hirdetés

Szilasi László: Fajsúly

2018. január 11.

...van odabent néhány lilára színezett likőrös pohárka, egy üveg megbontott félédes Debrői Hárslevelű, apám kapta egy fontosabb autószerelési műveletért, ha nagyon meleg van, és nem marad meg a testében a víz, szokott belőle inni egy-egy féldecit, titkolja, de észreveszem... – Szilasi László írása a Litera Fake News című előszilveszterén hangzott el. Videó!

hirdetés

Iványi Gábornak

Valami nagyon édeset akartam volna inni vagy megenni.

Kifogytam az ötletekből. Csokoládé nem volt otthon, soha nem volt otthon csokoládé, csak amikor jött a nyúl, vagy tojott valamit a Télapó, de akkor is be kellett osztani, ha majd szabad leszek, táblaszámra fogom falni a Tibi csokit, egészben tömöm magamba az Utasellátó szeleteket, banán néha volt, apám tudott szerezni a megyei pártbizottság büféjéből, a mosolygós Marika a pult alól vette elő neki, de azokat a kemény, zöld izéket is három darabra kellett vágni, az egyik öcsém oszt, a másik választ, én meg csak sírok, elvégre én vagyok a legnagyobb, általában mazsolát szoktam ilyenkor zabálni, azóta is utálom, szőlőcukorban áztatott szörnyű, szar-szerű aszalvány, mindennek a pótléka, pattog benne a mag, addig falod, amíg bele nem undorodsz, vagy lehet azt is csinálni, hogy kikevered a tojás sárgáját ropogós kristálycukorral, kavarod, kavarod, ha szerencséd van, előbb-utóbb felhabosodik, kiskanállal tolhatod befele, nagyon édes, bármeddig édesítheted, végtelenül undorító, valahogyan mindig érezni lehet rajta, hogy a tyúk egy fülledt tollazattal rendelkező, dinoszaurusz-szerű lény, rémületes utód, tápot fogyasztó szörny, kár volt túlélnie, kloákája pedig az emésztő-, a szaporító-, és a kiválasztó szervrendszerének egyetlen kijárata, all in one, bele mindent a bögrédbe.

Az utcai szobánk szomszédok felőli vályogfalát teljes egészében beborítja egy rémületes méretű, világos színű, lakkozott szekrénysor. Savaria, az a neve: a Szombathelyi Bútorgyár, ördögi ravaszsággal, saját magáról nevezte el a farost építményt. Nem lehet látni, hogy mögötte az egész épület rohad, a plafonig szalad a fekete penész. Alul ülni is lehet a bútor aljzatán, a kényelem érdekében házi készítésű ún. suba borítja, felül ugyanekkora elemek jelentik a lezárást. Jobbra kétajtós szekrény, balra két egyajtós, köztük könyvespolcok, teletömve a Világirodalom nagyon ritkán olvasott Remekeivel. Középen pedig egy bárszekrény. Kicsi, négyszögletes, mágneses faajtó. Benne vastag, gömbölyített, fekete üvegpolc. Mivel a szüleim antialkoholisták, a kazetta majdnem üres. Van benne zárt dobozban egy Pilóta nevű, nugátos töltésű omlós keksz, örökös kedvenc, de nehéz lenne pótolni a hiányokat. Ezen túl pedig van odabent néhány lilára színezett likőrös pohárka, egy üveg megbontott félédes Debrői Hárslevelű, apám kapta egy fontosabb autószerelési műveletért, ha nagyon meleg van, és nem marad meg a testében a víz, szokott belőle inni egy-egy féldecit, titkolja, de észreveszem, mint locsolkodáskor a sonka-kóstolást, merthogy disznót sem eszünk, ezen felül pedig van egy zárt üveg vörös szörp, az van ráírva, hogy csipkebogyó, sűrű anyag, elsősorban pakurából, meg színező és tartósító anyagokból, szódát kell hozzá spriccelni, nagyon szeretem.

