hirdetés

Szijj-féle Abszurdisztán a felolvasók Mekkája

Szijj Ferenc: Zöldség Anna és a beszélő póniló, Pagony 2008

2009. január 15.
Aki rendszeresen gyakorolja a meseolvasók felelősségteljes posztját, az tudja, hogy van miért hálálkodni, ha az írónak nem csak a – szűken vett – célközönségre, hanem a felnőtt előadóra is gondja van. Nincs is annál felemelőbb, mint mikor a szöveg kínálja magát a felolvasásra.
hirdetés

Szijj Ferenc második mesekönyvével jelentkezik. A Szuromberek királyfiért 2001-ben megkapta az IBBY díjat. 2008-ban megjelent – Zöldség Anna és a beszélő póniló címre hallgató – könyvének kezdeti szárnypróbálgatásai pedig olyan jól sikerültek, hogy a 2007-ben megrendezett Aranyvackor pályázaton elvihette az Élet és Irodalom különdíját.

Aki rendszeresen gyakorolja a meseolvasók felelősségteljes posztját, az tudja, hogy van miért hálálkodni, ha az írónak nem csak a – szűken vett – célközönségre, hanem a felnőtt előadóra is gondja van. Nincs is annál felemelőbb, mint mikor a szöveg kínálja magát a felolvasásra. Mesemondó legyen a talpán, aki képes rezignált hanghordozással legyűrni egy ilyen nyelvi virtuozitással megírt történetet. Szijj nem csak a magyar nyelvvel játszik, hanem a felnőtt olvasót is játszatja, kirángatva abból nonreflektív, közvetítő szerepből, amibe a mai mesék tucatjai kényszerítik őket. Mert nem minden a mese, sok múlik a reprezentáción is. Kevés író van, aki jó érzékkel táncolna azon a bizonyos korosztályokat elválasztó képzeletbeli vonalon, és rendelkezne azzal a ritka képességgel, hogy egyszerre vonja be mindkét oldalt a mese bűvkörébe. Lázár Ervin már itthagyott minket, de csüggedésre semmi ok, mert van nekünk egy Lackfink is, vagy – hogy mást ne említsek – az épp most tárgyalt mese szerzője. A Zöldség Anna pedig még előolvasást sem igényel, mert olyan mesterien van megkomponálva a szövege, hogy legyen szó akár kivárásról, hangsúlyozásról, tónusváltásról, vagy egy kis nyelvropogtatásról, a felolvasói tévesztés ez esetben teljességgel kizárt.

Ha a mesehallgató túl van már azon a korszakon, amit a pszichológusok csak ödipális korként emlegetnek, és épp elég érett ahhoz, hogy a világot már ne csak fekete-fehér oppozícióként gondolja el, akkor itt az ideje, hogy egy kis Szijj-féle szürke árnyalatot vigyünk a mesemondásba. Mert Szijj Ferenc meséire nagyon is jellemző, hogy fiktív világai nem a „jó-rossz” polaritás mentén szerveződnek, hanem sokkal inkább a valóság olyasféle kifordításai, melyek befogadása árnyaltabb gondolkodásmódot igényel. A Szijj-mesék célja nem az, hogy rendet tegyen a „káoszban”, vagy hogy „helyes életvezetésre” tanítson. Ő inkább előveszi saját valóságunk plázáit, bürokratikus intézményeit, vagy Gellért-hegyét, és fordít rajtuk egyet, hogy legyen belőlük: élménycentrum, Központi Tudakozó (ahol elintézni semmit sem, sorban állni viszont annál inkább lehet) és Zsengellér-hegy (aminek szobrai minden éjszaka rendre megelevenednek, csak hogy rögtönzött előadást tartsanak az egybegyűlteknek). Annak ellenére, hogy a Zöldség Anna történet nem a klasszikus mese-receptúra alapján készült, érdemes vele próbát tenni. Mert egyre szaporodnak az olyan visszajelzések, melyek arról tanúskodnak, hogy a gyerekek ösztönösen „kapcsolnak” és nagyon is élvezik az ilyesféle abszurdba hajló, reflexív történeteket. Arról már nem is beszélve, hogy mi felnőttek is igen jókat mulathatunk a kapornyicai kifordított világon.

