Névjegykártyát készíttetett magának, melyre összesen ennyi volt írva: „Bauer Szigfrid – színész”. Mindenkinél elszántabban élte az állástalan színészek életét az egykori kisvárosban. Soha meg nem alkuvó zabolátlansága végül fiatal életét követelte, emléke talán kihuny, ha eltűnnek azok, akik még életében ismerték, mert bár sok film- vagy videófelvétel maradt utána, tehetségét mégsem tudta kibontakoztatni, amiben nagyjából fele-fele arányban voltak felelősök a körülmények és ő maga.
Csak tizenhat éves volt, mikor én, aki húsz körül járhattam; megismerkedtem vele. Már akkor is fékezhetetlen vehemencia jellemezte.
Egy kis lakótelepi garzonban lakott a külvárosban, fiatal kora ellenére egyedül, ami érdekes is volt, meg veszélyes is. Volt egy-két haverja, akik rettenetesen erős füveket termeltek.
Sokat magyarázott az apja hatalmasságáról, kicsit úgy tekintett magára, mint Jézus, hogy – lám, „az én apukám sem tucatember”. Ez nem csak lelkesítette, hanem erős hangulatában sírva is fakadt, ha létezése titkain, konstellációin gondolkodott.

Később beköltözött a város központjába, egy hatalmas tetőtéri lakásba, amit apja vásárolt meg akkoriban. Az apát munkája gyakran szólította vidékre, így Szigfrid az egyre züllöttebb barátokkal (köztük velem) végeérhetetlen bulizásokkal töltötte az időt. A tíz-tizenöttagú banda folyamatos vándorlásait abbahagyva hosszú időre felfügesztette a jövés-menést, letáborozott, mint a vándorcigányok a folyópart egy kellemes részén. Oázis volt a sivatagban ez a lakás, gombfociasztalával, zongorájával. Zenélések, rajzolások és költészet mellett múlt vidáman az idő. Szokás volt versben beszélni és voltak, akik remekeltek.

Ekkoriban jött divatba az is, hogy magunkat kezdtük szurkálni. Nekem ravasz, nagy nevetgélések közben egy akkorát adott be Szigfridünk a kompótból, hogy egy napig lebegtem élet és halál között, de legalább elment a kedvem egy időre a bohóckodástól. Szokása volt két LSD-t beadni ismerőseinek, hogy azok is megtudják, mi a helyzet. De nem kímélte magát sem.

Persze mindenki ivott, mint a vadállat, kipróbált mindenki mindent, de csak kevesen lettek igazi toxikománok, még kevesebben mertek a halál mezsgyéjén járkálni, nem riadni vissza életveszedelmes dolgoktól sem. Az ilyen mindenre elszánt alakok nehéz vendégek, hiszen az „illik nem illik” szabályait már évek óta hanyagolják. Ha valahol jól érzik magukat, oda beköltöznek egy fröccs elfogyasztására elég idő alatt, mert itt „jobb, mint otthon”, de legalább addig maradnak, míg az utolsó fillért is ki nem kunyerálják. Azután, mikor már sehogy sem tudnak a lakásban több alkoholt fogyasztani, lassan elindulnak további görbe útjaikra. Tovább tántorognak valami kocsma felé, vagy valakihez, akit még levehetnek, mert gyűlölt és elképzelhetetlenül rendetlen lakásukba visszatérni csak mindennek a legvégén lehetett.

Legtöbbünknek persze akkor még volt rendes lakása, mégsem éreztünk semmi kedvet az elinduláshoz. A napok egymás után mentek el, míg Szigfrid remek, nagylelkű, vidám házigazdaként végtelen türelemmel várta, hogy egyszer mégiscsak feltűnik a papája, aki rövid veszekedésekkel véget vet a zenének. Apja főleg a Pixit nem állhatta, és joggal nehezményezte, hogy valami vadállat megint kalapácsokat tört ki a zongorából. Ilyenkor átmentünk máshova, de mindig együtt maradva, azzal a tékozló időbeosztással és önzetlenséggel, amire csak az ifjúság képes. Akkor még nem látszott és nem volt biztos, milyen hiábavaló zülléssé fajulhat mindez. Később már nagyon jól ismertük azokat az alakokat, akiknek a kopogtatására nem nyittattak fel szívesen az ajtók, az elveszetteket, akik mindig vesznek, de sosem adnak.
Szigfrid nem tartozott közéjük. Mindig hozott magával valamit, egy üveg italt, vibráló személyiségét, terveit, ötleteit, mert okos volt, és ami több is meg kevesebb is – hiába koptatták agyon ezt a furcsa szót –: „tehetséges”.
Vehemens, fékezhetetlen – megint csak ezek a szavak jutnak eszembe, de megáll a tollam és elgondolkodom, hogyan mesélhetném el, mi volt a szikla, melyre barátságunk épült.

