hirdetés

Szilágyi István 80. – 2.

2018. október 10.

Örök kívülállás, körön kívüliség – ilyen a Szilágyi-próza: megragad és eltávolít, hullámzik, mint a folyó. – A ma nyolcvanéves Szilágyi Istvánt köszönti Nagy Gabriella, Szekeres Dóra és Melhardt Gergő.

hirdetés

Szilágyi István 1968-tól '88-ig az Utunk antológiában közölte azokat a szövegeket, amelyek egy önéletrajzi regény vagy memoár fejezetei is lehetnének. (A Magvető is megjelentetett belőlük a Bolygó tüzek kötetben, 2009-ben.) A Vesztesek 1982-ből való, a család katonáinak, azaz az első világháborút megjárt és a veszteségen haláláig tépelődő, magát hibáztató anyai nagyapja és a '42 nyarán besorozott, majd félév után háborúba veszett apja történetét és a háború soha ki nem törölhető, családok generációin ejtett sebeit beszéli el a felnőtt férfi, az emlékképeket felidéző, az emlékezésben olykor gyermeki önmagává lényegülő író szemszögéből. Szilágyi István nagy regényíró, a Kő hull apadó kútba ennek a remélhetőleg még le nem zárult, további remekművekkel gazdagodó életműnek minden bizonnyal az egyik, ha nem épp a csúcsa, de engem foglalkoztat a vegykonyha, az agytekervények működése is, az a közvetlenül átélt és megvallott valóság, amit a Vesztesekben látni enged. Olykor elragadja az írói hév, és messzire sodorja a mesélés vágya, de mielőtt egy jóval terebélyesebb, szövevényes regénytéridőbe lépne, az emléket újraélesztő, keletkezése pillanatáig visszamenően értelmező, a tényekkel és a szubjektív élményekkel reflektív viszonyt ápoló felnőtt, a struktúrában gondolkodó, önelemző alkotó maradásra bírja. (Nagy Gabriella)

Szilágyi István: Vesztesek – részlet

Nem tudom, a kisgyerek, legalábbis „a tudomány álláspontja szerint", milyen idős korától őrizhet meg eleven, tehát nem ún. tudatalatti emlékeket, azt viszont tudom, hogy a legelső, máig élesen megmaradt képekből emlékezetem néhányat őriz apámról is. Márpedig, amikor ezek közül a legutolsót is rögzíthettem, mindössze három és fél esztendős lehettem, ám ennél van néhány jóval korábbi is. (Mindez húsz esztendő múltán számomra annyira valószínűtlennek tűnt, hogy azért külön vártam a gyermekeink érkezését, hogy megfelelő korukban kísérletezhessem velük. Emlékeztem például arra, hogy apám egyszer azt mondta, kapcsoljam be a rádiót, mert meg akarja hallgatni a híreket. Nos a kísérlet félig sikerült, mert a fiam ezt ugyancsak megtette két és félévesen. Most hát, miután már ennek is több mint tizenöt esztendeje, készülhetek a kísérlet folytatására, vagyis kezdhetem faggatni, hogy ő erre emlékszik-e, tehát, mondjuk, vissza tudja-e idézni, hol állt akkor a rádiónk.) Mindjárt az első emlék egy ártatlanul harcias baleset. Csinos játékpisztollyal babráltam, s hogy a foszforral töltött dugó nem akart eldurranni, mind bennebb gyömöszöltem, s valószínű az ujjam a csőben volt, amikor elhúztam a ravaszt. Aztán addig ordítottam, míg apám után nem szalasztottak valakit a vágóhídra. Emlékszem egy téli sétánkra (ez legkésőbb negyvenegy-negyvenkettő telén lehetett), nagy hóban mentünk, én a csizmája száráig értem. Emlékszem, a konyhaasztalra fölállított egy széket, arra engemet, s megkérdezte, olyan kukkon félek-e; mondtam, nem félek, akkor mondjad a talpra magyart. Emlékszem, a farkaskutyája hátán lovagoltatott. Emlékszem, egyszer hajnalig számolt, mert másnapra várta Kolozsvárról Duducz urat meg Tarisnyás urat, a két ellenőrt.