Mivel a könyvnek nincs szigorúan kötött struktúrája, ezért az egyes fejezetek önmagukban, különálló történetekként is megállják a helyüket. A mese főhőse, a még gyermekéveit taposó Zöldség Anna királykisasszony, aki egy napon elhatározza, hogy szert tesz egy beszélő lóra. Udvartartása kevéssé emlékeztet egy uralkodó személyzetére. Inkább úgy terelgetik Zöldség Annát, mint az odaadó szülők. Benne vannak a királykisasszony vállalkozásaiban, gyakran elérzékenyülten nézegetik őt, egy pillanatra sem tágítanak mellőle, és még arra is képesek, hogy egy-egy móka kedvéért saját bőrüket vigyék vásárra. Kinek ne lennének ismerősek az olyan jelenetek, mint mikor Zöldség Anna felajánlja, hogy besegít a süteménysütésbe, majd két-három fakanáldöfködés után elunja az egészet, és kicsit odébbáll, mondván „mi lenne, ha ő inkább most rajzolna”. És miközben rajzol, csak úgy spontán módon verseket is költöget, a főszakács pedig amúgy tésztás kézzel, sebtében jegyez le minden egyes költeményt, nehogy egy is kárba vesszen.

A szijji mesevilág jócskán eltér a klasszikus értelemben vett didaktikus irányvonaltól. Hiába is keresnénk a már jól megszokott mesekaraktereket, vagy igyekeznénk azokat a klasszikus „karakterológiai harcokat” felfedezni, melyek a pszichológusok állításai szerint oly fontos szerepet játszanak a gyermek lelki fejlődésében. A Zöldség Anna szereplői nem elvont archetípusok, azoknál sokkal árnyaltabb, valóságosabb, többrétű karakterek. Alfonzó példáján tanulhatjuk meg, hogy nem minden helytelen viselkedés forrása a rosszaság vagy gonoszság, sokszor épp a jóakarat szülheti a hibákat. A Sült Császár karakterén keresztül ízelítőt kaphatunk abból, hogy hova vezethet az elvakult ostobaság. A lóboltban megtudhatjuk, hogy milyen is a vérbeli kereskedőszellem, az ördögi patkány-üldözés alkalmával pedig feltárul előttünk a rémhírterjedés szociológiája.

A nevek pedig magukért beszélnek. A királykisasszony hivatalos öltöztetője: hazardőr ezredes, az udvar lóti-futija: cakkpakk-futár, a növénymagokkal Pimpó házal, vagy ott van még a – már említett – kissé balga, szűk látókörű Sült császár. Haén cica neve pedig arra emlékeztethet minket, hogy miként születhet két szó összehallásából egy egészen rejtélyesnek tűnő harmadik.

Szijj Ferenc meséjét, a szerző felkérésére Ménes Ágnes illusztrálta. Bennem némiképp a 19-20. századfordulós vintage hangulatot idézi meg, a kétszínű, szálkás, de azért annál elnagyoltabb vonalvezetésű, szépia árnyalatú grafikákkal. Ménes munkáinak kapcsán a kiadó még Szecskó Tamás és Gyulai Líviusz nevét emlegeti.

A Zöldség Anna-történet nem a bevett meseformulákat követi, világa mégis kompakt egészet alkot, ahol mindennek és mindenkinek megvan a maga helye. Legyen hát helye a gyerekek életében is. Olvashatjuk 5-10 éveseknek, mi pedig közben a Brüsszeli Békához hasonlatosan csiszolgathatjuk az előadásmódot, hogy a hallgatósággal együtt most végre mi is igazán bevonódjunk a történetbe.
Szijj Ferenc: Zöldség Anna és a beszélő póniló. Pozsonyi Pagony, 2008.  Ménes Ágnes illusztrációival, 128 oldal

Papp Eszter

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.