Az, hogy beszélgetéseink a harmadik mondattól Isten dolgaira terelődtek. Ilyen beszélgetőpartner nem minden bokorban termett, ezért nem csoda, ha ifjúkori álmodozásaimban képzeletbeli színtársulatom vezető színészévé avanzsált, és ez volt az oka, hogy sokkal később, mikor már nem töltette be lila fantáziálás gondolataimat, mikor már mindkettőnknek az elveszett szép ifjúság tünékeny érzeménye volt csupán a színtársulatról való álmodozás; még mindig örömmel üdvözöltük egymást, hogy a harmadik mondat után a szokott témára rálelve újra jól elbeszélgessünk. Persze nem vallásos tézisek voltak ezek, hanem kérdések, elképzelések, néha elég furcsa misztika, olvasmányélmények, szabadon és tiszteletben tartva egymást.

Elszaladni csak egyszer kellett előle. Nem a legjobbkor. Másnap New Yorkba kellett utaznom, hogy ott videókat készítsek, amibe jócskán megakadályozott kockás konyharuhával borogatott bokám. Valami miatt, amire nem emlékszem (ő sem tudta később pontosan felidézni), mérges lett rám, szemében különös fény villant a szórakozóhely lépcsőjén, mire én menekülőre fogtam, ő utánam. – Állj meg! – ordított, én pedig erre lerohantam egy aluljáróba, és lábam kificamodása ellenére nem álltam meg, hanem mint Achilles a teknősbéka elől, futottam inam szakadta ellenére. Ő sem emlékezett pontosan. Az eset egyszerűen filmszakadásos dührohamainak egyike volt.

E bevezető szavak után, még mielőtt rátérnék utolsó látogatására; el kell mesélnem, miért volt szükség rá.

Már elszállt az ifjúság, az álmok szertefoszlottak, a test kezdett elfáradni, a berúgásról egyre inkább a másnaposság jutott az ember eszébe, nem a mámor, a legkülönbözőbb dolgok veszítették el az újdonság varázsát, váltak unalmas, kötelező nyűggé, mikor elhatároztam, hogy egy szál gitárral fellépést vállalok a hajdani „Hang kávézóban”. Ez nem volt gyakori szokásom, mert nem szeretek egyedül játszani. Magányosságomat, kiszolgáltatottságomat különösen éreztem ekkor, 199-nemtudomhányban, mikor úgy nyolcvan kíváncsian csillogó szempár barátságosan figyelő tekintetének kereszttüzében ültem egy valószerűtlenül picinyke színpadon. A meghitt hangulatban eljátszott két-három szám után belépett Szigfrid, szűk baráti körével, öt-hat emberrel csupán, de – bár tudtuk, hogy azt est eltervezett menete végképp felborult – arra a valószerűtlen káoszra, ami ezután következett, senki nem számított.

Szigfriden kívül tehát belépett Pixi, Karlovy, a szőke bassgitáros, Alkohol Piri, Judy és egy festő, akinek a nevére szándékosan nem emlékszem. Ő, mint később kiderült, az én zenémre fest, de akkor nem volt magánál. Később ő is bocsánatkérés címén szeretett volna találkozni velem, de „hála istennek”, régi barátság, közelebbi ismeretség nem fűzött hozzá, így ezt a nem kívánt látogatást pár halk, rezignált mondattal feleslegessé tehettem.

Az itt felsoroltak valamennyien minden képzeletet felülmúlóan be voltak szakítva, és valamennyien szerepelni szerettek volna. (A festőt kivéve. Ő más szerepet osztott magának, nem emlékezett pontosan, miért, de én sejtek valamit. A szeretetnek és az irigységnek furcsa keveréke motiválta, amely alkoholban oldva robbanásveszélyes elegyet alkot.)

