hirdetés

Szilágyi Márton: Amit nem szabad elfelejtenünk

2017. december 18.

Az ellentmondások sokat elárulnak Arany alkatáról, irodalomfelfogásáról, habitusáról. Az irodalomtörténet arra kíváncsi, amit az adott író el akart titkolni. S ne gondoljuk, hogy Arany ezzel nem volt tökéletesen tisztában. – Szilágyi Márton irodalomtörténésszel Mészáros Gábor beszélgetett.

hirdetés

Mészáros Gábor: Mi vagyok én? címmel jelent meg könyve nemrégiben Arany Jánosról. Tagja az MTA által tavaly létrehozott Arany János Emlékbizottságnak, közreműködött szövegkiadásoknál, konferenciát szervezett az emlékév alkalmából, az ELTE professzorként, tanszékvezetőként azt is látja, miképpen viszonyulnak a fiatalok a nagy klasszikushoz. Ha valakit, akkor önt kérdezném meg, hogy milyen újdonsággal, eredménnyel szolgált az Arany-emlékév.

Szilágyi Márton: Olyasvalamiről kellene nyilatkoznom, ami még véget sem ért. Ráadásul – ahogy mondta is – több szálon én is benne vagyok ennek az emlékévnek az eseményeiben, így hát aligha van objektív pozícióm az ítéletalkotáshoz. Mindazonáltal úgy vélem, végignézve az eddigi eredményeken, nem lehet okunk a panaszra. Az emlékév szakmailag egyik legfontosabb hozadéka még az emlékév előtt lezajlott: lezárult az 1950-es években indult Arany-kritikai kiadás, s teljessé vált Arany-levelezés anyaga. A levelezés utolsó darabja, a régi kritikai kiadás XIX. kötete 2015-ben jelent meg. Ám ezzel párhuzamosan azonnal megindult az új kritikai kiadás is, egy olyan kötettel, amely eddig még publikálatlan anyagot tartalmaz. Ezt Hász-Fehér Katalin rendezte sajtó alá. Nagyon fontosnak tartom azt a két tanulmánykötetet, amely egységes szerkezetben és azonos tipográfiai megformálásban jelent meg az évfordulóra az Universitas Kiadónál: az egyik (ennek Korompay H. János volt a szerkesztője) Arany és a világirodalom kapcsolatáról tartalmaz új tanulmányokat, a másik (ezt Cieger András szerkesztette) olyan dolgozatokat közöl, amely művelődéstörténeti nézetből láttatják Arany alakját és életművét. Ezek mind jelentős, új eredmények. Számítsuk ehhez hozzá a különböző irodalmi és kulturális folyóiratok tematikus Arany-számait is (az Alföldtől a Honismereten át a Tiszatájig), amelyek szintén számos fontos és érdekes tanulmányt közöltek. Több jó konferenciáról van tudomásom, néhányon magam is résztvettem. S még nincs vége az emlékévnek, nyilván szaporodni fognak az irodalomtörténeti szempontból számottevő eredmények. Természetesen vannak ennek az időszaknak emlékezetpolitikai kérdései is – ezek már nem töltenek el mindig gyönyörűséggel. De a mérleget érdemes lesz majd később megvonni, s végsősoron ezekkel sincs baj, csak időnként kicsit meglepik a szemlélőt.

 

Mi az, ami meglepte?

Például az, hogy a Nemzeti Múzeum előtt álló, ikonikus Arany-szobrot éppen az emlékévben szedték le a talapzatáról – s még azt sem a helyszínen tájékozódva lehetett megtudni, hogy mindez a szükséges restaurálást szolgálja, hanem erről csupán néhány sajtóhír értesített. Normális esetben a szobor felújításának éppen az emlékévre kellene elkészülnie. Mindegy, nem fontos, csak bosszantó ez az ütemezés.

Arany alapvetően kételkedett a művei értékében, de talán főképp abban a nemzeti emlékezetben, amely őt számon tartani lett volna hivatott. Hallatszik a verseiből valami elképesztő személyesség. Mi az, ami korszerű a verseiben? Ha korszerű. Miért tekintette, tekinti annyi szerző mesterének?

