hirdetés

Szil Ágnes: Sorozat

2018. augusztus 10.

Ahogy a lányok a saját útjukra léptek, ahelyett, hogy összeroppant volna, egyre jobban érezte magát: összepakolt egy vászontáskába, a fotófelszerelést kézipoggyászként vitte magával, és az első útja Párizsba, Prágába és más P-vel kezdődő városba vezetett. – Szil Ágnes kisprózái a Kamaszkorom legszebb nyara sorozatunkban.

hirdetés

1.

A hatodik napon a nő kidugta a fejét az ablakon. Nem nézett a férfira, hogyan is nézett volna, hiszen nem tudta, hogy ismerik egymást. Csak a férfi ismerte a nőt. Kinézte magának Laurát, egy képes újságban: a szépen nyírott, rövid haját, amely édesen keretezte az arcát, az érzéki alsó ajkat és a kicsi, kerek melleket. Megnézte magának a kupolát, amely ott terpeszkedett a nő mögött, és háromnapi utánajárással megkereste, melyik épületé. Azt hitte, hamarabb megtalálja, bízott a technikában, végignézte a neten a városról készült felvételeket, de végül meg kellett kérdeznie két fekete csuhás papot meg egy idegenvezetőt, aki magasra tartott plüssvirágával ott várta a csoportját az egyik téren, kérem, uram, melyik is lehet ez a kupola. Amaz, igénytelen és vállalhatatlan színű szövetnadrágjában útba igazította, megkönnyebbülten, hogy a másik nem kéreget, a másodperc tört része alatt mondta meg, hol keresse az épületet. Háromnegyed óra alatt megtalálta, pedig két metróval kellett mennie, aztán még vagy tíz percet gyalogolnia, az elhagyott városnegyedben, drótkerítéssel azsúrozott játszótereket meg szitkozódó bicikliseket kerülgetve.

Amikor az épületet meglelte, még mindig nem végzett. Körbejárta a hatalmas teret, és azt nézte, hogy melyik napszakban éri úgy a fény az erkélyen álldogálót, ahogyan a képen a nőt. Hiába volt okos, ez feladta a leckét. Reggel és estefelé is idejött, megint metróval, figyelte a fényviszonyokat, a háttereket, mint egy fotográfus, aki a legjobb szöget keresi. Másnap estére találta meg: egész magasan volt a lakás, fenn a tetők között, ott állhatott kinn a nő a kupola majolika cserepei között, a plakátokon, amelyeket kiragasztottak a metrókocsikban.

A hatodik napon tehát lenézett a nő, amikor ő felcsengetett, és immár biztossá vált, hogy ott lakik. Találomra nyomta meg a csengőt, hátha valaki azt hiszi, postás vagy valami szerelő, és beengedi, de nem volt szerencséje. A nő viszont kinézett, aminek alig adott esélyt. Tehát itthon van, talán meg kellene várni, amíg elmegy, és tartani odafönt egy futó terepszemlét. Kicsi lakás lehet, ezt onnan gondolta, hogy amikor felkéredzkedett szembe, a templom kupolájába, az ablakokon más-más függönyöket látott. A galambok ott toporogtak mellette a keskeny kőcsipkével védett körerkélyen, a torony meredek héjazata mellett, nem féltek tőle, várták, hogy visszaadja a teret nekik: a jelenlétével nagyobb helyre tartott igényt, mint amit megérdemelt, és ezt a teret a galambok, a transzcendens világ kapuőrei, most visszakövetelték.

Megvolt tehát a lakás, a Nap járása alapján, és rájött, hogy mindegy, otthon van-e a nő vagy sem, végül is legfeljebb csak a sorsot sietteti. Végigment a folyosón: a nőt kereste. Beleszagolt a levegőbe, kutatott a parfüm, a vélelmezett illat után, amilyennek a nő szagát képzelte. Ment a vérnyomon.