Először Pixi lépett fel, gitároztam, ő mikrofonba énekelte különös szövegeinek egyikét, melynek tartalmát ma már nehéz lenne visszaidézni, de annyi elmondható, hogy az improvizált vers furcsa és elgondolkodtató volt. Talán kicsit túlzottnak tűnt a hangerő, amivel a mikrofonba ordítva kereste a pillanat helyes visszatükrözésére alkalmas kifejezést, talán kicsit zavaró volt, hogy az összefüggéstelen morzsákból egy pár foszlányon kívül nehéz volt bármit is kihámozni, mégis bizonyos sikert, gyér, csendes elismerést aratott azzal, hogy – lám, a Vén Halál (Old Death) énekel, a csontváz jár, a koponya fogai csattognak. Volt valami, ami Harlekinre emlékeztette az embert, így gyér tapsok mellett valahol hátul, egy eldugott helyen leült, és innentől csak csendes figyelője volt a további eseményeknek. Ekkor Karlovy próbált egy régi számot lejátszani. („Fa, fű, falevél”) Óvatosan, már-már ájulásszerű mámora miatt körültekintő, de életveszélyes mozdulatokkal imbolyogva a szék körül szerencsésen lehuppant valahogy, ujjait sorban próbálta beigazítani az első akkordra, jobb kezével flegmán a húrokba csapott, arra is ügyelve, nehogy a székről lezuhanjon, majd horkantás, röffenésszerű bariton hangon belezavarodott az első sor második szavába. Újra kezdte. Megint nem sikerült. A gitárt finoman a földre tette, majd kígyóembereket megszégyenítő hajlékonysággal a miniatűr színpadon levő szék lábai köré tekerte magát, és ott elaludt. Több vizet ő már nem zavart az este folyamán, közöttünk több szó erről az estéről később sem esett.

Ámde a szereplési vágy Szigfridben még olthatatlanul égett, ő (a gitározásban kevésbé jártas lévén) kongaművészetét óhajtotta bemutatni egy szintén rögtönzött szabadvers kíséreteként. Kongája nem lévén az én hangszerem hátát kezdte püfölni olyan erővel, hogy csak csodálni lehetett, hogy az egyben maradt. Később, (negyedóra múlva) abbahagyta, és itt vettem volna vissza a szót, mentve a menthetőt, bár a nézőközönség akkorra már tényleg megdöbbent, mert az ilyen töménységben ritkán tapasztalhatóan, infernálisan, törvénytelenül berúgott, röfögő trágár csapat újra bebizonyította, hogy a valóság minden fantáziát meg tud szégyeníteni, de ekkor színre lépett a már említett ismeretlen festő, aki feltette a pontot az i-re.

Ha elkezdtem gitározni, ő közel az arcomba hajolva a legocsmányabb trágárságokat köpte az arcomba, anyámat se felejtve ki szavainak árjából. Ha abbahagytam a játékot, ő is megállt, ha újra belekezdtem, ő is folytatta. Erre Judy, az est legszimpatikusabb hőse elmondta, vagy inkább elsziszegte a festő karját megszorítva az egyetlen mondatot, melyet az őszinte békevágy sugallt, nem pedig a destruktív agresszivitás: „Hagyd abba bazdmeg, vagy leütlek”. A festő nem hagyta abba, én álltam le, a kultúrprogramnak vége szakadt, de egy nézőnek sem kellett megmagyarázni semmit, mert mindenki látott mindent.

Emiatt szeretett volna Szigfrid elnézést, vagy ahogy ő mondta, „bocsánatot” kérni.
– „Erre nincs szükség, már rég megbocsátottam” – mondtam neki a telefonba, de ő ragaszkodott a személyes találkozáshoz, hogy érveit részletesebben kifejthesse.
Vasárnap volt, a gyerekek hét körül jöttek, ezért egy órát engedélyeztem, mégpedig öt és hat óra között. De hiába magyaráztam, hogy hatig maradhat, mert utána már jönnek a gyermekek, ő, mintha direkt kellemetlenséget szeretett volna okozni, csak negyed nyolcra érkezett meg barátnőjével, Ibolyával, akivel már pár éve együtt voltak elválaszthatatlanul.

Most persze megremeg a hangom visszaemlékezéseim közben, hiszen eszembe jut, hogy a férfiú, akire emlékezni szeretnék, bármily magányosan, csillagfutamodásszerűen írta le villámláshoz hasonló pályáját, azért voltak vele mindig mások is, akiket ez a heves lángolás megperzselt, akiket ez a szárnyalás, át a végtelen tereken, magával ragadott. Ezek közül első volt Ibolya, Szigfrid barátnője, aki kitartott társa mellett jóban, rosszban. Szinte életét áldozta végzetes szerelméért, minden különös szokásában követte őt, végül, Istennek hála; mégis megmenekült. Lehet, hogy életreszóló tapasztalatait nagy haszonnal fogja megosztani a legmakacsabb, legbonyolultabban gondolkodó, legelszántabb önsorsrontókkal is, ki tudja, talán még hasznos is lesz valaha ez a nehezen megszerzett bölcsesség.

