásmódjának") erős hatásától kellett távol tartania magát. A többiekről nem tudjuk meg, milyen „túlhatásokkal" kellett megküzdeniük, mert Torma Mária rögtön rákérdez Millerre, talán mert érzi, hogy a másik két szerző most nem tud felelni, talán csak mert nagyon izgatja a valóban releváns téma: Király a női testfolyamatok ábrázolásakor a sexus szinte teljes kioltására törekszik, ehelyett „a sejtek zubogására" fókuszál, közeli prizmával a nőt mint biológiai lényt akarja megmutatni.
Szeifert Natália felolvasása után Mészáros Sándor a három szöveg különlegességeit foglalja össze: Péntek Orsolya különleges epikus képességét, mellyel lát és láttat, a sorsok iránti érzékenységét; Király Kinga Júlia fegyelmezettebb, érzékletes nyelvezetét (mint egy „visszavágott barlangrendszer"); és Szeifert Natália kompozíció-érzékét, a két sorsmintázat aszimetrikus egymásra rétegzését, Csuhai István kritikáját idézve pedig a nehezen megfogható érzéstartományok megfogalmazásának képességét.
Az est Péntek Orsolya felolvasásával zárul – spontán kezdi és spontán zárja, vagyis találomra felnyitja a könyvet és onnan olvas, majd váratlanul hagyja abba, mintha ez az egész felolvasós feladat nem az ő műfaja lenne. A randomitás csak az utóbbinál, a befejezetlen befejezésnél zavaró. Ugyanis véletlenszerűen is egy izgalmasan kezdődő és a figyelmet fenntartó részletet „választott", és az, hogy ha bárhol beleolvasunk a szövegbe, az le fog kötni, nos, az egy elég hívogató dolog.

Seres Lili Hanna

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.