Szemet vetek a szörpikére. Annyira olcsó, hogy néha egyedül is megihatunk egy egész pohárral. Most azonban hígítás nélkül, töményen akarom a számba önteni az édeset.

A palack fél literes. Fémkupakját elvileg el lehet csavarni. Megfogod, szorítod, csavarod, reccsen, jöhet a jó. Most azonban csak körbe-körbe forog, nincsen reccsenés, nem jön a jó, nem jön semmi, nem enged a kis gép, örökhajtós, örökmozgó, perpetuum mobile, örülök a kifejezésnek, és csak tekerem, tekerem tovább, de semmi. Apám ilyenkor el szokta nyesni azokat a kis összekötő kapcsokat, amelyek az alsó peremet a felső, forgatható részhez kötik, s amelyek, kellő működés során, olyan szép hanggal pattannak el. Van egy zsebkésem, a Zánkai Úttörőtáborban szereztem, orosz tiszti bicska, nagyon büszke vagyok rá, bár sosem használtam, no, talán most. Kinyitom a nagyobbik pengét, nem nagyon mozog, beállt, talán be is rozsdállt, aztán mégis kinyílik. Az üveget a bal kezembe fogom. Az örökmozgó kupakot a hüvelykujjammal támasztom meg. Szorítom erősen. És aztán nekifogok a nyírásnak. Tömör a fém. Nincsenek is kapcsok. Néhol vastagabb az anyag, néhol vékonyabb, de egyben van az egész. Mégis haladok. Megyek előre, megyek körbe. Az orosz acél mégiscsak legyőzi a magyar alumíniumot. Felülemelkedem a nemzeten, aminek nem vagyok tagja. Örömöm internacionális jellegű.

A kupak kerületének cirka egyharmadánál járhatok, amikor a bicska pengéje megcsúszik, s én csontig vágom a bal hüvelykujjamat. Ömlik a vér, vászonzsebkendőmmel csillapítom a folyást, de annyira haragszom, annyira akarom azt a másik, sűrű, édes pirosat, hogy azonnal folytatom a nyiszatolást.

Hosszú idő telik el. Mire körbeérek az üveg sapkáján, átázik a zsebkendőm, csupa vér a bicskám, az üveget csúszós alvadék borítja, a ruhám pedig piros pöttyös, mint a Nyugat-Németországban járt osztálytársnőm hosszú szárú iskolai gumicsizmája. Talán szükségem volna még egy kis időre. De nem bírom kivárni. A likőröspoharak kicsik, túl lilák. A számhoz emelem az üveget. Egy kortyot terveztem. Öt lett belőle, címkéig ittam az üveget. Csak utána a büfögés, az öklendezés, a hányinger, a csikaró hasfájás.

Megmostam a kezemet, a ruháimat kiraktam a szennyesbe, a kést meg a kupakot a zsebkendővel alaposan megtörölgettem, aztán kidobtam a véres rongyot, nagyanyám havi tisztuláskor beszennyezett rongyaira emlékeztetett a kicsi, nehéz kupac, és csak utána töltöttem fel a csipkebogyós szörpös üveget némi fürdőszobai hidegvízzel. Jól összeráztam a palackot. Megtörölgettem. Visszatettem a helyére. Szemeztem egy ideig a Pilóta keksszel, de végül nem nyúltam hozzá. A sebfertőtlenítő meg a leszedhetetlen orvosi ragasztó szalag alatt forrón és sokáig lüktetett a seb.

Anyám másnap délután nyitott be a titkos szekrénykébe. Megvizsgálta az üveget, hosszan forgatta. Aztán kihozta a nappaliba. A vörös szörp felett érintetlenül lebegett a tiszta víz. Megmutatta az apámnak. Nevettek, és hosszan beszéltek egy olyan nyelven, amit én egyáltalán nem értettem. A pofon csak utána jött.

Fiam, meg se próbálj megtéveszteni minket. Nem fog menni. Néha előbb, néha utóbb, de a végén mindenképpen lebuksz.

És mi, az apád meg én, mindig, egész életedben ott leszünk veled.

Fotók, videó: Valuska Gábor

Szilasi László

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.