De ekkor még nem a talán megszerezhető bölcsesség, kimért mindentudás jellemezte Ibolyát. Mindenhova árnyékként követte szerelmesét, a meggondolatlanul, lobogva, önmagához is kegyetlenül, fékevesztetten száguldó Szigfridet, maga is belesodródva minden hibába, hiábavalóságba. Rángatta, húzta, sodorta őt a végzetes kapcsolat, melynek hiába volt egyik szereplője, azt alakítani, a mindenre elszánt, robogva végzete felé száguldó udvarlót megváltoztatni nem csak nem tudta, de végül már nem is nagyon akarta, hisz minden szokásában, szükségletében osztozott. Ekkor sem látszott tisztának. Talán a szokásos (Codein-Noxiron) labdacsok hatása alatt állt, amelyeket egy lelkiismeretlen orvos számolatlanul, mérhetetlen mennyiségben juttatott főhősünknek, vagy valami éppen megszerezhető nemtudommi miatt Erika már nehezen találta a hosszasan keresgélt szavakat. De Szigfrid élénk, friss és bocsánatkérő volt tiszta tekintetével, az ajándékba hozott vidám hangulattal, mellyel beviharzott, sajnálva az elkésést, a tegnapiakat és mindent. Hirtelen ördögi villanást láttam a szemében, mikor egy kétliteres kannás vörösbort vett elő hosszú posztókabátja alól, melyet a nyári hőség ellenére viselt. Kis fekete Buster Keaton-kalapja is rajta volt, így fokozva valószínűtlenné a verejtékezést, amelyre amúgy is szokatlanul hajlamos volt már ezekben az időkben. Verejtékezett és bealudt. Ez a két szó sokat elmond megcsontosodott szokásairól.

Most nem szeretnék sokat saját élettörténetemmel, családi viszonyaimmal hosszasan foglalkozni, lényeg, hogy ekkor már mint özvegy, megengedő, halk, finom, puhatolózó voltam, kerültem a hirtelen, meggondolatlan ítélkezést. A fájdalom, a hiány, a veszteség miatt figyelmem annyira elkalandozó volt, hogy szinte már nem is voltak indulataim, amelyeknek parancsolni kellett volna.

A marmonkanna előkerült, a pohár bornak ki kellett töltetnie.
Csalódott voltam a tegnapi este miatt, kicsit sokat ittam, bár messze nem éltem azon a tempón, mint vendégeim. Próbáltam az alkotóereje teljében lévő művész és a főállású anya szerepét összeegyeztetni, amíg ők vak elszántsággal tartózkodtak minden konvenció betartásától.

A gyermekek a panellakás egy másik szobájában tartózkodtak, én - mint Miki egér – szerettem volna minél egyszerűbben megúszni a látogatást, egy pohár bort engedélyeztem, nem akarván, hogy a vizit túl hosszúra nyúljon. Vége volt annak már azelőtt, mielőtt elkezdődött volna, hiszen mindenki mindent tudott, nem volt itt szükség semmiféle magyarázkodásra. Beszélgetésünk felszínes aktualitásokról folyt. Járt nála egy magas rangú rendőrtiszt, akinek a fia (szintén zenész) gyakran drogozott együtt Szigfriddel és másokkal. Ezért a felháborodott apuka Szigfrid torkát fojtogatva így üvöltözött: „Mi az istent csináljak a fiammal, bazdmeg, hogyan érhetném el, hogy abbahagyja a szurkálást, a lopkodást, a csavargást?” Ekkor Szigfrid elővette a „Világosság középpontja” című CD-met, lejátszotta a hevülékeny apának, és kifejtette, hogy ha valaki meg tudja mondani a megoldást, az én vagyok. Úgyhogy ide fog jönni hozzád, fejezte be Szigfrid. Nem fog – mondta vagy inkább mormolta Ibolya. Szerencsére neki lett igaza. A rendőrtiszt később sem jelentkezett. A renitens ifjú néhány hónappal Szigfrid halála után levetette magát a hatodik emeletről, mert nem akart tovább élni. Ma sem tudom, és nem is nagyon hiszek benne, hogy tudtam volna a helyzet megoldását, mondani valami olyat, amitől fordulatot vehetett volna a történet. Miért van, hogy némelyek semmi energiát nem sajnálnak, hogy sorsukat elrontsák? Mikor törik el, és micsoda?

