Szilágyi-Nagy Ildikó 1978-ban született Veszprémben. A Valami jó testnyílás az első önálló kötete.

 

 

 

 

A fűben fekszik egy nő, meztelen. A fű Szinyei-Merse stílusában, sportgyep „virágos rét” magkeverékkel (a Baumaxból), rendesen kék az ég, ki vannak a felhők dolgozva részletesen, van benne anyag meg munka. A nő bőre is elég gondosan ki van töltve, arcán pale biscuit alapozó, naturális smink, éppen csak, hogy legyen színe, ne az a téli, nagyon sápadt, fáradtsárga bőr. Nem tudjuk, a haja vajon ki van-e bontva, vagy kissé kaotikus, épp kibomló kontyba van-e kötve. Utóbbi előnye, hogy látszik a váll, a nyak, a szegycsont-kulccsonti ízület, mely lényeges meghatározója a női dekoltázsnak. A fekvés póza viszont egyértelmű. Hason, állát összefont alkarjára támasztva, kissé oldalt hajtott fejjel fekszik a nő a gondozott virágos rét magkeverékben, bár így elveszítjük a szegycsont-kulcscsonti ízület adta látványt. A haja világosbarna.

 

Mégis kell néhány tincs legalább, ami hátulról a nyakába fonódik. Egyik lába kissé felhúzva, kényelmesen, mint a pihenő tigris jógaászanában. Az egész nő maga a megtestesült relaxáció, nagyszerűen befészkelte magát a saját karjába, és a feltehetőleg rovarmentes fűbe.

 

Közvetlenül mögötte, de kicsit lejjebb egy férfi fekszik, ruhában. Jobb könyökére támaszkodik, bal kezét a nő keresztcsontján nyugtatja.

 

A nő testén bárányok legelésznek.

 

Valami olyat keresek, hogy nonverbális irodalom. Különös helyzetek nem tűrik begyakorolt nyelvi kliséinket, és újakat meg nem találok. De mit számít a név? Akárhogy hívod is, nincsen rózsa tövis nélkül. Megyek a Dobon, és olyan, mintha már végtelen hosszú ideje fogyasztanám a távolságot ki a Körútig. Teljes erőmből megyek, de mellettem a házak csak lassan haladnak el. Nemrég esett, a villamos ablaka világos és vízcseppes. Felszáll Bartis Attila, félek, hogy megszólít, mert nem is vagyok benne biztos, hogy ő az. Hirtelen rájövök, hogy még nem fordult elő, hogy munka közben valakinek a kedvéért csak úgy eljöjjek.

 

— Elmész? — kérdezte P., ruháit dobozolva.

 

— El.

 

— Megkérdezhetem, hová mész?

 

— Barátnőmmel találkozom.

 

Egész nap figyeli a telefonomat, meg hogy hova megyek. Persze nem tudja megállapítani, hogy a barátnőmmel vagy a szeretőmmel beszélek-e. P. a kezdőbetűről biztosan magára vél ismerni, sőt, a P-ben még minimum négy ember. Mert az ember rokonai és barátai halálbiztosan mind magukra ismernek, lehetőleg öten ugyanabban a figurában, sőt, négyen még figyelmeztetnek is, hogy az nem úgy történt az úgynevezett valóságban. P. fejében biztosan megfordult, hogy nem szokásom csak úgy villámgyorsan átöltözni, nyújtás és zuhanyzás nélkül csak úgy elsietni. De hát legjobb barátnőm, hatéves kora óta ismerem, és egy huszonhárom éves barátságért az ember sokmindenre képes, ha krízishelyzet van.

 

Az utcán, miután ellenőrzöm, követ-e valaki, gyorsan felhívom, és kutyafuttában elmagyarázom, hogy most éppen velem találkozik itt és itt, majd felmegyünk hozzá. Ha P. kérne, épp leszaladtam az éjjelnappaliba.

 

— Nem, semmi, minden rendben amúgy, majd hívlak.

 

Tényleg minden rendben, nem számít, hogy nem hívhatom fel a saját lakásomba a barátomat az expasim miatt, mert tényleg az van rendben, hogy az ember legyen kíméletes. Magához is, már ami a jelenetrendezést, esetleges indulatkitöréseket illeti. Bár amikor helyzet van, nem elemzem ezeket a mozgatórugókat, hanem dühös vagyok egyszerre és tragikomikus. Végre megtalálom az autót a megadott sarkon, barátom egy őrző-védő angyal türelmével vár rám. Mint valami üldözéses jelenetben, gyorsan elpárolgunk a környékről.

 

Különben szeretek autózni, ha más vezet, ahogy megy a táj vagy a város mellettem, és a gyerekkori zaporozsec meg trabant élmény után kifejezetten nyugtató egy mazda motorja. Megkerüljük az egész belvárost, majd leparkolunk egy viszonylag elhagyatott helyen. Kikapcsolom az övet, leveszem a kabátomat.

 

Testemen bárányok legelésznek.