Úgy tervezte, hogy a nőt először megerőszakolja, esetleg többször is, ha minden megfelelően alakul, aztán meg megöli, de a sorrendben még nem volt egészen biztos.

2.

Jól elfért az egyszemélyes életével, a falhoz rögzített biciklivel és a teknőssel, amit a lányaitól kapott, s amelyet hetente kétszer csipeszre tűzött tubifexszel etetett: először megkereste neki a legnagyobbat, és így tovább, a legkisebb felé. Még egy kis terasza is volt, a korláthoz láncolt virágcserepekkel, ahonnan jó kilátás nyílt a szomszédos házak tetőire.

Amikor meghallotta a kaputelefont, kirázta a hideg. Nem vette fel, nem várt senkit, épp jólesett a szél zúgását hallgatni idefenn, a rosszul záró, csúfra mázolt ablaktáblák mögött. Jólesett hallgatni az olaj sercegését, ahogy olvadt a lábos alján, gombát és hagymát futtatni rajta. Egyáltalán: minden jólesett, és ez meglepte ennyi távollét után. Csak néha bukkant föl idehaza, egyébként külföldön dolgozott, építette a karrierjét, ahogy ő fogalmazott, egy életközepi válság következményeképp. Most ő volt a szakmában az etalon, vagy ahogy a volt férje mondta, viccesnek szánva: etanol, és Laura néha nevetett ezen, hogy megkönyörüljön szegényen, mosolygott a szánalmas poénjain. Géza mindenkinek azt mondta, hogy Laura végül leszbikus lett, ezért hagyta el, bár azt nem fejtette ki, mit is jelent ebből a mondatból a végül, és ezek után mindenki csöndben maradt, nem kérdezett semmit a férfitól, hogy akkor mégis ki, kivel és hogyan, és ez a férfinak igen kényelmesnek is bizonyult.

Laura nem volt leszbikus, tudomása szerint még más olyasmi sem, bár ezen még volt gondolkodnivalója, a kérdést időről időre megvizsgálta, amikor a gyönyörű női testeket fotózta, de aztán rájött, hogy a szépség újabb és újabb megtapasztalásán kívül végső soron nem jelentettek neki semmit. Fenn álltak egy tetőteraszon, a szél tépte-lebegtette a ruhákat, csillogtak az ékszerek a napon, ő meg kattogtatott, és nem gondolt semmire. Sportot űzött abból, hogy elméjét kiüresítse, hogy átlépje a teste korlátait, amire szüksége is volt, mert ennyi évesen már lassan olyan királynőnek érezte magát, aki hamarosan csak teste romjain uralkodik. Ahogy a lányai felnőttek; nem vetélkedett velük, hanem más lett, és kortársaival összevetve határozottan savval és borssal rendelkezett.

Ahogy a lányok a saját útjukra léptek, ahelyett, hogy összeroppant volna, egyre jobban érezte magát: összepakolt egy vászontáskába, a fotófelszerelést kézipoggyászként vitte magával, és az első útja Párizsba, Prágába és más P-vel kezdődő városba vezetett.

Olyan volt, mint Pénelopé: az ötven fényképből hármat, ha meghagyott, a többieket feltépte egy gyönyörű kézimunkaollóval, gondolatban, a kezét alig mozgatva csúsztatta előre a képzeletbeli papíron, ahogy törölte őket a memóriából, így vizualizált, így tette őket tönkre, és ez használt neki, használt a tudatának, érezte, hogy egyre és egyre jobb lesz. Még a megrendelők kérésére vagy egyre erősödő követelésére sem adott ki semmit a kezéből, amit nem érzett vállalhatónak. Épp ezért keresték sokan: az igényességért és a mesterségbeli tudásért. Épp ezért keresett sokat. És épp ezért költött el mindent az utolsó vasig, mert tudta, hogy tartalékolni fölösleges. Nem akart már senkit felhozni ide, ahol minden róla árulkodott: az egyszemélyes, bár tágas tér, ahol azonban csak egyetlen fogkefének csinált helyet a polcon.

