hirdetés

Szilágyi Ákos / Posztpetőfi Sándor: Szibériai Borbély

A XXI. század költőihez – Talált vers

2017. február 10.

Ez az emberfajta dacol a klímaváltozással, egyik klímacsúcsot dönti meg a másik után, nem szenved sem melegtől, sem hidegtől, szabad levegő helyett beéri palackossal, és a mindenkor megindulni kész sötét erdők, az égbe törő, jobbra-balra ingadozó, megbízhatatlan fák helyett a biztonságos és hűséges betont választja. – Szilágyi Ákos írása a Litera Klímacsúcs című előszilveszterén hangzott el a Trafóban.

hirdetés

Barguzinból jöttem, mesterségem címere: Posztpetőfi Sándor – klímakutató. Tíz éve kutatom a klímát a szibériai Barguzinban, ahol a 1991-es nagy meterológiai rendszerváltás óta egész évben rekkenő nyár van. Szerteágazó földtani és égtani kutatásaim közepette találtam rá sok évvel ezelőtt − véletlenül és váratlanul − barguzini Petőfi Sándor kéziratos hagyatékára – mint tudják, ő itt van, pontosabban itt volt eltemetve −, többek között a szakirodalomban újabban csak „klímaversekként” emlegetett korpuszra. Ebből a korpuszból emelkedik ki egy vers – azt hiszem, Posztpetőfi Sándor klímaköltészetének csúcsa −, amelyet úgy is fölfoghatunk, mint hozzászólást konferenciánk napirendi témájához. Ezért, ha megengedik tisztelt kartársaim és kortársaim, szeretett hallgatóságom, és a magyar emberek, ezen a Trafóban megrendezett literai klímacsúcson most ezt a verset fogom fölolvasni, mint a még csak langyosodó XIX. század költői üzenetét az egyre forróbb XXI. század költőinek.

***

Az örökös szibériai száműzetésre ítélt magyar költő, Posztpetőfi Sándor nem hírből ismerte a klímaváltozást. Saját bőrén tapasztalta meg még a 19. század végén egy szibériai fegyenctelepen, nem messze Barguzintól. Itt csapta meg őt először a közelgő ökológiai katasztrófa fagyos lehelete, mikor is megpillantotta az első úgynevezett erdő-borotvát – az Amerikából importált gőzmeghajtású erdőirtó munkagépet −, melyet feltalálója tréfásan Szibériai Borbélynak (Szibirszkij Cirulnyik) nevezett el. Száz évvel később ennek a találmánynak a történetét dolgozta fel Szibériai Borbély című monstruózus filmjében Nyikita Mihalkov, orosz rendező, nem is sejtve, hogy a gépezetet – mint az azóta megtalált barguzini kéziratokból ma már tudjuk − a szibériai rudabányák foglya, a cári rab, Posztpetőfi Sándor is megénekelte egyik költeményében. De ekkor már nem a technikai csodák − gőzparipák, vasutak, mozdonyok − iránti ifjonti elragadtatás hangján („Száz vasútat, ezeret!”), hanem a gépekben és gépezetekben csalódott, sokat tapasztalt, korosodó idős férfiember kiábrándultságával és keserű iróniájával harsogta a világba a régi sorokat: „Ez a gép tán egyenest // a Másvilágba megy velünk!” − „másvilág”-on most már nem a Kánaánt, nem is a Paradicsomot, hanem a Gyehennát, a Poklot értve, ahová hisz ő akkor már úgyszólván meg is érkezett. (Itt jegyzem meg, hogy a nevezetes gépszörny működőképes hasonmása – az orosz kormánnyal kötött, hétszáz évre titkosított megállapodás alapján − hamarosan látható lesz a budapesti Közlekedési Múzeumban is, persze csak ha már munkáját elvégezte: a fáktól borostás, bozótoktól torzonborz Városliget arculatának illő leborotválását követően.)


Posztpetőfi töredékesen fennmaradt naplójában találunk egy 1889. december 30-i bejegyzést a szibériai erdőmészárlásokról, amelyben egy erdőirtáson dolgozó kínai kényszermunkás szavait idézi: „Kínában valaha a legöregebb, leghosszabb időt megélt fákat személyeknek tekintették és illő tisztelettel néztek fel rájuk. A fának eleven lelke, szelleme volt, szent lénynek számított, aki lombkoronájával összeköti az eget a földdel.” Ezt rögzíti naplójában Posztpetőfi és keserűen hozzáteszi: „De hol van már az a Kína", hol van az a világ, amelyben a fák kivágása gyilkosságnak számított és az istenek bosszúját vonta maga után, ahogy azt még Ovidius örökítette meg az Átváltozásokban a Ceres ligetére baltát emelő Erysichthon legendáját elevenítve fel:

                      „Mégsem fogta vasát Triopas fia vissza e fától,
                      ad ki parancsot a szolgáknak, vágják ki tövestül
                      és amikor habozásuk látja, kikapja az egyik
                      kézből a fejszéjét, s bősz szívvel mondja beszédét:
                      »Nemhogy egy istennő kedvence, de volna e tölgyfa]
                      istennő maga is, lombostul dől le ma mégis.«
                      Igy szól, s oldalvást csóválja a légben a baltát;
                      megremegett, felsóhajtott Deo terebélye,
                      lombja is elsápadt, sápadtak rajta a makkok,
                      hosszu nagy ágait is haloványság lepte be végig.
                      És amikor törzsébe sebet hasitott a gonosz kéz,
                      sértett kérgéből nem másképp folyt ki a friss vér,
                      mint oltárok előtt, ha a roppant nagy bika eldől,
                      árad a vércsobogás a leszelt nyak csonka tövéből.”

