hirdetés

György Péter: Nem Szijj változott meg

2018. november 27.

Szijj nem keres, s nem teremt racionális összefüggéseket, nem állít fel politikai-filozófiai hipotéziseket, nem elemzi hűvösen, hogy mi vezetett a „tökéletesedett bűnösség” vagy épp az ismeretlen ostobaság korszakához, nem hoz ítéletet. – György Péter Szijj Ferencről.

hirdetés

A Jelenkor októberi számában, Nyolc kormozott üveg című ciklusának záródarabjában Szijj Ferenc pontos leírását adja a kortárs világnak, különösen hazánknak. Azaz magától értetődően foglal össze úgymond rendkívüli eseményeket, s persze nem tesz különbséget az abszurd tettek, félelmek, és az úgymond erkölcsi vétségek és a soha nem volt „természeti jelenségek” között. Óvatos understatementtel kezd: Egyre furcsább lesz a világ. Egyre / többször és egyre több helyen történik / valami sosem volt vagy eddig / elképzelhetetlen […] Az áruházi parkolóban egy börtönírnok / mindenkitől elkéri a vonalkódot, / hogy majd abból ő meggazdagszik […] / Tevék isznak a Dunából, a kikiáltó kertjében / a tél közepén kék bogyót terem az almafa, / […] kéregetőt küldenek hozzám bonyolult történettel / Álarcos felvonulást akarnak az ablakom alá, / senki ne tudja, melyik vagyok én.”

Szijj nem keres, s nem teremt racionális összefüggéseket, nem állít fel politikai-filozófiai hipotéziseket, nem elemzi hűvösen, hogy mi vezetett a „tökéletesedett bűnösség” vagy épp az ismeretlen ostobaság korszakához, nem hoz ítéletet. Azaz megőrizte immár minimum harmincéves pályafutása alapállását, a kívülállás és a részvétel nélküli részvét együttes élményének rögzítését. A fent említett, nyolc részből álló ciklus mintha folytatná, vagy tovább írná Szijj egy éve megjelent többrétegű szövegét, filozófiai értekezését, szociográfiáját, utópikus kalandregényét, politikai paródia-pamfletjét, a Növényolimpiát.

„Ja, ha csak erről van szó – iszom ki a fél barackomnak az alját –, akkor rossz helyen tetszenek kereskedni, mert én beszélgetésre már régóta nem vagyok fogható, én tulajdonképpen egy növény vagyok, csak álldogálok itt, felveszem az éltető tápanyagot és kibocsátom a mérgező szén-dioxidot, arzén, ciánt, hát akkor mit akarnak velem beszélgetni?” (139.)

A kívülálló, csavargó, éhező, alkoholista – nem használnám a regény főhőse kifejezést; talán az elbeszélő én, a némán magának elmondott, elképzelt, elsuttogott monológ szerzője. Az úgymond „növényi lét”, tehát a felelősség és autonómia teljes elvesztése, az Én leépülésének visszafordíthatatlansága, és más hasonló retorikai fordulatok annak az állapotnak a sommás összefoglalói, melyet Szijj kérlelhetetlen türelemmel tár fel. Olyan mikrohistória ez, amelynek nem volt előképe, mert magunkat látjuk a mikroszkóp alatt, kiismerhetetlen félelmeinkkel, átláthatatlan rémületekkel, emlékeinkkel, a jövő eltűnésével, a múlt érvénytelenségével és feltámadásával egyszerre.

Úgy is fogalmazhatnánk: a mai magyar társadalom maga a növényolimpia, azaz már nem társadalom abban az értelemben, ahogyan mi, elveszett modernek szerettünk arról gondolkozni, jogállam, liberális normák, szolidaritás, vallásszabadság, rendezett élet, egyenlő esélyek, tudomány és haladás kéz a kézben, múlt, jelen, jövő hármasegységének, elválasztásának és létének bizonyossága.

Úgy vélem, hogy Szijj szövege eltérő módon és utakon, de ugyanúgy radikális, mint Céline az Utazás az éjszaka mélyére vagy Camus A száműzetés és az ország című, ugyancsak novellákból összeállt műve: az otthontalanság, a kizártság, a folyamatos megalázottság lett mindannyiunk közös élménye. Attól tartok, hogy ez a nagyszerű könyv akaratlanul is, de nem véletlenül, egy 2013-ban megjelent, ugyancsak nehezen azonosítható prózával, Borbély Szilárd Nincstelenekjével hozható s hozandó összefüggésbe. Eltérő módon, de mindkét könyv kilépett a mai magyar próza esztétikai-tematikai, illetve retorikai kánonrendszeréből, azaz a valóság és a fikció közti kapcsolatok elfogadott normái közül. S ezt beláthatatlanul sokkal könnyebb utólag, egy mondatban regisztrálni, mint kilépni, túljutni azon, azaz a „főszereplő” társadalmon kívüli létét regisztrálni, megteremteni.

