hirdetés

Szilágyi Zsófia: Az utolsó kötetben összeértem önmagammal

2015. június 6.

Minden kötetben generációk, beszédmódok, stílusok, műfajváltozatok férnek meg egymás mellett, reményeim szerint békében. - A Palatinus kiadónál megjelent a 20. századi magyar novellák ötödik, záró kötete. A szerkesztővel, Szilágyi Zsófiával beszélgettünk.

hirdetés

A huszadik századi magyar novellisztika antologikus áttekintése – őrült falatnak tűnik. Az olvasó valószínűleg el sem tudja képzelni, hogyan lehet egy ilyen munkának nekifutni, még ha olyan tájékozott irodalomtörténészről is van szó, mint te vagy…

Szilágyi Zsófia: 2011-ben jelent meg az antológiasorozat első kötete, a mostani könyvhétre az utolsó, az ötödik: de a munka kezdete valahol a távoli múltban van, azokban az években, amikor elkezdtem 20. századi novellákat olvasgatni, kamaszként, egészen rendszertelenül. Érdekes tapasztalat volt, ahogyan az utolsó kötetben összeértem önmagammal: a zárókötetben beléptem abba az időszakba, amikor a kortárs irodalmat már olvasóként követtem. Így beválogathattam egy olyan novellát, Tar Sándortól a Nóra jönt, amelynél emlékeztem, milyen érzés volt kinyitni az 1998-as decemberi Alföldet, végigolvasni ezt a novellát, majd hosszasan nem kapni levegőt. A nekifutás tehát megvolt, utána már „csak” futottam tovább: olvasni kellett, sokat, bár mindent nyilván nem lehetett. Ismerni a korszakot, sőt, beszélgetni olyanokkal, akik segítettek, ahol bizonytalanabbnak éreztem magam: ez a század dereka volt, ott, például, édesapám is adott ötleteket ahhoz, milyen könyvekbe nézzek bele, hiszen ő már a saját kamaszkorában, az ötvenes években novellaolvasó volt. Kaptam remek tippeket Reményi József Tamástól is, a sorozat kiadói szerkesztőjétől. És, persze, valamilyen elgondolást kellett kialakítanom arról, mit szeretnék átadni az olvasóknak. Hiszen minden kötetben van egy utószó is, ahol a korszakról és az adott kötetről egyaránt igyekeztem beszélni.

Mik voltak a szempontjaid, objektívek és szubjektívek egyszerre kellett szerepet játszanak; motivikus, szimbolikus jelentőségű, elveszettnek hitt, méltatlanul ködbe vesző szövegeket vettél-e figyelembe?

Néhány dolgot elhatároztam előre: aztán az anyag hatására rugalmasan felülvizsgáltam az „elveimet”. Eldöntöttem, például, hogy nem lesznek hagyományos antológiadarabok, akár szeretem őket, akár nem: Móricztól nem szerepel sem a Hét krajcár, sem a Szegény emberek, Kosztolányitól nincs A kulcs, de a Fürdés sem. De Sánta Ferenctől a Sokan voltunk már van – egykor ez is kötelező kűr lett volna, mára viszont kikopott kicsit az irodalmi tudatból, pedig ma is az ötvenes évek novellisztikájának emblematikus darabja. Azokat a novellaciklusokat, amelyeket „majdnem-regényekként” tartunk számon, az utószavakban megemlítettem ugyan (ilyen az Esti Kornél vagy a Sinistra körzet), de nem emeltem ki belőlük szöveget, vagyis úgy döntöttem, ezek inkább a regényekhez, és nem a novelláskötetekhez vannak közelebb. Felszabadító volt egyébként, hogy nem a huszadik század „legjobb”, „legjelentősebb” novellái lett a sorozat címe: élvezetes könyveket szerettem volna létrehozni, kialakítva egy-egy különös novellaciklust. Azt is eldöntöttem, hogy az egyes darabok nem ábécérendben, nem is időrendben szerepelnek, hanem saját sorrendet találok ki, így a szövegek párbeszédbe lépnek egymással, motivikusan, tematikusan. És, ahogy mondod is, nyilván szubjektív szempontok is szerepet játszottak, nevezzük ezt most átfogóan az ízlésemnek: de, szerencsére, a kiadó is épp ezt akarta, azt, hogy válogassak és döntsek.

Hol húztad meg a kötetek közti szakaszhatárokat?