Emlékszem, az udvar végében a raktárok előtt két toprongyos alak dolgozott a prés tetején, papír- vagy rongybálákat préseltek, mi, apámmal, a konyhaajtóban álltunk, miután azok ketten leszálltak, s azt mondták, kész, apám fölmászott a helyükbe, s még jó sokszor körbeforgatta a csavarorsó karját, egyedül. (Termetes, vállas volt, igaz, én, akkor, különben is ilyennek láttam volna.) Aztán negyvenkettő kora nyarán elérkezett az utolsó és legelevenebb képsor exponálási ideje; apám megkapta a behívót. Mivel a készülődésük lázba hozhatott engem is – ezt nyilván utóbb következtetem – titkolták a kétségbeesésüket. Apám a hátra lévő néhány estét a kiterjedt rokonság körében töltötte, mindenkitől elbúcsúzott. Egyik sógorának, mikor az kikísérte, azt mondta, nem akarja az anyját meg a nővéreit ríkatni, de tudja, sohase kerül haza. Befele forduló, kevés szavú ember volt, s állítólag ezt is nagyon higgadtan, csendesen mondta, mintha csak Kolozsvárról a Dermatából üzenné, hogy szüretre ne várjatok, mert nem engednek haza. Az a nagybátyám igen kemény, zord ember volt, ezért választhatta ki őt „előzetes halálhíre" közlésére apám. Azokban a napokban én egyre azt hajtogattam, megyek apámmal a háborúba. Tán nem akarták kedvemet szegni, rámhagyták, mire készülődni kezdtem, rakosgattam a ruháimat meg a riasztópisztolyt s mindent, amire ott szükségem lehet. Hárman ballagtunk ki az állomásra, anyám elég bizonytalanul lépegetett, de próbálta tartani magát. Csak akkor vettem észre, amikor kiértünk, hogy az én poggyászom otthon maradt. Már tudtam, hogy rászedtek, elkezdtem sírni, s nem akartam apámtól tágítani. Anyám föl kellett vegyen, hogy apám beszállhasson a vagonba, én önző emberke, azt hiszem, nagyon elronthattam utolsó búcsúzkodásukat.

fotók: PIM

„Mit akarnak tőlem, öreg mamut vagyok már..." – mondta Szilágyi István valamikor 2009-ben Szegő Jánosnak a telefonba, mikor egy régóta vágyott interjú kapcsán, egyik ritka budapesti látogatását megneszelve megkerestük. Az interjú végül, ahogy sejthető, nem jött létre, az öreg, kívülálló, de mindent szemmel tartó mamut képe viszont többé már nem kitörölhető emlékem Szilágyi Istvánról.

Idegenség, az áhított otthonosság érzetének felvillantása, majd kibillentése. Örök kívülállás, körön kívüliség – ilyen a Szilágyi-próza: megragad és eltávolít, hullámzik, mint a folyó. Ahogy a lent megidézett A szőlősgazda című novellát is tartalmazó Bolygó tüzek című kötete kapcsán megjelent kritika is megjegyzi: „Szilágyi István kimagasló és egyben elkülönülő alkotója a magyar irodalomnak, akit azonban nem a regionális irodalmak distinkciója, hanem írásainak immanens korlátozásai határolnak el kortársaitól". (Szekeres Dóra)

Szilágyi István: A szőlősgazda  részlet

Amint a romhalmazt maga elé képzelte, lassan megnyugodott.

Szerette volna lekiáltani a hegyről: ne féljetek! Amíg engem tudtok a hegyen, nincs mitől félnetek...

Attól aztán valahogy minden alkalommal megnyugodott, hogy végül nem történt semmi, a házak a helyükön állnak, a katasztrófa most is elmaradt.
Csakhogy mind gyakrabban kellett erőt merítenie a romba dőlt házak víziójából. Egymást érték a kellemetlenségek: a rendőr figyelmeztette, hogy ne császkáljon a fényes főutcán korzózás idején poros szerszámaival, a villanyszerelők felszólították, húzassa szigetelőcsőbe, s vésesse a vakolatba lakásában a vezetékeket, az utcabizottság meg azért kötekedett, mert a kerítése nem állt a szomszédokéval egy magasságban...

Egyre több hajnal virradt rá fönt a szőlőhegyen, s már alig akadt középület, amelyiket ne vette volna „szemügyre" a bombavető csöve.

Néha már szánta szegény többieket.

Amikor viszont újra beállítottak hozzá azok az adóügyi valakik, s minden cirkusz a kutyáért, a kerítés magasságáért meg a villanyhálózatért kezdődött elölről, végképp elvesztette a türelmét. Ezeket kötelességük teljesítésétől semmi sem tántoríthatja el? Az sem, ha tudják: vesztükbe rohannak? Nem értik? Hisz az is rajta múlik, hogy ellene tehessenek. Vagy hát nem az az ő feladata, hogy a tarackhoz nyúljon, ha másként nem tehet?... Miért élnek vissza azzal, hogy – hatalma túl nagy lévén – fél hozzányúlni, a rombolástól pedig iszonyodik?...

Az utóbbi időben annyira legyengült, hogy alig bírta megmászni a hegyet. Hiába zsírozza, olajozza rendesen a tarack szerkezetét, egyre nehezebben mozdul az emeltyű kereke...

...Na meg ha azt az egyetlen lövedéket, melyet évekkel ezelőtt a robbanókamrába emelt, valamelyik épület felé röpítené, a bombavetőt többé úgy is képtelen volna újratölteni.

Lehet, arra számítanak, előbb-utóbb tehetetlenné emészti miattuk magát. Arra gondolhatnak, hogy a gurtnit amúgy sem bírná már kihúzni, hogy mozgásba hozza a tarack ütőszerkezetét. És ő ezt nem próbálhatja meg, nem kockáztathat, hiszen a robbanókamrában ott a lövedék...

