Abban a homogén, nem is fényszerű
fehérségben milyen lesz a testünk:
egy pálcika, egy csík, egy definiálatlan
vonalkód egyetlen vonala (fehér vagy fekete).
Nem ismerünk rá azonnal,
csak később, ha összeomlottak
mögöttünk a falak, és a lépcsőből
megléphetetlen küszöb lett mindenki másnak.

Tompán égető emlék a nemi vágyak
kiterjedéséből, erős igazság-tudat
minden kis kérdésben,
ami még csak el se hangzott.

Nem kell nézni semmit,
az is micsoda boldogság lesz
a homályosságtól beteg szemmel,
csak úgy a látvány szintjén,
magától, távolság nélkül
vesszük tudomásul a környezetet.

Hibátlan bizonyosság, hogy a világ
azon a helyen nyílt meg hirtelen,
ahol mindig is várható volt
születésünktől fogva.

Tuskóhegedű és viaszt csepegtető trombita,
vígan elmuzsikálnak minket egy zsák
hamis pénzért. Az eltelt időről is
mást gondolunk, mint amit lemérnek
nekünk homokkal és kaviccsal, kútba
ejtett telefonnal.

Aztán egy kínos megébredés közben
valamelyik nehezen kiszámolható sarokból
összezavarják az elménket, mintha
nem lenne már mindegy. Mit akarnak
a történelemtől, nehéz tűbe beleúsztatni
életünk csillogó fonalát ebben a híg,
véresen aranyló sárban? Alantas ígéretekből
absztrahálunk akasztott embert,
valami kis változást.

Szijj Ferenc