A laptop, amit most püfölt, roncs volt, hétéves, eddig háromszor omlott össze, és egy ismerős telepítette újra, egy közeli ház földszinti szervizében. Laura addig kiült a térre, és azt képzelte, hogy Velencében van, Firenzében van vagy bárhol, csak nem itt, és ezt a játékot aztán sokszor űzte. Úgy járt-kelt a városban, mint egy idegen, és ezt időről időre tudatosította is magában. Szerette volna azt mondani a kérdésekre, hogy hogyan veszi észre azokat a részleteket, amelyek mellett a többiek elmentek nap mint nap a rohanásban, hogy így, bizony így, hogy idegen vagyok, kitaszított vagyok, hát ezzel a szemmel tekintek a városotokra, de aztán csak elkente, elmaszatolta a mondatokat. Azt mondta, azt nyilatkozta, hogy nézzék meg inkább a képeket, ő ezt csak így tudja megválaszolni, az ő nyelve a kép; a kamera szemével minden máshogy látszik, ezt válaszolta, aztán egyre ritkábban kérdeztek tőle bármit is. Az újságokban ismét több lett tőle a fotó, mint a szöveg. Aztán arról cikkeztek, hogy milyen szépek a női aktjai. Laura elgondolkodott, hogy vegyíteni kellene a két témáját: neoklasszicista, körúti erkélyen pózoló női test; ő meg ott kuporog, szélhatlan anorákban egy kosaras kocsiban, fenn a város fölött, a villamossínek túloldalán, és kattogtatja a gépeit. Egyszer valaki őt is lefotózhatná munka közben. Bár, gondolta fanyarul, talán inkább hagyjuk.

Most egy új sorozatot tervezett el, valami egészen meglepőt, valami spontánt, amibe nem kell senkit sem beavatni.

3.

Ahogy becsönget, és az asszony kinyitja az ajtót, elkezd exponálni a gép. Laura a sportfotót állította be, másodpercenként tízszer lő így a fényképező, zársebessége laikusok számára hihetetlen, sebesen mozgó tárgyakról vagy személyekről is egészen tiszta képeket tud készíteni, azért aztán majdhogynem filmminőségben látjuk, ahogy a férfi benyomja az ajtót, kitámasztja a lábával, ököllel veri arcon az asszonyt, aki azonmód elterül: kicsi a nő, nem kell sokáig ütni. Tak-tak-tak, szinte halljuk a fényképezőgép kattogását, a leheletnyi zajt, ahogy a zár újra meg újra kiold. A férfi valóban hallja, felpillant a plafon felé, nála ott pók van az öt fiával, itt meg fényképező, hirtelen inába száll a bátorsága, lekapja a bejárati ajtó mellől a női táskát, csak lesz benne valami, pénztárca, kártya, ha szerencséje van, akkor mellette lesz a kód is, és főleg a telefon, hogy ne tudja ez a kurva felhívni a rendőröket. Már nem is rúg többet a nőbe, elborítja az állófogast, húzza magával kis darabon, a szíjjal együtt, míg végre kiakad, ráborul az is a nőre.

A sportfotó üzemmód másodpercenként sok-sok képet lő mindkettejükről, látni, ahogy a férfi szinte kirobban a lakásból, ahogy aztán a nő egy percnyi döbbenet és egyre mélyebb fájdalom után feltápászkodik, négykézláb mászik az ajtóig, és belöki, aztán meg a biztonság kedvéért ráfordítja a kulcsot, bepattintja a hevedert. Aztán felnéz a kamerába, még nem dagadt fel a szeme, hisz csak most kapta az ütéseket, épp csak szivárog az arcából a vér, holnap lesz szilva nagyságú és -színű a daganat, holnap lövik az asszisztensek a két repedt bordáról meg a felkötött karról a képet.
Jó sorozat lett, életszagú, mondják a kurátorok, vagy ahogy a nő gondol rájuk: a kufárok, passzol is az idei trendbe, harangozzuk be, megvesszük, és hirdetjük veszettül, csak a férfi arcát, azt jó lesz kitakarni, végül is neki is vannak személyiségi jogai, ne mutassuk meg, még rosszat gondolnak erről a modellről. Laura azt mondja, nem véletlenül életszagú a kép, hogy minden így történt, ahogy látják, de a kurátorok meg az ostoba önkéntes kis galériáslány csak csóválják a fejüket.

