hirdetés

Szilágyi István 80. – 1.

2018. október 9.

Szilágyi István írásművészetét követve minduntalan a szobrászi hozzáférés, az anyagközeliség, a kézművesség, a michelangelói mozdulatok juthatnak az eszünkbe. – A ma nyolcvanéves Szilágyi Istvánt köszönti Jánossy Lajos, Kiss A. Kriszta és Modor Bálint.

hirdetés

„Hogy lesz ezután? Holló gyomlálja, tépdesi az idő szemét? Avagy hollóvá lesz az idő? Hollóidő?" – kérdezi a leginkább Tentással azonosítható elbeszélő Szilágyi István 2001-es regénye terjedelmesebb első részének végén, hogy ezzel magyarázza a címet, és ezzel vezesse be a második könyv narratív fordulatát, amelyben már egy fiatal fiúkból álló csapat többes szám első személyű elbeszélője veszi át a hatalmasra duzzadt, kacskaringózó elbeszélés fonalát. A közelnézet nem múlik el, csak az idő és tér tágul ki lassan, ahogy elhagyjuk az első rész helyszínét, Reveket. Az elbeszélő személye megváltozik, egyre élesebben rajzolódik ki a pusztuló világ képe, mégis ami szavatol az első és második könyv egységéért, az a nyelv: Szilágyi archaizáló, sohasem volt, itt születő nyelve, melyen keresztül nézve mintha egy szakadék túlpartjáról látnám az éppen annyi idős fiúkat, mint amennyi én voltam, amikor először olvastam a regényt. „Hogy lesz ezután?" Azt nem tudom, de azt igen, hogy már réges-rég beállt a Hollóidő, és talán sohasem fog véget érni. (Modor Bálint)

Szilágyi István: Hollóidő – részlet

Hazabotorkált, körbejárta az udvart, be a házba nem kívánkozott. Várta Fortuna urat. Odabent lámpát gyújtottak: ringó bölcső, vacsoraváró este, boldogtalanságra ítélt menyecskék. És reszketeg vénség, ki ma este hiába reméli borát. Mert ezek már megint kóborolnak, javíthatatlanok. Illés mester is, meg Tentás, az az átokvirág.

Kendervirág zöld felhője; égpityke lenvirág világ.

Elindult hátra a kerten, s a határban tovább, kereste, hol galázoltak a dúlok a búzába, holdvilágnál: a hajdúcsapást.

Aztán, hogy rémlett, az ösvényre rátalált, vitte a sötét, zöld barázda tova a végtelen alvó mezőben, míg meglelte domine Fortunát. Egy vakondtúráson ült, fehér, lenvászon inge szakította ki az éjszakából: roskadt, halovány világias országnyi csendzátonyon.
– Te vagy, deák.
– Én vagyok, igen. Jöjjön, mester, otthon majd megpihen.
Fortuna úr fölállt. Borzongott, a ráromlott vérfoltoktól tapadt rajta az ing.
– Elgyötörhette kegyelmedet ez az iszonyúság.
– A nézésük. Ahogy úgy holtukban szomorodik a szemük.

(Hogy lesz ezután? Holló gyomlálja, tépdesi az idő szemét? Avagy hollóvá lesz az idő? Hollóidő?)

– A lovakra nem néztél... Hogy szénát dobtál volna nekik. Meg kellett volna itatni őket délután. – Illés mester a deák előtt imbolygott, miután a lovak eszébe jutottak, hosszabbakat lépett, gyorsabban apasztották az utat.

Amint beértek az udvarra, rángatta le magáról az inget, ment egyenest a vályú fele.

Ám ott megtorpant: ha megmosdik benne, onnan többé nem isznak a lovak.

Fotó: Valuska Gábor

Jajdont még a víz is elkerüli, amely az idő múlását szimbolizálná. A helyiek jelenét körülhatárolják a „lét jégpácél-rianásai", amelyek a megfagyott, mozdulatlan időt jelképezik. Tekinthetnek múltba és jövőbe egyaránt, de semmi mást nem látnak tisztán, csak saját magukat, ahogyan ott állnak a jelenben. Elindulhatnak északra vagy délre, keletre vagy nyugatra, ölhetnek vagy lehetnek áldozatok, nem jutnak előbbre. A Kő hull apadó kútba gyilkossággal kezdődik, és azzal is végződik, de egyik sem kizárólagos határ. Az elmondott történet kinyúlik a keretből, ezzel is jelezve, hogy az idő folyik tovább, de Jajdon világából még a halállal sem lehet kilépni. Ugyanez volt az élményem olvasóként: utazhattam villamossal, vonattal és elnyújthattam a könyv befejezését hetekig – Szilágyi István szavaitól, balladai hangulatától nem volt könnyű menekülni, miután belekerültem a jelenébe. És nem átalltam csodálni ezt a „kort". (Kiss A. Kriszta)

Szilágyi István: Kő hull apadó kútba – részlet

Néha a letűnt időt hisszük boldogabbnak. Néha teljesebbnek az elkövetkezőt. Ám ezekből épp a sajátunk az, amely kirekeszt. Talán ezért igyekszünk jelenünk szakadozó rezzenéseiben nem figyelni a pillanatnak sem tökéletlen, sem befejezetlen voltára. Mert nem akarjuk elvetéltnek érezni a mindenkori jelen pillanatot. Hiszen az, hogy az elmúlt idő egyben befejezett pillanatok özöne, s hogy az elkövetkező tökéletesíthet önmagán, nem oldoz fel a jelenben élés elkerülhetetlensége alól. Ez a kényszerűség ugyanakkor el is állja a más időbe kívánkozás útját, hogy ne érezzük a lét szerencsétlenjeinek magunkat, amiért ez és nem más életünk ideje.

