hirdetés

Szilágyi Zsófia: Föltűnést kelteni

Esterházy Oravecz Halászóemberéről

2018. április 14.

...olyan jelentőségű ez az írás nekem, mint amikor Kosztolányi, félretéve minden sértettségét, megírta, hogy Móricz Barbárokja lenyűgözte. Annyira izgalomba jött tőle, hogy ezt meg kell írnia, hátha rájön a nyitjára. – Esterházy Péter virtuális könyvtárából Szilágyi Zsófia választott könyvet, Oravecz Imre Halászóemberét.

hirdetés

Régóta tudjuk már, ehhez a megvilágosodáshoz nem kellett az életmű lezárulását megélnünk, hogy Esterházy Péter hagyományátrendező, kortársfelemelő szavai nagy hatást tudtak, tudnak gyakorolni az olvasókra is, az irodalomtörténészekre is. Láttam, ahogyan egy-egy könyvhéten az eladott példányszámokban is megmutatkozott, milyen könyvet emlegetett Esterházy egy interjúban, és megtapasztaltam azt is, hogy egyes esszéi befolyásolják az irodalomtörténeti mozgásokat: Móriczról szóló (felkérésre, egy novellaválogatás utószavaként született) esszéje például rögtön két Móriczról szóló kötet címét is adta (A kifosztott Móricz, illetve Benyovszky Krisztián Fosztogatás). Holott Esterházy választásait nem kísérték „nemválasztások": igyekezett felülkerekedni a kontrasztszemléleten, nem valamivel vagy valakivel szemben emelt meg egy-egy szerzőt vagy művet. Sőt, ahogy ezt Nádas Péter ki is emelte, Jánossy Lajossal beszélgetve: „De azt lehet mondani, hogy én voltam a rigorózusabb. Számomra több olyan mű létezik, amit ki nem állhatok. Péter tulajdonképpen mindent szeretett."

Bármennyire szeretett mindenkit, és bármennyire igyekezett nem egyféle hagyományvonalat ki- és megemelni az esszéiben, pontosan tudta, hogy többen felkapják a fejüket, ha olyan könyvről ír, amelyik „nem illik" hozzá. Mert „népi", miközben ő „urbánus". Mert az úgynevezett valóságról szól, miközben ő meg köztudomásúlag az úgynevezett szöveggel szórakozik. Mert komoly, sőt tragikus, miközben ő meg folyton vicceskedik. „Jellemző, hogy milyen föltűnést keltett, mikor Móriczról írtam...", jegyezte meg. És hasonlóan volt föltűnő (Esterházyn, Kosztolányin, és Szegedy-Maszák Mihályon kívül senkit sem tudnék mondani, aki ilyen gyönyörűen ragaszkodott volna ehhez az ö-s alakhoz), amikor az Élet és Irodalomban leírta Oravecz Halászóemberéről, hogy remekmű. Tisztában volt vele, hogy nem kell itt semmit helyrebillenteni, a könyv kapott elismerést és kritikai figyelmet: mégis olyan jelentőségű ez az írás nekem, mint amikor Kosztolányi, félretéve minden sértettségét, megírta, hogy Móricz Barbárokja lenyűgözte. Annyira izgalomba jött tőle, hogy ezt meg kell írnia, hátha rájön a nyitjára. Amíg azt vizsgálja, hogyan rakta össze a kolléga, hátha lehűl. Hiszen sokféle izgalom lehet, gondolhatunk sokfélét a másikról, nem is feltétlenül csupa szépet és jót, de annál igazibb írói izgalom nincs, mint amit egy remekmű kelt – ahogy Kosztolányi mondja, úgy kell ilyenkor megvizsgálni a másik szövegét, ahogy „az egyik asztalos szemléli a másik által készített rózsafa, reteszes dobozt". És akkor már teljesen lényegtelenné válik, hogy én rózsafával szeretek dolgozni, a másik meg fenyőfával. Hogy Esterházy soha nem írta volna meg egy parasztregény töredékeit, hogy nem volt Szajlán gyerek, hogy nem a téeszesítés jelentette neki a traumát, vagy az, hogy a szajlai erdőből kivágják a fákat.

© Esterházy Péter Archívum / Esterházy Marcell

Szilágyi Zsófia

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.