 

 

 

Minden nő életében van egy pillanat, amikor azt gondolja, bárcsak ne lenne a keze vöröshagyma- és mosogatólé-szagú. Amikor rájön, hogy mégis meg kellett volna venni azt a fekete tangát. Igaz, volt rajta egy felirat, hogy Piece & Love, de mondjuk le volt árazva. Egy ilyen ütős ruhadarab jó befektetés, még ha fehérnemű is, átsüt az a nadrágon, hogy mi van az emberen, meg az alatt. Az ember arcára van írva, ha frissen intimgyantázott.

 

A Margitszigeti Sportban ebédelek. Új büfés, eltűnt az édes buzifejű, aki miatt Pali barátom annyi rántotthúsos szendvicset tuszkolt le, és helyére egy teljesen átlagos jó csávó került. Túrósbatyut kérek, ájsztí nincs, csak gatorade, leülök egy padra, és beterítem a ruhám porcukorral. Mellettem a triatlon-utánpótlás, tíz év körüli fiúk.

 

— Te tudod, hogy születtél? Amikor anyád meg apád dugott, biztos a spermák túl erősek voltak, és kiszakították a kotont.

 

Benedek, aki olyannak tűnik, mint akinek a szájában megalszik a tej, nincs teljesen meggyőzve:

 

— Gondolod?

 

Sajnos nem témáznak ezen tovább, áttérnek arra, kinek hány beírása van. Petinek mindössze kettő, és Benedek viszi a pálmát hat beírással, amiből egy osztályfőnöki intő is következik. Amatőrök, az öcsém az első félévet harmincnyolc beírással zárta, de azért komoly maradok. Kis szendvicsmajszolás után elkezdődik, hogy ki kit vert meg, technikai részletezéssel, és ez már egyértelműen nekem szól. Közben megérkezik az edző, Klári, így pillanatok alatt elvesztem a fiúk érdeklődését. Feszülős futónadrág, férfiasan izmos test, orrpiercing, a legrosszabb festett szőke haj, szoláriummal tönkretett bőr. A fiúk körülrajongják, szemük fényes, mint a kabátgomb, és lelkesen kérdezik:

 

— Klári, ugye nem kell sapka?

 

Közben átvonul az előcsarnokon a hét-nyolc évvel idősebb Benedek, társaival, akik mind hibátlan testű fiúk valahol tizennyolc körül, és testi adottságaiknak tudatában is vannak. McDonald’s-os zacskóval, farmerdzsekiben, miközben én télikabátban. Cigimárkákról és randikról beszélnek, I’m lovin’ it, de a trafikban gumicukrot vásárolnak. Mindannyian Klárin szocializálódtak, de egyikük, akit magamban az idősebb Benedeknek hívok, odalép, mikor látja, hogy az üres szalvétát a zsebembe gyűröm:

 

— Kidobhatom?

 

Meglepetésemben hagyom, hogy kivegye a ragacsos szalvétát a kezemből, ami most bárcsak ne lenne mosogatólé-szagú. Még el is pirulok, mikor a kisfiúk húgatni kezdenek:

 

— Ebből lesz valami!

 

Megkínál gumicukorral, és én elfogadom.

 

I’m lovin’ it.

 

 

 

— Illatokat hallucinálok. Szállok ki a kádból, és törölközés közben egyszer csak megérzem, hogy ott vagy. Olyan, mint amikor nagyon közel megyek hozzád, vagy olyan illat, mint ami rajtam marad, miután elmész. Amíg lehet, nem is mosom le, persze kell menni este dolgozni, nem örülnének neki. Megyek az illat után, de rájövök, hogy az illat jön velem, és ez menthetetlenül szentimentális. Egyáltalán, mindent, ami körülvesz, szentimentális módon átértékelek, mégiscsak be kellett volna menni a Szent Lászlóba, nem itthon tologatni az infúziót a törött járólapon. Citromolajat cseppentek a párologtatóba, fahéjillata van. Almaturmixnak tejbegrízszaga. A hűtőgépből szantálfa illata csap ki, a szappan viszont halcsali szagú, undorító. A mézeskalácsnak, amit a szomszédnő akaszt a kilincsre, égettcukros liszt-szaga van. A szomszédnő Jakabfinénak identifikálja magát, pedig évek óta elvált. Jakabfi építési vállalkozó, mindkét karján órát hord, mint valami szovjet megszálló, és ha üzletet szimatol, feláll a farka.

 

Senkinek nem szabad megmondani, hogy ételmérgezésem van, nehogy följelentsenek. Megúszom a karácsonyi hazautazást legalább, influenzára hivatkozom, apám spiccesen ordít a telefonba, mit képzelsz, te hülye, nem mindenki a te barom programjaidhoz fog igazodni, gyere a húgoddal, hadd legyen meg egy piszokkal minden.  Szerintem az influenza nem egy program, amit az ember előre tervez, pláne nem egy ételmérgezés, ezt persze meg se mondom, csak lehülyézne, hogy lehetsz ilyen hülye, kislányom. Testvéreim elmondják, mit beszél rólam a hátam mögött anyám és apám, belátom, hogy hiába volt a megbocsátásért vívott évtizedes harcom, nem szabad megbocsátani.