Nem Aranyt tiszteljük meg azzal, ha korszerűnek nevezzük, azaz mintegy saját életünk és korunk részének tekintjük, hanem nekünk nem érdemelt tisztesség, ha részesülhetünk Arany világában. Mert persze az ő korszerűsége azt jelenti, hogy műveiben meg tudott ragadni valami olyasmi általános emberit, amely a mi számunkra is jelenvaló, s ezért érezhetjük úgy, hogy hozzánk és rólunk is szól. Ha megnézi az ember az Országos Széchényi Könyvtár évfordulós kiállítását, megdöbbentően sok magyar író Arannyal kapcsolatos vallomását láthatja ott dokumentálva. S ebben az a megrendítő, hogy olyan költők is, akik egészen más karakterek voltak, akiknek olvastán semmiképpen nem az Arany János-i poétika jut eszünkbe az először, mennyire erősen kötődtek hozzá, az alakjához és életművéhez. Ez az életmű képes volt (és jelenleg is képes) mindig más és más arcát mutatni felénk, hol az epikus költő nagyszabású kompozíciós bravúrjait, hol meg az alkalmi versek esendő és humoros hangvételét. Ez a sokszínűség bizonyosan nagyban hozzájárul ahhoz, hogy ilyen elementáris és hosszú hatástörténete van az Arany-életműnek. De hogy mi az elsődleges ok, azt persze nem tudom. Alighanem az, hogy Arany nagyon jó költő volt. Mondanám lapidárisan. S ezzel tán sikerült is megkerülnöm a kérdést.

 

Egy interjúban azt mondta, hogy Arany verseit jól értelmezve akár kortárs, rendszerváltás utáni közéleti kérdésekre is pontosabb választ adhatunk. Az 1848 utáni új rendben kérdéses lehetett Aranynak, hogy maradhat önazonos a korábbi elveivel. Mit és honnan lehet tudni egy olyan szerző politikai elveiről, aki műveiben ilyen kevéssé érinti a közéletet?

Ravasz kérdés, de rendben van, magamnak köszönhetem. Első nekifutásból azt is mondhatnám, hogy azért annak, akinek ilyen nagy terjedelmű levelezése van, s ráadásul van két, tőle szerkesztett folyóiratunk is (Szépirodalmi Figyelő, Koszorú), nem lehetetlen akár a politikai nézeteit sem rekonstruálni. Az egyik évfordulós tanulmánykötetben a történész Deák Ágnes publikált egy nagyterjedelmű, kiváló tanulmányt erről a kérdésről. De ez igazából csak mellékszál. Mert amire én ebben az interjúban utaltam, az éppen nem a politikai elveket érintette. Arany életművéből (azaz verseiből és egyéb alkotásaiból) inkább a változások érzelmi feldolgozását tanulhatjuk meg: hogyan nézhetünk szembe azzal, ami elmúlt, s ami újonnan keletkezett, mihez is érdemes hűségesnek lennünk, s mit nem szabad elfelejtenünk. Meggyőződésem szerint éppen erről, az elveknél sokkal bonyolultabb emlékezeti mechanizmusról tudhatunk meg sokat Aranytól.

 

Mondana egy közelebbi példát? Új könyve egy újragondolt Arany-életrajzzal kezdődik, a költő társadalmi státuszának változását követi nyomon. Jól érzékelteti például, hogy milyen visszalépés lehetett Aranynak ’48 után Pestről visszamennie Nagyszalontára. A korábbi elvi közösség eltűnésének sejtelme tapasztalattá válhatott. Vagy a személyes, az egyes és minden embert érintő emlékezeti mechanizmusokra gondol?

Említek akkor egy példát. Ez pedig a Petőfi emlékéhez való viszony, amely végigkíséri Arany lírai életművét, egészen az utolsó versekig. Arany számára ez egy olyan múltbéli, de végig jelenvaló emlék, amelynek a különböző allúziókig és szövegidézetekig számos bizonyítéka van: Kerényi Ferencnek van egy tanulmánya, amely a Petőfi-nyomokat vizsgálta Arany-költészetében, s ő számos meggyőző helyet idéz, de még azokon túl is lehet találni szöveghelyeket. Engem az lepett meg, amikor végigolvastam az 1856-os Kisebb költeményeket, Arany első gyűjteményét, amelyben összeszedte lírai és kisebb epikus költeményeit, hogy mennyire a kötet egészét strukturáló elem a Petőfire való emlékezés. Ezt az eredeti kötetkompozíció sokkal inkább kiugratja, mint ahogyan ezt egy kronológia elvű összkiadásban érzékelhetjük. Ez a barátság tehát olyan elem volt Arany számára, amelyhez valóban hűséges maradt, s önmagában is képes volt arra, hogy felidézze az egykor jelenvolt teljességet, amelyet már elveszítettünk. Ilyesféle jelenségekre gondoltam, amikor az Arany-lírát strukturáló emlékezeti mechanizmusokról beszéltem.

