(1) Ahány lap, annyi olvasói szokás. A született ÉS-olvasónak például (mert ÉS-olvasónak, miképpen poétának, születni kell: lector nascitur) az a megrögzött szokása, hogy a lapot az első oldalon kezdi. Nem hátulról, nem középen, hanem elölről. Csak azután nyitja ki. Az ÉS-nek ugyanis az első oldalon van a sportrovata. Ennek tárgyát a politika sportágai képezik: a politikai erőfutball, a politikai pankráció, a politikai ámokfutás és a többi széles e hazában közismert sportág, amelyben a parlamenti és parlamenten kívüli sportemberek összemérik erejüket: győzzön a jobbik! Vagy a rosszabbik. Egy bizonyos távolságból, mondjuk a Holdból nézve, ez tökéletesen mindegy. És ezt a távolságot teremti meg az Első Oldal az ÉS sportszerető olvasóközönsége számára.

(2) De tovább megyek. Az értelemig és tovább. Az Első Oldal bizonyos értelemben – rítus, melyet az ÉS három áldozópapja mutat be egymást váltogatva, az olvasó csak elvégzi az ilyenkor szokásos rituális olvasást. Az Első Oldal szövege mindig más, maga az Első Oldal azonban rituálisan ismétlődik. Ily módon a hívő ÉS-olvasó, aki újra meg újra átéli az Első Oldal misztériumába való beavatást, maga is rituálisan ismétel, amikor újra meg újra itt kezdi olvasni az ÉS-t. Mert az ÉS olvasását itt kell kezdeni. Afféle előcsarnok, előmedence ez, amelyben meg kell merítkezni ahhoz, hogy átlépjünk a lap szent szövegcsarnokába és kezdetét vehesse a dínom-dánom, a töltekezés. A beavatatlan, vagyis profán olvasót, aki csak úgy fejest ugrik a lapba, kellemetlen meglepetések érhetik. Kiderülhet például, hogy a medencében nincs víz.

(3) Első Oldal nélkül nincs szám, nincsen ÉS. ÉS nélkül viszont, mint e csupa Első Oldalakból álló pompás kis könyv is ékesszólóan tanúsítja – és immár negyedízben – kétségkívül van Első Oldal. Sőt, az avatott szemű olvasó előtt ezek az Első Oldalak egyetlen monumentális Első Oldallá folynak össze, mintegy körpanorámát, új Feszty-körképet alkotva. Csak talán a magyarok bevonulása a Kárpát-medencébe – ez az ősi fallikus toposz! – inkább emlékeztet A zaporozsi kozákok levelet írnak a török szultánnak című híres Repin-képre. Csak úgy dől a nyeregben jobbra meg balra a Három Vezér az ős-kaján nevetéstől, midőn elképzelik, ahogy mamelukjai hétről-hétre az ügyeletes törökszultán elé teszik az Első Oldalt és a szultán hüledezve, dühtől kivörösödött képpel, toporzékolni kezd a vezér-cikk olvastán. Már ha tud egyáltalán olvasni.

A körképen most az a monumentális jelenet ötlik szemünkbe egészen közelről, midőn a Háromvezérek – úgyis mint Kovács vezér, Megyesi vezér és Váncsa vezér – sűrűn ejhajozva és hujhujozva kiválnak a szerkesztőségi csoportképből és apró növésű, ámde mokány magyar lovaikon magabízón, szinte hetykén, mintegy nyelvileg felkaptatnak az Első Oldal kimeredő sziklaszirtjére. Ott aztán lecövekelnek, mint három kőszobor, három bakfitty. Látjuk, ahogy tenyerükből napellenzőt formálva a szilaj magyar jövőt kémlelik, a nem kevésbé szilaj múlttal és a szilaj jövővel egyetemben. Hiszen e három nagy lelki képződmény között a Kárpátokon túl már semmi különbség.

Kovács vezérnek messziről rémlik fel, mintha látná. Ámde tárgyilagosan meg kell állapítania, hogy nem látja, egyáltalán nem lát semmit. Ez viszont, mármint a Semmi, jól kivehetően, szilárd körvonalakkal áll előtte. Szinte kötekedően. Ami azt illeti, elég kellemetlen alak. Kovács vezér sas-tekintete rebben, ahogy átfogja a Kárpát-medencét, vagyis Hunniát, amelyben valami készül. Sőt, talán már kész is van! De mit Hunniát – az egész Hunniót (!) kiterítve látja maga előtt, akár egy haditérképet! Ugyanis – és ezt különösen jól látni a semmiben – a magyarok nyilai által egyesített Európa hamarosan vissza fogja nyerni igazi nevét, ősi szittya nevét, amit pedig még Attila adott neki, a hungri pedig, akkor már a világ legerősebb valutája, a Hunnió közös fizetőeszköze lesz. A szomszéd népek csak úgy ácsingóznak utána, tülekednek érte, egész országukat odaadnák, csakhogy fölvegyék őket a hungri-övezetbe: ámde nem oda Buda! Mert a Hunnió pénzügyi központja természetesen Buda lesz.

„Nem hiszek a szememnek!” – kacag fel Kovács vezér tárgyilagosan és átadja ősi távcsövét Váncsa vezérnek, aki ahogy nyergében kicsit fölemelkedik most már inkább a nem egészen fiatal Szókratészre (habár volt-e Szókratész valaha is egészen fiatal?) hajaz, éspedig abban a pillanatban, amikor a filozófiai bába-módszer kifejlesztője időt kérve épp eltolja magától a bürökpoharat és hangos „mármost-mármost” kiáltásokkal kifejti álláspontját a Kárpátmedence nagy horderejű földrajzi-ásványtani, antropológiai, történettudományi, különösképpen pedig elmeorvostani kérdéseiről.

A következő pillanatban azonban már Megyesi vezérnél pattog a labda, kicsit lábtengózik vele a csodacsatár – közben fejével a lelátó első sorában helyet foglaló felesége felé intve előleget kér Kovács vezértől: kis pénz, kis foci – és máris viszi föl a labdát, még mindig nála van, kicselezi az ügyeletes balféket, az ügyeletes jobbféket, aztán a jobbikot, a rosszabbikot (sic!), a balösszekötőt, a középcsatárt, az anyázva pályára özönlő ellenszurkolókat, a bírót, az államügyészt, a rendőrséget, kicselezi a miniszterelnököt, mind a kettőt, az igazit és a hamisat, mert a Kárpát-medencében ősi szokás szerint, de meg a biztonság kedvéért is, ezekből mindig kettőt tartanak, még mindig cselezget, kötényt ad a nemzet megnyerő színeiben játszó ellenzéknek, átemeli a labdát a Valuta Alap és az Unió undok színében pályára lépő bankárkormány feje fölött, és teljes erővel, magabiztosan bevágja a labdát a világ kapujába. Száz – null. Mit száz, ezer! Góóóól! – üvölt fel a lelátó, a Háromvezér sírva-vigadva gurul le édes pejlováról és hemperegve egymás hasát fogja a sírástól-röhögéstől. Szép volt fiúk! Hajrá, Magyarország!

Szilágyi Ákos