 

Huszonnegyedikén reggel ülök a konyhaasztal előtt, és a bio toastkenyérrel ellenségesen méregetjük egymást. Ha belegondolok, egyik évben sem bírok enni karácsonytájt, adventkor kezdődik, egyre kelletlenebbül megy le az étel, karácsonykor már erőltetve se, az egész évi emésztenivaló ott a gyomromban, nincs több hely, nem bírok új megaláztatásokat magamhoz venni. Vagyis pont olyanok, mint a régiek, pont mint eddig mindig huszonnyolcszor, kitart szilveszterig, másodikán, harmadikán kezdek enni. Lehet, hogy huszonnyolc év karácsonya sűrűsödik össze ebben az ételmérgezésben. Nem szeretem a karácsonyt.

 

— Be kell vallanom, én se.

 

— Fekszem az ágyon, és szédülök. Lekapcsolom a villanyt, sötétben is. Ella Fitzgeraldot hallgatom, fölhív a barátnőm,  hogy ideköltözhet-e a kisszobába átmenetileg, természetesen bármikor, csak még itt vannak az előző pasim cuccai. Hosszú elmondania telefonon, hogy miért, a pasija becsajozott, kétségbeesett hangon jelenti ki, pedig ő már előbb összekavart Borisszal, a hegedűkészítővel, minden pasija zenész volt, Borisz lenne az első kivétel, fél is tőle kicsit.

 

— Kivel beszélsz, szívem?

 

— A könyvelővel.

 

— Karácsonykor?!

 

— Az APEH ilyenkor sem alszik.

 

— Az élet mindig ismétli a dolgokat, én is hogy szorongtam, mikor három író után egyszer csak beleszerettem egy orvosba. Aztán még egybe, aztán harmadszor is egy orvosba. P. felháborodva kérdezte, hogy bírnál egy orvossal járni, miért, mi a bajod az orvosokkal, tisztára Woody Allen-komplexus, ahogy utálja az orvosokat. Egyszer ezért bosszúból megírom a fordított Bovarynét, ahol a férj nem lesz orvos, aki kizárólag a szakmájához ért, na persze ahhoz is hogyan, érzelmileg egy mamut, sőt, rosszabb, egy rinocérosz. Mikor hazahozza a nőt, ott az előző feleségének az esküvői csokra. A nő meg nem lesz hiperintelligens és szuperérzékeny, de önreflexiómentes szenvedő, szóval valahogy minden el lesz tolva, majd a szerető lesz a Bovaryszerű figura, vagy a nő végérvényesen boldog lesz orvos férje mellett, de felismerhetően a Bovaryné lesz, és ezzel elégtételt veszek minden orvosért, akit kifiguráztak a világirodalomban.

 

— Ilyesmit csinált Füst Milán, nem? A feleségem történetében.

 

— Füst Milánról beszélgetsz a könyvelővel, szívem?

 

— Ja, és elkezdtem egy képet is ma. Az embernek, úgy látszik, lázasan jobb ötletei vannak. Az a címe, Gazdasági udvar, vannak benne csirkék, kakas, disznóól, disznó, kutya, macska, szóval mindenféle állat, ami szokott egy ilyen kis falusi gazdasági udvarban, és mindegyik állat szépen be van osztva, hogy karaj, meg oldalas, megszámozva, és a számok alul listázva. Ugyanígy az ember is, aki talicskát tol, szépen fel van szeletelve, hogy mondjuk musculus quadratus lumborum, meg a fák, hogy mondjuk kocsánytalan tölgy, osztályozva, mennyi az ára, és a fenyőfák centire, meg hogy mennyi métere, a madarak, hogy mennyi az eszmei értéke, mondjuk, egy meggyvágónak.

 

— Várom, hogy lássalak.

 

— Én is nagyon várom. Elképzelem minden nap, hogy itt ülsz a vörös fotelemben, a füledet, amit úgy imádok, mögötte azt a kis részt, az állad és a nyakad közt a bőrt, a halántékodat, a hajad szélét, az állad, a szemráncaidat, mindent imádok, meg ahogy ez az egész össze van szerelve, meg az egésznek az íze meg az illata annyira hiányzik.

 

— Ezt jó hallani! Folytassa csak.

 

— Inkább nem, innen már emeltdíjas hívás.

 

— Ilyen ügyekben nem szabad gátlásosnak lenni!

 

— Szóval elképzelem, hogy benyúlsz a bugyimba, és az ujjadat lassan egyre beljebb teszed. Jó lassan, és ettől én nagyon beindulok, és tiszta nedves leszek. Akkor benyúlok én is, és az ujjamat, amit a hüvelyembe mártottam, beteszem a szádba. Aztán megint. Ezt egy darabig bírjuk folytatni, aztán lefektetsz valahová hasra, mondjuk egy asztalra, és beteszed, rögtön nagyon mélyre. Amikor már nem lehet tovább bírni a feszültséget, és mind a ketten majdnem elmegyünk, az ujjadat bedugod a fenekembe.

 

— Egész jó kilátások.

 

— Boldog vagyok melletted. Várlak.

 

— Akkor harmadikán keresem. Minden jót.