hirdetés

Szilasi László: Kritika és ajánló a szegedi kultúrafogyasztáshoz

2018. november 11.

Van színház, mozi, van zene, vannak képzőművészeti kiállítóhelyek, vannak felolvasóestek, de vidéken mégiscsak ritkább a csábítás: nyugodtan olvashatsz otthon, kulturális értelemben ritkán maradsz le valamiről. – A hónap szerzője, Szilasi László kulturális ajánlata.

hirdetés

Ízlésem belezárult az irodalomba.

Ennek egyrészt az az oka, hogy összefüggő kulturális és művészeti élet (ahogy valószínűleg más országokban is) nálunk csak a fővárosban létezik. Van színház, mozi, van zene, vannak képzőművészeti kiállítóhelyek, vannak felolvasóestek, de vidéken mégiscsak ritkább a csábítás: nyugodtan olvashatsz otthon, kulturális értelemben ritkán maradsz le valamiről. Másrészt az az ok, hogy bár a világszéles hálózat szinte mindent képes megmutatni az érdeklődőnek, a színház, a film, a zene, a képek többet veszítenek ebben a közvetítésben, mint az irodalom. Jelen lehet lenni, részesülni lehet az egészből, az irodalomnak a neten keresztül is megmarad az aurája. Márton László, egyszer régen, talán még a tatai írótáborban azt mondta, hogy ő egész nap dolgozik, aztán este (idézem:) leereszkedik a városba. Most arról szeretnék beszámolni, hogy mi mindenért megyek ki esténként a szegedi lakásomból én.

*

Mivel sem a Szegedi Nemzeti Színházat, sem a Thealtert nem vagyok méltó megítélni (nem szeretem a színházat, nem is értek hozzá), erről a terepről egy nagy látványtervező munkája legyen a fő ajánlatom. Perovics Zoltán darabjai egy szobaszínházban zajlanak vagy a kultikus jelentőségű Grand Caféban, általában egy szereplőjük van, vagy annál is kevesebb, különös zenék szólnak, a beszéd eltorzított, száll a füst, különösek a zajok. Picike, könnyű, kerekes és szárnyas szerkezetek mozognak a színpad előtti madzagokon, egy finom, alig emberi kéz mozgatja őket, némán billegnek a hófehér gézfüggönyök. A kései Mándyra emlékeztet az egész, meg a soha meg nem írt Nádas-darabokra. Nagy-nagy szomorúságokra vetül rá a szép. Perovics Zoltán Jeles Andrásnak és Nemes Jeles Lászlónak is látványtervezője. Illenek egymáshoz, kitűnő ez az egymásra találás.

Van mozi a Plázában, és van még a Belvárosi mozi. Az utóbbi jó, oda járok. Erik Poppe drámai filmje, az Utoya, július 22. az Anders Behring Breivik által 2011. július 22-én elkövetett hetvenhét fős tömeggyilkosságot örökíti meg. Valós időben, vágások nélkül. A film kilencven percig tart. Ebből mintegy hetven percen át dörög a gyilkos két fegyvere. Menekülő tinédzserek egy kicsike szigeten. Valóságos történet, fiktív szereplőkkel. Kaja a testvérét keresi. Nem találja meg. Félelem, menekülés, halál. A valós idő pedig azt jelenti itt, hogy a film fiktív ideje ráíródik a te idődre, és a te valós létezésed is beleíródik a sziget történéseibe. Nem könnyű elérni az együttérzést, nehéz kiváltani a befogadóból ezt az érzelmet. Erik Poppénak és munkatársainak sikerül. A kilencven perc alatt voltaképpen egyetlen embert látunk közelről meghalni. Hátulról érkezett váll-lövése van. Kaja vigasztalja. A fiatal lány haldoklása közben folyamatosan tartja a kapcsolatot az édesanyjával. Hatalmas jelenet, nem is rövid. Az erő lassan fogy el. Utolsó telefon. Aztán lassan elcsendesedik a lány. És az efféle nagy-nagy szomorúságokra nem vetül rá végül semmiféle szép.

A Szegedi Múzeum vagy a Fekete Ház kiállításai nem nyűgöznek mindig le, számomra általában kevés a megnéznivalójuk, a REÖK (Regionális Összművészeti Központ) jobb, de nem járhatok minden este oda. Számomra a kitűnő szegedi irodalmi folyóirat, a Tiszatáj szerkesztősége a legizgalmasabb hely: újabb és újabb kiállítások jönnek el ide. Ebben a városban talán itt érződik a legjobban, hogy az országrészek voltaképpen ahhoz az országhoz is tartoznak, amellyel szomszédosak. Kulturális értelemben véve Magyarország Szerbia része – és viszont. Október közepe óta Miklosovits László a kiállító. Rajz-akarat, kidolgozott felület, lényegre törő tömörség. Szereti a természetet, és a vadakat benne. Meg az irodalmat, Arany Jánost és Márai Sándort, akár létezik még a könyvek illusztrációja, akár nem. A képzőművészethez sem értek, de ezek a rajzok szerintem szépek, örömmel élnék velük egy légtérben.

A Tiszatáj szerkesztőségét számomra elsősorban Hász Róbert regényíró, Orcsik Roland író, költő, műfordító, és Tóth Ákos tudományos szerkesztő jelentik. Közülük, úgy tudom, csak Orcsik Roland zenél. Keménynek hallom ezt a zenét, a CPG óta talán a legkeményebbnek. Lajka, az a nevük. Dobok, gitárok, énekhang, de a legjellemzőbb talán az, hogy Roland közben mindvégig nehéz vasakat püföl kemény fadarabokkal. Egy pécsi koncertjükön Keresztesi Jóska zenész, költő és kritikus oda nyilatkozott, hogy ez itt, az ő számára, Mordor zenéje. Náluk nem születhet semmi efféle. Csak a hajdani Komócsin-világra épülhet rá ennyire komoly mocsok. Igen, valószínűleg tényleg nagyon szomorú lehetett az a régi világ. Lassan is múlik. De amikor Lengyel Zoli énekelni kezd, mégiscsak ráépül valami nagyon-nagyon szép.

Jók még a könyvtárak, az egyetemi könyvtár este tízig nyitva van. Szeretem a bölcsészkar köré spontán módon kiépült kocsma-campust. Az Égő Arany nevű brutál-magyar éttermet és a Roosevelt-téri halászcsárdát is kedvelem. És van két-három jó edzőterem, angolul úgy mondanák: gym. Hét végén meg biciklizhetsz, átmehetsz Gyálára pálinkáért. Én, azt hiszem, egy balliberális mocsok vagyok. Egy jobb világban viszont, azt hiszem, liberál-konzervatív lennék. Az például nagyon jó, hogy Szerbiában sohasem szakadtak meg a pálinkafőzés hagyományai. Lemaradásunk: pótolhatatlan.

Szilasi László

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.