De mert az emberi örök jelen békétlen békéjét mégis mindegyre fenyegetheti a más korba kívánkozás, ezért már-már barbár örömmel örökítjük meg letűnt idők kínjait: háborút, vészt, tűzhalált, gyermekirtást – hátha ezektől a múltba vágyakozásnak szárnya szegül. És a jövő-elképzeltetés sem tesz másként, mikor csillaghullást jósol, embert fűszálnál többet, az út végére apokalipszist, addig pedig a már eddig is untig megért háborúskodást. Különös készsége a léleknek, hogy elfogadja a szellemnek ezeket az időt gyilkolón, embert jelenben tartó ügyködéseit. Így aztán, ha megpróbálunk kitekinteni a saját időnkből, minden irányból hallani véljük a lét jégpáncél-rianásait. Igaz, innen már csak egy lépés, hogy ki nem átallja, akár csodálhatja is korát.

Megszólítható-e a mélyben hallgató, a szó árnyékában maradó? Az ősi, az archaikus formát nyerhet-e a regény modern terében? A mitikus idő, az ismétlődő, a körkörös a megzabolázhatatlan sűrűn áradó anyaga medret lelhet-e?

A huszadik század kiemelkedő szerzői, ehelyütt elég Bartókra utalni, fáradhatatlan nekibuzdulással ereszkednek a névtelen, elnémuló tartományok tárnáiba, hogy felszínre hozzák, megmutassák az eredet nyelvemlékeit. Munkájukban, a feltárás, a tisztogatás során kap alakot a mű, amely ekképp egyszerre viseli magán a megidéző érintés ujjlenyomatát, a kortárs idő kéznyújtó gesztusát és képviseli az általa véghezvitt és rajta elvégzett folyamat történetét.

Szilágyi István írásművészetét követve minduntalan a szobrászi hozzáférés, az anyagközeliség, a kézművesség, a michelangelói mozdulatok juthatnak az eszünkbe; a kő, a fa magában hordja a témát, a lehetőséget, amelyet a tekintet, a véső és a kalapács összjátéka bont ki belőle.

A Kő hull apadó kútba regény, de olyképpen, hogy határszöveg. Zenei tempói, sűrítései, dübörgései és elhalkulásai olyan hangalakok világát szervezik, amelyhez hasonló pont a Szilágyi tájait, erdőit, mezőit, völgyeit jellemzi.

Nem Magyarországon vagyunk.

Vad, pogány gyökérzet, törékeny, eltökélt, szikár kereszténység. Az emberi idő az égbe törő fák évgyűrűin mérhető.

Szilágyi prózája a fenségesre tör, vállalva, hogy önnön szirtjein összetörik. Akárha állandóan a Ház a sziklák alatt forgatásán járnánk; olykor statisztálunk, máskor a mi arcunkon közeliben a kamera. (Jánossy Lajos)

Szilágyi István: Kő hull apadó kútba – részlet

Megállt az udvarra néző ablak előtt. A csend még ásítozott, csupán a hajnalodni készülő égháttér taszította el magától alig észrevehetően a szomszéd ház tűzfalát. Odaállította telket határolni a kátránnyal pácolt deszkakerítéseket is, majd a sarokba támasztotta – mint nagy, letört nyelű, foszlott seprűt – a borostyánbokrot és végül, hogy ezek a sötétségről letört ház-, szín- meg kerítésdarabok ne őgyelegjenek a semmi peremén, az erősödő fény alájuk emelte az udvar kövezetét. Közelgett hát a dércsípte kora márciusi reggel, jókor elindult Jajdont látni a hófoltos Hegyes alól. A lány ellépett a sokfiókos kasztentől, az ablak elől – mintha csak sietős intéznivalója akadna most, világosodás előtt –, az ágyhoz ment, a fekvő alak fölé hajolt. Talán keresett rajta valamit, majd akárha óvatosan emelnie kellene, amit hirtelen megtalált. Aztán igyekezett az ajtó felé, kint a konyhaasztalra ollót tett le, a koccanástól megriadt, kilépett a tornácra, vacogott. Messziről dadogni kezdett a malom gőzgépje, szekerek zaja indult, szomszédok reccsentek egymásra jó reggelt a kerítések fölött. Amint a tornácon elálldogált, a kora reggel valamennyi hangja: kakaskukorékolás, malacsivalkodás, sajtárok, vizesedények zörgése, kapunyikorgás, kutyaugatás és minden valaha volt vagy elkövetkező jajdoni lárma feléje tolakodott, de mihelyt valamelyik zajra megpróbált ráfigyelni, mintha csak rebbenő pillájával riasztaná el őket, széthessent mindahány.

Folytatjuk.

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.