Készen kaptam a nyitányt, az 1905-ös évet, volt ugyanis ennek a sorozatnak egy előzménykötete a Palatinusnál, ezt Dobos István állította össze, és a századforduló novellisztikájából adott válogatást, ott ez volt a záródátum. És előzetesen megbeszéltük azt is, hogy öt kötettel érünk el a 2000-es évig. Azt akartam, egyfelől, hogy a korszakhatárok jelentésesek legyenek (hiszen egy évszázad tagolása, bármennyire komoly dolog, valójában mindig kicsit kísérlet, játék, a fordulatok az irodalomban sosem pontszerűek), de, másfelől, arra is vigyáztam, hogy többé-kevésbé egyenletesen „daraboljam fel” a 20. századot. A kötetek határait részben történelmi-politikai fordulatok adták: olyanok, amelyekről azt gondolom, hogy az irodalom intézményrendszerét, így a magyar novella „létfeltételeit” is döntően befolyásolták. Ilyen volt az első kötet záródátuma, 1920, amikor összezsugorodott az irodalmi piac, hiszen a napilapok tömegével szűntek meg Trianon után, meg 1938, amikor a zsidótörvények miatt tűntek el nagy számban a novellának a huszadik század első évtizedeiben legfontosabb közegét jelentő lapok. A harmadikat először „háborús” kötetnek terveztem, de végül úgy döntöttem, inkább 1956 lesz a korszakhatár, nem pedig 1948, aránytalan lett volna mindössze tíz évnek (ráadásul éppen ennek a tíznek…) önálló kötetet adni. Az 1979-es év már „irodalmi határ”, a prózafordulat szimbolikus éve, a 2000-es zárlatot pedig ismét készen kaptam. De attól még, hogy a mostani kötet az 1980-as évvel indul, szó sincs róla, hogy csak a prózafordulatot demonstráló novellák kerültek volna bele: minden kötetben generációk, beszédmódok, stílusok, műfajváltozatok férnek meg egymás mellett, reményeim szerint békében.

Értek-e meglepetések, beleütköztél-e számodra ismeretlen darabokba, az újraolvasás során megestek-e veled váratlan felismerések?

Sok váratlanság volt, és ez jelentette ennek a kétségtelenül nem kis munkának az egyik nagy örömét. Szerettem volna kevésbé ismert, méltatlanul elfelejtett szerzőket beválogatni: ilyen lehet, mondjuk, a ma már inkább Ottlik barátjaként és az Örley-kör névadójaként ismert Örley István, vagy Sziráky Judith, akire Szegedy-Maszák Mihály egy tanulmánya hívta fel a figyelmemet. Jó volt felfedezni, hogy a Magyar Csillag című lap milyen remek novellákat közölt. És, hogy mondjak egy, egészen más természetű felismerést: szembesültem vele, mennyit fejlődött a könyvek nyomdai, tipográfiai kivitelezése az elmúlt tizenöt-húsz év alatt. Az 1990-es évek novelláskötetei mára lapokra esnek szét, és, hogy ilyen egyszerűen mondjam, nagyon csúnyák, ha a mostani könyvhétre megjelent novelláskötetek mellé tesszük őket.

Vannak-e főbb vonalak, amelyek mentén a huszadik századi magyar novella tipizálható? És vannak-e olyanok, amelyek időközben elhalványodtak?

Néhány dolgot emelnék csak ki, hiszen röviden, mégis alaposan válaszolni a kérdésedre nyilván lehetetlen. Alakult a műfaj maga: lett Örkénynél egyperces novella, aztán Békés Pálnál bélyegnovella, meg olyan novella is, amelyet már inkább szövegnek vagy rövidprózának merünk csak nevezni. Változtak a témák, mégis van egy furcsa állandóság – mivel mindig jöttek újabb és újabb traumák, így ezek novellává íródása, például, végigkíséri az évszázadot. Lehet, hogy én vagyok erre különösen érzékeny, de a nők helyzete mindvégig téma maradt; a testről folytatott beszéd egyre nyíltabbá vált, a szegénység, a nyomor irodalomba emelése pedig, sajnos, a század elején ugyanúgy aktuális volt, mint a végén. A tárcanovella sokkal fontosabb a huszadik század elején, nem véletlenül: a napilapokból kikopott a műfaj. És néha az volt az érzésem, hogy humorból, iróniából elkelne több is: lehet, hogy hiányok mentén is tipizálható lenne a magyar novella?

Ha a 20. század regényantológiáját-sorozatát állítanád össze, hogyan nézne az ki, belefognál-e?

Ez egyértelműen elgondolhatatlan vállalkozás, már a terjedelmi határok miatt is, éppen ezért szórakoztató gondolkodni rajta. Elfeledett regény a század első éveiben van bőven, de a felejtésnek ellene tartani pusztán az újrakiadásokkal nyilván lehetetlen. Kiadni csak akkor érdemes regényeket újra, szerintem legalábbis, ha segítjük azt olvasót abban, utószóval, magyarázó jegyzetekkel, hogy mit is olvas és miért. De az antológiasorozatban is érzek a magam számára lehetőséget: írhatnék most valamit átfogóan a huszadik századi novelláról. De inkább kipihenem ezt a munkát (más munkákkal…), és olvasom a ma születő novellákat. A következővel fejeztem be ugyanis az utolsó utószót: „ha valaki, úgy 2110 körül, arra vállalkozik majd, hogy előálljon a 21. századi magyar novellát reprezentáló sorozattal, a századelő irodalmiságát reprezentáló kötet összeállításakor biztosan lesz miből válogatnia. Hiszen feltűnt a 2000-es év után novellistaként, hogy csak néhány nevet említsek, Szvoren Edina és Egressy Zoltán, de Papp Sándor Zsigmond, Schein Gábor és Tóth Krisztina is.” Örülök nagyon, hogy a tervezett sorozatot végig tudtuk csinálni a Palatinus Kiadóval, és bízom benne, hogy örömöt szerzünk vele az olvasóknak is. Hozzá lehet jutni a kötetekhez a könyvhéten, és egy-egy novellát a strandon, két vízbe merülés közt is el lehet olvasni.

Jánossy Lajos

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.