A pár fáradtan szomorúan üldögélt velem szemben, Szigfrid már megunta, hogy vidámságot színleljen. A témából kifogyva, csodálkoztam is, milyen könnyedén, felcihelődtek, elindultak, botorkálni kezdtek kifelé a reménytelenül szűk előszobán át. Én kicsit megnyugodva becsuktam utánuk az ajtót, és olvasni kezdtem.

Úgy fél óra múlva Enikő, akkori barátnőm feldúltan jött be a szobába, hogy a Szigfrid az Ibolyával itt van kint az ajtó előtt, nem akarta beengedni őt, aki ekkor már pár éve nálam lakott, mondván, hogy nem szabad zavarni engem, meg a gyerekeket. Kicsit aggódni kezdtem, majd balsejtelmeim beigazolódni látszottak, amikor újabb fél óra eltelte után visítás és ordibálás hangjai kezdtek beszűrődni a lépcsőházból. Kimentem, próbáltam könyörgőre fogni, kértem őket, hogy ha lehet, nagyobb botrány nélkül menjenek el a környékről. Csakhogy addigra a marmonkanna kiürült, és ettől a valójában nem is sok kannásbortól olyan állapotba kerültek, különösen Szigfrid, mint amilyenbe azok a krónikus alkoholisták szoktak, akiknek valóban egy kortyot sem lenne szabad inni, mert a legkisebb mennyiség is filmszakadást, delíriumot okoz. Trágár, agresszív, gonosz az ilyen részeg, olyan jellegzetes gesztusokkal, mimikával, hanghordozással és szókinccsel, melynek uniformizáltsága miatt könnyű elhinni, hogy van az alkoholnak démona, hiszen mindenkit, nemtől függetlenül ugyanolyanná tesz, vagyis megfosztja őket személyiségüktől, egyéniségüktől, és ilyenkor már valóban maga az alkohol beszél belőlük. Így volt ez most is. Szigfriddel és Ibolyával már nem lehetett beszélni, visszahúzódtam tehát odúmba, hogy tanácstalanságomban felhívjam Szigfrid apját, akiről már volt szó, és akivel szintén régi barátságot ápoltam, hogy mi a teendő szerinte, ha Szigfrid itt randalírozik a lépcsőházban. – „Hívd a rendőrséget – vágta rá az apja. – Mást nem lehet tenni. Én már kétszer kihívtam, azóta nem jön ide.” Megköszöntem a praktikus tanácsot, de azt az adut még a pakliban hagytam, tépelődtem, várakoztam, mikor megint fokozódott a megvadult ebek és macskák marakodására emlékeztető hangzavar, ekkor újra a kűzdőtérre, lakásom ajtaja elé léptem. Alsónadrágban. A lépcsőn az arcra borult, látszólag alvó Szigfrid, s a riadt, tanácstalan arckifejezéssel a korlátot markoló Ibolya fölött ott állt szomszédom, szintén alsónadrágban. Nyár volt.

– Szigfrid – kérdeztem. – Mi a baj? Nem válaszolt. Pihent. De empatikus szomszédom, látva, hogy tegezem, nevén szólítom a számára vadidegen, először látott lépcsőházi bajkeverőt, megkérdezte: – Ismeri? Kissé restelkedve vallottam be, hogy ismerem, mire a szomszéd tapintatosan visszavonult. Az esetet azóta sem említette, szóval tényleg szolid ember, bár kétlem, hogy a dolog sokat használt volna a nexusomnak.

Újra kértem őket, hogy végre induljanak, szóba hoztam az apját, megemlítettem a tőle kapott jó tanácsot is, hozzátéve, hogy persze most még nem fogadom meg, de tovább ne feszítse a húrt, hiszen én itt lakom. Erre Szigfrid kissé magához tért, ő is tartott az apjától, akihez mély és bonyolult viszony fűzte, de azért elég hetykén reagált – Hívd, ha akarod! –, aztán mégis meggondolta magát, lassan elindultak.
Még egy ideig ődöngtek az ablak alatt, a parkolóban, majd utolsót ordított, öklét rázva Szigfrid: – Milyen szellemről beszélsz te?

Miután elmentek, végiggondoltam, miről is volt szó, de egész este egyetlen szó sem esett szellemről.
Így történt tehát az utolsó látogatás, s bár találkoztam vele utcán, kocsmában, de a lakásomon többé nem járt. Egy fél év múlva meghalt.

Víg Mihály