Ez lenne hát a közvetlen jelen. 2014-ben jelent meg Szijj előző kötete, az Agyag és kátrány. Fényleírás, amelyben a radikális kívülállás volt az alaphang, amely egyben a szolidaritáshoz vezető nyelv lehetőségét is megnyitotta („A láthatatlan rombolás egy végső pillanatban / láthatatlan káosszá sűrűsödik össze, és mindig / lehet végső a pillanat / vagy épp már elmúlt a legutóbbi / végső.”) Mert az igazi kérdés nem az, hogy beszélünk-e a szolidaritásról, azaz legalább együttérzésről, hanem az, hogy mit jelent a nyelvkritika, amely azt láthatóvá és igazzá teszi, mit jelent a kilencvenes évek jól ismert normája: a rendszer nyelv általi leleplezése, kritikája, ma. S valóban, mint Bozsoki Petra beszélgetésében, az Agyag és kátrány kötetet értelmezve, Szilvay Máté jó okkal jegyezte meg: ez a kötet „elkezdett rezonálni a társadalmi szolidaritás problémájára.” (Jelenkor, 2015. február, 198.) S ez az esztétikai-politikai határátlépés problémája. S talán érdemes itt egy pillanatra megállnunk.

Mert nem pusztán arról van szó, hogy valaki akarja-e ezt. Beszélni a mások életéről, bajáról, gondjáról, a részvét maszkjában szomorkodni, lássuk be, gyakran éppoly idegesítő vagy nyomasztó, mint amennyi jóindulatot feltételezhetünk az együttérzést követőtől vagy követelőtől. Mindössze az a kérdés, hogy aki beszél, az miként és mennyire, s miért részesedik a hatalomból. Szijjnak sikerült úgy leélnie az egész életét, az 1988–1989 óta eltelt harminc évet itt, hogy soha semmi köze nem volt semmiféle hatalomhoz, kiváltsághoz, hírnév teremtette mediális autoritáshoz, az ítélkezés megfellebbezhetetlenségének műveltség és tehetség által bizonyosságához.

S itt most engedjenek meg egy személyes mondatot. Amikor ezt 2014-es kötetet megtaláltam, az bizony engem is eltalált. Miként lehet az irodalom köztársaságának kiváltságában élni, de ugyanakkor nem kivételezettnek lenni, nem venni részt az értelmiségi lét hatalmi mezőjében zajló eseményekben, és egyre jobban eltávolodni a hatalmaskodás bármely rétegétől. Mint is van, ha az ember tanár is, meg kritikus, és más egyebek, s akkor megpillant egy szöveget, s hirtelen belátja, hogy a kívülállás nem pusztán retorika kérdése, hanem igazságé. Tanultam abból a könyvből, és nem keveset. De nem rólam van szó.

Az a könyv ugyanis elég sok embert eltalált, elég sok nyelvjátékot vágott ketté, pontosabban adott fel. „Jeltelen vidék, csak a térerősség. Majorsági fények, / átsuhannak rajtuk a közelebbi fák. És még két szó, / éhség, ezt még érteni vélem, de a másikról végképp / nem tudom, miért jegyeztem fel, amikor pedig odakint / már teljesen elsötétült a világ: szegénység.”

Megpróbálnám végül lefordítani ezt az én nyelvemre, végre is, komolyan beszélünk: hatvan év alatt elég sok minden történik, s elsősorban nem Szijj változott meg A lassú élet titka című kötete óta, hanem az a világ, amely akkor az új élet nyitányát ígérte és jelentette, jogot és okot adott az iróniára, s aztán közben úgy ment tönkre, ahogyan azt költőnk, a mi Szijj Ferencünk pontosan elmondta, egyre tárgyilagosabban, egyre távolabbról. („A kalózok döbbenten tapasztalják, / hogy az áldozatok velük is megelégednének. / A koldus elhíreszteli magáról, / hogy három háza és két felesége van. / Ügyelni fogok minden utazásra. / Nekem is meglesznek a magam hátsó gondolatai. / Álmomban csoda történt, de nem tudom, miféle. / A bíró álruhába öltözik, s az őrök közé vegyül, / tőlük lesi el az ítéletet. / Pascal átiratok.”)

Mert minden változás, minden fordulat ellenére, ez a hang már ugyanaz a Szijj, akit ma olvasunk. Nem ő változott át – szomorúan ismétlem –, a világunk ment, úgy tűnik, jóvátehetetlenül tönkre, s ez még csak nem is politikai ítélkezés kérdése. Hogyan beszéljünk arról, ami teszünk, miközben velünk teszik mások. Miként lépjünk túl azon, hogy egykor elképzelhetetlen dolgokhoz lett közünk.

Nem áll szándékomban igazi retorikai emeltséggel befejezni ezt a pár mondatot. Mindössze annyit még, hogy Szijj rajzain, fényképein, verseiben, prózájában – ugyanaz az ember maradt, s lett. Éppannyit ad a büszkeségére, mint amennyire nem sokra tartja a kivételezettséget. Ugyanolyan őszinte, szó szerint meztelen, mint amilyen rejtőzködő közben. Tudja, hogy minden szöveg, kép, minden mondat, minden vonal persze szerep és technika, de nem is tesz úgy, mintha a közvetlenség írónak, fényképésznek nem épp a katasztrófa rögzítése, hanem az élet maga volna. S ez tette lehetővé, hogy amit ír és fényképez, az mind igaz legyen.

A szöveg elhangzott a 60 éves szerző köszöntésén a Magvető Caféban, 2018 novemberében. Fotó: Szilágyi Lenke.

György Péter

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.