Rosszak voltak a fényviszonyok, mondja Laura, amúgy se látni semmit, csak őt magát, maradjon így, mondja szinte könyörögve. A rendőrök se tudtak semmit kezdeni a képpel, teszi hozzá, nem illett a leírás senkire, javasolták, hogy tegyen feljelentést, de úgyse lesz semmi foganatja, így aztán marad a nyilvánosság. A bemutató után látható lett, hogy nincs ennek a tettnek semmi foganatja, csalást szimatol a nagyérdemű, kiszámolt szögeket és megkomponált beállításokat kér számon az immár megszeppent, de gyógyult bordákkal rendelkező alkotón, mások meg azt harsogják, persze nem szemtől szembe, csak nyomtatásban, hogy csupán meglovagolt egy társadalmi jelenséget.

4.

Ez az első eset, hogy eljön egy ilyen puccos helyre. Amint várható, fogalma sincs, mit ábrázolnának ezek a képek. A legjobb ruháját vette fel, még egy nyakkendőt is talált valamelyik sportszatyorban, amikbe a gönceiket hajigálták bele ezek az ingyenélő bunkók a ruhatárban. Egyedül csak a szag lehet árulkodó, de nem fog sehol megállni, halad tovább a képek mentén. Sokan vannak, sósat eszegetnek, isszák a hülye fehérborukat. Érdekes, a filmekben ilyenkor pezsgőt nyakalnak, az jobb lenne. Vagy egy kis rövid. Nagyot néznének, ha kiöntene egy kis bort, aztán meg rázúdítana egy savas vizet. Ezen elmosolyodik, nem lesz tőle szebb az arca.
Azok a bizonyos képek a legbelső teremben vannak, sejtette is. Úgy látszik, nem csak az embervadászatban működnek jól az ösztönei. Távolabb áll a sarokba komponált fotóktól, mintha tudná, hogy jó az átlók háromszorosánál kijjebb maradni. Igen, ez ő, semmi kétség. Megint érzi, ahogy megcsapja a lakásból kiáradó levegő, ahogy nyitja az ajtót, a nő szagát. Látja a fogast, rajta a hátizsákot, fönn meg a kattogó gépet. Hallja az itt dobogó halk és édes jazzen át az ottani, alig észlelhető gépi zajt. Talán el kellene menekülnie, de aztán ismét elmondja magának, hogy kitérdesedett bársonyfarmerében, az ingben-nyakkendőben nem rí ki innen, és ezt most el is hiszi. Próbaképp a mellette álló fiatal lány arcába bámul, de az semmi félelmet nem mutat. Nyílt és beszélgetésre kész képe van, tán fel is lehetne szedni. Álcázása tehát tökéletes.

Visszamegy az előző terembe. Ott áll Laura, a drapéria mellett, feszültnek tűnik, beszélget két idősebb, jól öltözött férfival. Az egyik a volt férj, de ezt aligha tudhatja emberünk, azt sem, hogy Géza tartja a váláskor kialkudott távolságot. A nő hosszú, lenge ruhát visel, pont, amilyennek elképzel az ember egy fotóművészt. Jól néz ki, pont annyira kívánja, mint amikor meglátta, háta mögött a kupolával, a magazinban. És most már biztosan tudja, hol lakik.

Szil Ágnes

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.