Mindezek tudatában állíthatom, hogy az `Ellátó` szerencsés csillagzat alatt, érzékeny szülőktől született, s nyílt meg 2005. december 16-án a Klauzál tér 1-2. alatt. A neve nem csupán bájos utalás a szocialista évtizedek központosított büfé-hálózatára, az Utasellátó Vállaltra, de mindjárt új ígéret is, amelynek beváltása felől nem lesz kétségünk, ha egyszer is betettük a lábunkat kies terébe, és ha egyszer is kiszolgáltak bennünket ott. Ha ama vasúti büfékben löttyöt kaptunk kávé helyett, itt megbízható Vergnanot ihatunk. Ha amott száraz zsemléket nyomtak a kezünkbe, amelyekből díszletként nyelvelt ránk két-három áttetsző szalámi- s egy nyákos uborkakarika, hát itt az étlapon mindig meglepő tételek, az asztalnál szépen tálalt ételek várnak ránk. Ha amott a pokróc modor szőrei böködték önérzetünket, itt ismét embernek tudhatjuk magunkat. Külön is kiemelendő, hogy a névadó – csakúgy, mint a másképpen szellemes Ötödik bejáró és a Pótkulcs esetében -, az a Hans van Vliet volt, aki Groningent odahagyva 1990 óta él és dolgozik Budapesten. Eddigi helyeinek puszta névsora – Kis Pilseni; Tóth kocsma; Sixtusi kápolna; Pótkulcs; Castro; Ötödik bejáró -, jelzi, miféle vendéglátós értékvilágot és szubkultúrát képvisel. Emellett muzsikál is, a Grencsó Biokollektíva pozanosa. A keresztapaságot ez év augusztusában követte munkaviszony, Hans azóta az Ellátó pultvezetője. Szokás itthon keseregni még mindig, hogy mennyien mennek el. Jelzem ezért halkan, hogy közben jönnek is, nem elegen ugyan, de mások, akiket nem csupán észre kéne vennünk, de örülnünk is kell nekik, mert olyasmit hoznak ide, amit mély és önmaga előtt is rejtett beidegződései folytán a saját kultúra nem lenne képes kitermelni magából. Mint oly sokan a mai jó helyek gazdái közül, Tulván Edina üzletvezető sem a vendéglátós szakmából érkezett, gyógyszerész volt tíz éven át. Ő és barátai találták ki és építették föl a helyet, a vonzó belső itt is civil alkotás.

          Az Ellátó olyan, mint egy századfordulós hajó, amely a múltból a – jelen pillanatban túlságosan ismerősnek tetsző - jövőbe tart, a fedélzeten ülők derűje szokatlan és érthetetlen. Amint a térről érkezve megpillantjuk a három hatalmas üvegablakot, nyomban Bálint György kávéház-óceánjáró metaforája jut az eszünkbe. S ha már bent vagyunk, derűs parancsnoki állásnak tűnik a két osztatú tér közepén húzódó pult, amely a hátsó traktus felé is nyitott. A pult fölötti térbe ereszkedő négy tejüveg lámpabúra grandiózus hatást kelt, a sárga és a világoszöld szín tágas, szabad felületekben váltakozik az artisztikus nyerstégla fal szelvényeivel. A hatalmas belmagasságú belső tér két boltíve az ablakok íveit ismétli, a járófelület szintkülönbsége a mámoros emelkedés esélyével kecsegtet. A bútorzat – eltekintve a pult előtt sorakozó, bordó műbőr borítású bárszékektől -, ismerős módon archaizál, a háború előtti idők felújított, magánterekben túlélt asztalaihoz ma is teherbíró, bájos Thonet-székeken ülhetünk. Közülük egy lámpatartó alkalmatosságul is szolgál, fejmagasságban a hátsó traktus belső falára erősítve. A teret kecses fapulttal lezárt, kovácsoltvas rácsok tagolják, lehetőséget adva az oly bensőséges álló ivásra, támaszkodó, taglejtéses beszélgetésre. A falak képeinek egy része állandó dekoráció, más részük egy-egy művész – most épp Marcus Goldson – kiállított anyaga. A teret elválasztó falon fekete tábla hirdeti színes kézírással a kiváló konyha napi ajánlatait, 720 forintért menüt is kaphatunk. A hely látogatóinak jó fele máris törzsvendégnek tekinthető, ottlétükre a bejáratnál háború előtti hivatali blokkolóóra figyel.

 

 

          Jeleztem a Sarkról írott szövegben, hogy előhozakodom itt valami mindkettőjüket érintő észrevétellel. A népről, a lakosságról szólnék, amelyet szent tehénként kerülgetnek a szavazataiktól függő politikusok, s amelyről úgy általában rosszat mondani – különösen osztály-alapon -, értelmiségi körökben sem előnyös. Már régóta készülök megtörni ezt a fosós, hol elvtelen, hol nagyon is elvszerű egyetértést. Készülök rá, mert kezd elegem lenni a népből. Most és e téren – mely látott szebb napokat is, 1872 és 1878 között az István színház, előtte a Carré cirkusz állt a közepén, és látott émelyítő borzalmakat: 1945-ben itt halmozták össze a környék hulláit -, abból a frusztrált, csökönyös és kisszerű szekatúrából kezd elegem lenni, amellyel a nép e helyeket illeti. Minden kicsit is érdekes nagyvárosban helyek vannak, ahová be lehet ülni, enni, inni és beszélgetni és zenét hallgatni és udvarolni és még sok mindent lehet csinálni bennük. Minden kicsit is érdekes nagyvárosban sok és egyre több ilyen hely van, mi több, e helyek jó része este, későn este és éjjel is nyitva áll, és nyújtja mindama szolgáltatásokat, amelyeket nappal nyújt. Budapest kukkolásra és bulvár-nárcizmusra amúgy tömegesen hajlamos lakosai – akik nem szoktak tiltakozni a színes és szagos haladás általában vett, személyükre nézve is üdvös fejleményei ellen -, e tekintetben nem óhajtanak (nagy)városi lénnyé lenni. Monostori mozdulatlanságot óhajtanak este tíz után az utcán, eseménytelen kusst, hogy lakásaikban zavartalanul élvezhessék a sört, a Jóban rosszbant, az akciófilmeket és a pornót. És ha ezt bármi megzavarja, akkor feljelentenek, petícióznak, szervezkednek.

           Szóba hozhattam volna ezt korábban, más hely kapcsán is, álljon most itt, a szépen felújított Klauzál téren, amelynek jobb sorsáért és nagyvárosi léptékéért a régtől megvolt III. számú Vásárcsarnok, a Kádár étkezde, a kóser borkimérés és a Sark mellett újabban az Ellátó kezeskedik. Ha egyszer a házakat is kifestenék, már rá sem ismernénk talán.