 

Nagy hangsúlyú, fontos forrásként kezeli az írói életrajzot, erről tanúskodnak korábban megjelent életrajzi kötetei (Csokonai-, Lisznyai-biográfia). Arany Jánosról írt könyvének mégis a szövegelemzések adják a vázát. Milyen művek, az életmű mely pontjai érdekelték?

Számomra az írói biográfia igen fontos és érdekes feladat, nem értek egyet azzal az időnként felbukkanó, sommás ítélettel, amely ezt pozitivista csökevényként és az egyedül üdvözítő műközpontú irodalomértés akadályának tekinti. Csak tudni kell, mire is való az életrajz, s mire kaphatunk választ egy írói biográfia alapos feltárásával. Az említett két, korábbi könyvemben kísérletet tettem ennek a végiggondolására és demonstrálására. Most azonban mást szerettem volna. Aranyt nem ugyanazon a módon kívántam megragadni, mint tettem ezt Csokonaival. Éppen ezért egy nyitófejezetben fölvázoltam Arany társadalmi státuszváltozásának legfontosabb csomópontjait (s ebbe integráltam az életrajz számos elemét), de az ezután következő műelemző fejezetekből kiiktattam a mechanikus kronológiát éppúgy, mint ahogy a biográfiai érveket is. Megpróbáltam műnemi és műfaji szempontokat és poétikai megfigyeléseket ötvözni. Előbb Arany epikáját elemeztem (formabontó módon egy olyan szöveggel kezdvén az áttekintést, mint A dévaványai juhbehajtás), majd pedig úgynevezett „kisebb költeményeit” (formabontó módon Aranynak és a sírköltészetnek a kapcsolatából indulva ki). Ez utóbbi választást az indokolta, hogy Arany soha nem az epika és a líra kettősségében gondolkodott, amikor publikálta a műveit: 1856-os kötetének is Kisebb költemények a címe, s ebben vannak benne a balladái éppúgy, mint számos kisebb epikus műve. Úgy véltem, egy ilyen szerkezettel reálisabb távlatot nyerhetek az egész életmű megítéléséhez.

 

A 2014-ben Csokonairól megjelent könyvének árulkodó a címe: A költő mint társadalmi jelenség. Csokonai a 18. század végén, olyan közegben vállalja a költői szerepet, ahol azelőtt az a szerep nem létezett. Arany mintha a Csokonai-tradíció nyomában alkotná meg alkalmi, szórakoztató verseit. Ez a populáris szerep – amellett, hogy Arany idejében már alighanem archaikusnak számít – a ma ismert Arany-képnek kevésbé ismert része. Miben tér el Arany költői szerepfelfogása Csokonaiétól, lehet következtetni a különbségekből az alkalmi költészet jellegének változására?

Nyilván némileg meglepő (mi több, lehet, hogy provokatív) döntés, hogy ekkora szerepet szántam a monográfiában Arany és az alkalmi költészet kapcsolatának. Ez nem volt szokás az eddigi pályaképekben. De én valóban úgy gondolom, hogy Arany költővé válása csak azon a korábbi mintán keresztül valósulhatott meg, amelyet a közösségi bemutatkozást és elfogadást lehetővé tevő alkalmi, szórakoztató költő szerepe reprezentálhat. Ezt számos, anekdotikus, de hitelt érdemlőnek tekinthető életrajzi emlékezés bizonyítja az Arany-szakirodalomban. Mindazonáltal persze Arany már jelentősen eltérő formában viszonyult az alkalmisághoz, mint ahogy ezt nagy költő-elődje, Csokonai tette. Mert ugyan Arany sem utasította el az ilyesféle felkéréseket (ismerünk tőle névnapi verset, társas alkalmakra írott szórakoztató poémát, sírfeliratot), ám ő ezeket a szövegeket már nem tekintette a nyilvánosság előtt vállalható műnek. Ezért aztán kéziratukat nem őrizte meg, nem autorizálta a szövegüket, s nem is igyekezett publikálni őket. Gondoljunk csak arra, hogy Csokonai mennyire másként cselekedett: ő külön kötetbe gyűjtötte és életében kiadta „alkalmatosságra írott verseit”. S éppen azért, mert Arany nem így tett, jó darabig sikerült is szinte teljesen elfednie életművének ezt a vonatkozását – pedig alighanem ezeknek a szövegeknek és alkalmaknak a számbavétele segíthet ahhoz, hogy Arany költői alkatát jobban megérthessük.