Míg ezt az utolsó kételyt végső kétségbeeséssé morfondírozta, megint eltelt egy álmatlan éjszaka. A hajnalt most sem akarta megvárni odahaza. Mielőtt elindult, a nyugtalan kutyához botorkált a sötét udvaron. Szerencsétlen állat este óta tépte a láncot, keservesen vonított. Gondolta, néhány jó szóval lecsendesíti. Mikor hozzáhajolt, hogy megsimogassa, a kutya a kezéhez kapott.

Nézte, nézte – mert hiába látta – a keze fejéből kiserkenő vért, nem hitte, hogy immár az állat is föllázadt ellene. Zsebkendőt csavart a kezére, kitántorgott az udvarból, a kaput nyitva hagyta maga mögött. Aztán odahagyta a néptelen utcákat, majd a hegy kaptatója is elfogyott valahogy. Ám a deszkabódénál meg sem szusszant, nyitotta, tárta ki ajtaját.

Amint az emeltyűk kerekeit forgatni kezdte, halántékán kigyöngyözött a hideg veríték: de hiszen ő jelentősebb célponton sem próbálta ki soha, mint hord ez a bombavető, hogyan fog hát most eltalálni vele egy kutyaketrecet...
Sajogni kezdett a keze. Mi ütött abba a nyomorult dögbe? Eszébe jutott, régóta – hirtelen azt sem tudta, mióta – nem etette meg. Igaz, mostanában maga se sokat evett. Aztán úgy rémlett, a kutyának vizet se adott. Jóisten, mikor kapott az utoljára vizet?... Azóta meg is veszhetett.

Anélkül hátrált el a taracktól, hogy a városra irányozta volna a csövét. Mert minek kínlódjék tovább az emeltyűvel, hiszen hátha mégis azoknak van igazuk, akik úgy vélik, immár nem tudná az istránggal az ütőszeg rugóját megrántani. Ám amint ez így elméjébe kondult, utolsó tiltakozásként mégis a gurtniba kapaszkodott. Hátra is dőlt teljes testsúlyával, lábát megvetette; rég nem volt erővel húzta a rugós szerkezetet. Mire az elváslott, megrevesedett istráng elszakadt, ő pedig hanyatt a bódé hátsó falának esett.

Így érte a csontjait szétrázó dörrenés. Az öntudatlan bizonyosság: az immár vágyott – s lám, hiába remélt – megsemmisülés.

A három pont itt most nem a kihagyás jele: így kezdődik a Jámbor vadak című novella (1971) több bekezdése is. Mintha ebben a pár sorban sűrítve megtalálható lenne mindaz, ami a Szilágyi-életmű minden szövegét jellemzi: elsőre észrevehetetlen, később viszont az asztalt beszakító kozmikus, brutális metaforikus szerkezetek és az azokra épülő rejtélyes mondatfűzés („dohányvirág illatú, mestergerendás biztonság", „veszett farkas foga volt a napfény"); a természetbe vetett ember egzisztenciális magánya és az emberbe vetett természet kiismerhetetlensége. E novella hőse, Pongrác, aki irracionalitásában és az emberi civilizációtól való rögeszmés menekülésében Krasznahorkai Hermanjának korai rokona, elhivatott, szó szerint, hívást hall, majd elindul, hogy megtalálja azt, akitől a hívás érkezik. Nőt képzel maga elé, végre szerezhetne egy nőt, de mégis, úgy tűnik, nem siet. Az olvasó már úgy érzi, az egész földgolyót körbejárja szegény, de egyáltalán nem biztos, valaha is megtalálja-e, amit keres, hiszen az sem biztos, ő maga meg akarja-e találni. Semmi sem biztos, de minden elég bonyolult; semmi sem működik, de minden valahogy megtörténik; nincsen se gondviselés, se előre megírt sors, de mégsem csinálhatunk mást, mint amit csinálunk – számomra ezek a Szilágyi-próza talán legfontosabb tanulságai. (Melhardt Gergő)

Szilágyi István: Jámbor vadak – részlet

Igaz, annak idején sokszor gondolt arra, ki tudja, egyszer az a fehérkenyér-szegő, seprőszagú, dohányvirág illatú, mestergerendás biztonság is megrendül, oly bizonytalanná válik, mint amilyen ő, s akkor majd gonoszul együtt lehet vele, anélkül, hogy hozzá ragaszkodnia kellene. Ezért lett volna hát az a kótya hajnali hívás? Mert már itt tartanánk?

...Mállott vályú volt a völgy, ahol a domb után továbbment, tocsogós, mocsaras. Néhol sófoltok virágoztak; odébb dér kérődzte mezei virágok nyomorogtak; nyershús színű fellegek közt veszett farkas foga volt a napfény, csattogott. Nem sokallta az utat. Nem is unta a néhol úttalant. Volt, hogy sehová sem tartó vizeken gázolt át, máskor száraz vízmosások szakadékos martján bukdácsolt – aztán megint fölfelé kapaszkodott.

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.