Választom: a Holmit, mert az olyan nagy, megnyugtató, klasszikus darab, és szerintem még sohasem tévedtek igazán nagyot; a Jelenkort, mert olyan szép, őszies, pasztellszínű borítója van, és szerényen, de módszeresen és megbízhatóan energikus, mint a vénasszonyok nyara; az Alföldet, mert ugyan tényleg szinte hihetetlenül randa, de legalább fehéren-feketén fogalmaz, ahogyan a külzete igéri; meg a (valaha kitűnő, azután siralmas, most pedig a hírénél mindenesetre mégiscsak sokkal jobb) 
     Tiszatájt, mert a lelkem mélyén azért én is csak egy igyekvő lokálpatrióta vagyok, mint minden betelepült neofita kirajzó (és így, eddig, mellékesen képviseltetik magukat a főváros meg az egyetemmel is rendelkező vidéki nagyvárosok is); aztán ehhez hozzáveszem még a 2000 (most már végre tényleg nagyon szép s ráadásul csodás fotókkal ékes) lapszámait, mert olyan jó életes az irodalomfelfogásuk, és mindenből mindig van bennük egy kicsi, amitől aztán én is jólesően tájékozottnak érezhetem magam; valamint a Nagyvilágot, mert az szinte mindig hoz egy-egy igazán jó irodalmi esszét, és mert hát titokban azért mégiscsak folyamatosan rajta kell tartanom a hüvelykemet a világirodalom hullámzó üterén is.
   
     Ennyi tehát. (Az irodalmi érdekeltségű negyedéves szemléket, hetilapokat, napilap-mellékleteket most nem számolom, mert azok befigyelnek úgyis, óhatatlanul. (A Nappali Házat és a Pompejit meg azért nem, mert megszűntek, sajnos.)) A pánik azóta elmúlt, definíció szerint, de a kánon megmaradt. Több lehet, de ezekhez, már csak pőre önérdekből is: ragaszkodom.     

 

***

 

Mert most szeptemberben például a Holmi hozta készülő limerik-antológiájuk újabb 26 darabját (a Tóth Krisztináéi különösen tetszettek, höhö, de Varró Dániel is kitűnő, ahogy szokott), aztán Julio Cortázar egy remekbe szabott novelláját, Székács Vera fordításában, jelentős élmény megcsontosodott realizmus-hívőknek ill. kezdő ingadozóknak, valamint Rába György - Ernst Robert Curtius és Tarnai Andor nyomdokaiban járó - pompás, tanítandó tanulmányát a "csodálatos utazás" toposzának csodálatos XX. századi utazásáról és (végre!) egy alapos és mértéktartó bírálatot Térey János Paulusáról, annak az Angyalosi Gergelynek a tollából, vagy mijéből, aki az elmúlt években talán a legkiegyensúlyozottabb nézőpontot volt képes kiépíteni magának a kritika-vita által felkínált és egyben megalkotott fenyegető szélsőségek erőterében.
    
     A Jelenkor egy egyértelműen nagynak nevezhető Tolnai-verssel indít (Ómama egy rotterdami gengszterfilmben), a második darab (Ómama II.) végén, a szöveg zárlataként szerepel egy URL: www.poetry.nl, kipróbáltam, működik, ha rákattintasz, Tolnai olvassa az első darabot (Ómama I.) a rotterdami mólón, épp ahogy a második darabban (Ómama II.) írja, mi érdekes összehangzása költészetnek és (virtuális) valóságnak!, majd három nagyon különbözően nagyon okos ember (ezúttal: Kulcsár Szabó Ernő, Szilágyi Márton és Farkas Zsolt) vitatkozik hungarológiáról, irodalomról, önszemléletről, kötelező olvasmány végzős bölcsészeknek (is), a szintén nagyon különbözően nagyon okos Utasi Csilla pedig (végre!) jelentőségéhez méltó módon olvassa Solymosi Bálint: Detonáta című kötetét, az olvasót mintegy utólag is bevezetve a most (több helyen is) folyó Solymosi-szöveg, az [Életjáradék (prózatételek)] olvasásába.
     
     Az Alföld, itt volt az ideje, egymás mellett hozza Tandori Dezső és Podmaniczky Szilárd mélységesen összetartozó szövegeit ("Ha egyáltalán" ill. Kettesben a rükverccel), jól látható, mennyire hatékony lehet, ha a hatástörténeti tudat ennyire átitatja a szerkesztői gyakorlatot, nem is beszélve Podmaniczky slágergyanús Petőfi-parafrázisáról ("bezzeg a kocsma bazzeg hangos", etc.), ezen kívül pedig nagyon szerettem Földényi F. László: Newton teste című mesteri írását Blake Newtonjáról, valamint Szirák Péter recenzióját Bónus Tibor Garaczi-könyvéről: jelentős teljesítmény és figyelemre méltó jelenség a saját nyelv és a (volt) vitapartnerek nyelvének ilyen fokú összeolvasztása, egymásba vegyülése, yeah!
     
     A Tiszatáj szövegei ebben a hónapban nem dúlták szét irodalmi ízlésem premisszáinak kristályszerkezetét, de a Kossuth-blokkot (Dénes Iván Zoltán, Gergely András, Fried István és Móser Zoltán tanulmányait) élvezettel és haszonnal forgattam, és sokat tanultam a csöndben és kitartóan építkező Bombitz Attilának Bartis Attila könyveiről szóló tanulmányából is: a legújabb magyar irodalom egy újszerű kánonja formálódik itt, akárki meglássa.
     
     A 2000-ben olvasható egy újabb gyönyörű Grecsó Krisztián-próza (Sujtások a szent időből), a Pletykaanyu hírhedett szerzője teljes joggal kapta meg az ezévi Bródy-díjat, s mostanában nagyjából már az is látható, hogyan lesz tovább (a főzelékszagú jelzőt pl. továbbra is nagyon szereti, de korábban egy országrész volt ilyen, most meg már a pokol), azután Margócsy István és dinamikus barátai illesztik be méltó helyére Rakovszky Zsuzsa: A kígyó árnyéka című regényét, szaladjanak és vegyék meg!, ha eddig nem tették volna még, végezetül pedig Voigt Vilmos: Kétezer/kétezeregy/kétezerkettő című, elképesztő tudással és arroganciával megírt esszéje értekezik a magyar folklór időábrázolásáról, Doktor Antrekirtt váratlan raguzai felbukkanásáról, a jövőre emlékeztetésről, vagyishogy: az időről.
     
     És ennyi édesség és fény együtt még hard copyban is csupán (na jó, a Nagyvilág nélkül, de azt elolvasom a könyvtárban, bár általában kézben van, ki kell várni) 1.100 HUF - ami ugyan nem kifejezetten nagyon kevés pénz, de egy palack tisztességes bort vagy egy rendes CD-t, ugyebár, még mindig nem nagyon lehet kapni ennyiért, szóval: jó ez így.