Tegyük hozzá: Ovidus egyetlen fa megöléséből csinált ekkora hűhót, pedig azokban a mítoszi időkben a földet még legalább hatmilliárd hektárnyi erdő borította. Az eltelt kétezer, de főleg az utóbbi kétszáz évben ez az erdős terület csaknem felére, három és fél milliárdra zsugorodott az erdőégetések, a legális és illegális fakitermelés miatt és évről-évre tovább zsugorodik. Oroszország, melynek területét egykor 80%-ban borították erdők, csak Brazíliához mérhető veszteségeket szenvedett el az utóbbi ötven évben. Az a hatalmas – a krasznojarszki régiótól Irkutszkig húzódó – összefüggő erdősáv, amelyet Anton Pavlovics Csehov 1890-ben – Posztpetőfi naplóbejegyzésével szinte egyidőben – még megcsodálhatott a szahalini fegyenctelep felé utazva, ma már sem nem húzódik, sem nem függ össze, sem nem csodálható meg.

A szép, új világ emberisége planétánk egyre tüzesebb platniján ugrálva megmutatta, hogy féltüdővel is lehet élni, és ha kell, negyedtüdővel, sőt, tüdő nélkül is. Mert az evolúció nem ért véget. Ahogy a homo silvanus adta át helyét egykoron a homo erectusnak, úgy lép most az ő helyére a homo zombicus. Annyi történik csupán, hogy elhullik, aki nem bírja a váltást, nem bírja az iramot. A bolygó élenjáró megapoliszaiban − Pekingtől Budapestig – javában folyik egy új, még az eddiginél is civilizáltabb emberfajta kitenyésztése („hé, nem az erdőben vagyunk!”). Ez az emberfajta dacol a klímaváltozással, egyik klímacsúcsot dönti meg a másik után, nem szenved sem melegtől, sem hidegtől, szabad levegő helyett beéri palackossal, és a mindenkor megindulni kész sötét erdők, az égbe törő, jobbra-balra ingadozó, megbízhatatlan fák helyett a biztonságos és hűséges betont választja.

                           Szibériai Borbély

                      ria-ria-Szi-bé-ria!
                      zúg az erdő – hang-ária!
                      írógép zúg: „költőnk s kora”
                      kattogva mint gépzongora

                      ria-ria-Szi-bé-ria!
                      fegyencgyarmat – paródia!
                      bűnének mert láger fia
                      bőrére kell íródnia!

                      ria-ria nagyária
                      erdő-radír − Borbély Fia
                      ördög-radír tű-zongora,
                      hernyótalpas ármádia

                      őrült Borbély éppen olyan
                      hadonászva aki rohan
                      a kezében − nincs rá szavam −
                      kifent véres borotva van

                      ria-ria Bar-bá-ria!
                      jön a barbár Ugar Fia
                      ferdeszemű Harag Fia
                      Hám közeleg Noé fia

                      Hám közeleg – Godot Fia
                      az Ős-Tahó haramia
                      kell már nagyon rombolnia
                      bömbölnie tombolnia

                      kattog az ég fogazata
                      kattog a gép fogazata
                      vasöklével – ria-ria! −
                      lesújt erdők bordáira

                      körben vérben erdő kushad
                      vörösfenyő térdre roskad
                      sír a sok fa sír mint kisded
                      esdekelve Heródesnek

                      értünk irtunk nem ellenünk!
                      rendszerrel együtt működünk
                      csapágy küllő fogaskerék
                      csavar rajtuk egyet a gép!

                      egyre nagyobb − nő az irtás
                      nőjj fel hozzá te is elvtárs!
                      nem nagy még az ember – d’megnő
                      ringassa hát államteknő!

                      döntsd az erdőt döntsd a fákat
                      irtsd ki az összes fajtákat!
                      ne maradjon csak e fanyél
                      balta nyele mely nem henyél

                      köszöntse őt vastap-vastaps
                      dörgedelmes diadalmas!
                      mint ha fejet csap le kardvas,
                      lakodalmas-vigadalmas!

                      de népének nem lesz híja
                      övéit ha hazahíjja −
                      végnemzedék halál sarja
                      föld sírját ha körülállja

                      körülállja népek raja
                      köré gyűl nagyja s apraja
                      hullámzik a gyász moraja:
                      Kálvá-ria Kálvá-ria
                      ria-ria-Kálvária! 

Fotók: Valuska Gábor

Szilágyi Ákos

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.