 

Kérdezhetném provokatívan, hogy ha Arany nem akarta kötetbe tenni ezeket a műveit, akkor mit adhatnak az olvasónak, és mit az irodalomtörténetnek?

Nem szabad csupán egy alkotó önértékeléséből kiindulva szemlélni az életművét: egy író nem hitelesebb és tévedhetetlenebb értelmezője saját műveinek, mint mások. Arany ráadásul nagyon erősen megrostálta az életművét, s ha őt követnénk ebben, nagyon sok fontos szövegről le kellene mondanunk. S neki nem is a művek jelentősége vagy értéke volt a kizárólagos szempontja, hanem számos egyéb megfontolás (például a közízléshez való vélt igazodás, szemérmesség stb.). Szerencsére az a fajta rendteremtés, amelyet Arany el akart végezni, egyrészt nem volt teljes, másrészt nem jelentette általában a szövegek megsemmisítését (bár azért ilyenre is volt példa, ifjúkori drámai kísérleteit elégettette sógorával, Ercsey Sándorral). S az irodalomtörténetnek igencsak beszédes az a repedés, amely ilyenformán végighúzódik az életművön: Arany mely műveinek nem akadályozta a megszületését, s utólag ezek közül melyekről gondolta azt, hogy nem valók szélesebb közönség elé. S hogy vajon mi indokolta a szelektálást. Megítélésem szerint az így feltáruló ellentmondások sokat elárulnak Arany alkatáról, irodalomfelfogásáról, habitusáról. Sőt, talán többet, mintha csak egy ellentmondásmentes, megtisztított életműből próbálnánk meg következtetéseket levonni. Meg aztán ne feledjük: az irodalomtörténet mindig ezt csinálja, arra kíváncsi, amit az adott író el akart titkolni. S ne gondoljuk, hogy Arany ezzel nem volt tökéletesen tisztában.

 

Végül még egy fontos pontról, egy fájó hiányosságról, a fordításról kérdezném. Van jele annak, hogy Arany műveit akár Petőfiéhez fogható fordításokban olvassuk?

A Tiszatáj idei harmadik számában volt egy rendkívül izgalmas összeállítás az Arany-művek fordításairól. Különböző tanulmányok tekintették át nyelvek szerint, milyen ritmusban és milyen minőségben készültek átültetések Aranyból. Az egyik tanulság az, hogy azért ezzel a költőnek nem volt igazi szerencséje. Jelenleg nem látok olyan jeleket, amelyek ennek a tendenciának a megváltozását mutatnák. Ehhez az kéne, hogy újabb, fiatal fordítók veselkedjenek Arany műveinek – ehhez pedig kellenének olyan ösztönzések, amelyek manapság nincsenek meg. Például egy olyan tudatos kultúrpolitika, amely éppen ezt tartaná fontosnak, s megpróbálna olyan, saját műveik révén is nevet szerzett költőket bevonni Arany fordításába, akiknek már a személye is érdeklődést keltene. Gondoljon csak arra, mennyit jelentett Pilinszky szélesebb nemzetközi elismertsége szempontjából, hogy Ted Hughes vállalkozott verseinek az angol nyelvű átültetésére (egyébként nyersfordítások alapján, mert ő nem tudott magyarul). Ez mint modell, akár ma is járható út lenne, csak pénz, elszánás és hozzáértés kellene hozzá. Mármint a döntéshozók részéről. Amíg ez nincs (jelenleg nem látom, hogy lenne), Arany méltó külföldi megismertetése nem több, mint egy szép ábránd, egy ma is rendelkezésre álló potenciál, amelyet nem tudunk valóra váltani. Majd talán egyszer. Máskor.

 

(Leadfotó: Kovács Tamás)

Mészáros Gábor

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.