hirdetés

Szilasi László: Őszinteséget fogadtam

2018. december 25.

Csak a plafont néztem, ahogy meg van írva a nagy fekete könyvben. Amikor kihevertem, akkor jött egy erős felszólítás, hogy most már elég volt a tréfából. Tehát negyvenéves korom körül arra jöttem rá, hogy ha én most nem kezdek el dolgozni, akkor meg fogok halni, mielőtt bármit csináltam volna. – Szilasi Lászlóval készített nagyvizit-interjúnkat olvashatják.

hirdetés

JL: Hogy ne a szokványos kronologikus rendben haladjunk, más perspektívából kérdezlek, tetszőlegesen, kicsi gondolkodás után, de lehetőleg első gesztusból ki tudnál-e választani az életed gyerekkori szakaszából egy olyan pillanatfelvételt, amelyre azt gondolod, hogy meghatározta az életedet? Mint egy polaroidfelvételt meg tudjuk-e jeleníteni?

Azt mondanám, amit unalomig megírtam: az agyhártyagyulladásom ilyen volt. Vagy amikor az anyámék megkeresztelkedtek négyéves koromban. Anyám meg az anyja evangélikusak voltak, mint minden békéscsabai szlovák ember. Négyéves voltam, amikor megtértek adventistának, és emlékszem a keresztségükre. Teljes vízbe merítés van, eltűnnek a víz alatt, és aztán újjászületve kerülnek elő. És tényleg volt benne újjászületés, mintha másik mukik lettek volna. Amikor ezt felismertem, nem volt jó, utána is voltak ebből problémáim, neofita gőgöt, akaratosságot kezdtem el érzékelni rajtuk, és az nem volt jó, befolyásolta az életemet.

Nagyvizit Szilasi LászlónálA képre kattintva kinyílik a galéria – Fotók: Valuska Gábor

JL: A valláshoz, az intézményesített hithez való viszonyodat határozta meg?

Előtte nem volt semmi, ők valószínűleg eljártak templomba vasárnap, de én nem találkoztam a hit kérdéseivel, utána meg elkezdtek nagyon intenzíven szombatonként, meg pénteken délután, meg este is templomba járni, és attól kezdve azt kellett csinálom, amit mondanak, erőszakot érzékeltem, és az egyáltalán nem volt jó.
A kisfiam most bölcsődébe jár, ahol az ifjú Iványi a gyülekezet vezetője, az apja kérdezte meg először, hogy amikor a szüleim megkeresztelkedtek, az nem volt-e nagyon rossz nekem. Senki más nem kérdezte meg, de ő tudta, hogy ez egy nehéz ügy. Szégyelled, tudod, szociálizmus volt, nem volt népszerű kereszténynek lenni, titkoltam az osztálytársak elől, nem is mondtam el, csak a legjobb barátomnak. Hasadtságot eredményezett, szerettem ott lenni a templomban, ott is voltak gyerekek, de kint nem nagyon mondogattam, föl kellett nőni ahhoz, hogy valahogy el tudjak ettől szakadni. Amikor elkerültem ide egyetemre, akkor anyám egyfelől azt mondta, hogy vigyázzak magamra a magyarok között, másfelől meg rájöttem valamire. Különös albérletem volt, a garázzsal szemben volt egy 3x3 méteres kis műhelyszerű valamicsoda, zuhany nélkül, ott laktam, és akkor azt gondoltam, hogy én ezt az egész istenhitet elhagyom, szarok rá, talán ez a pontos kifejezés, aztán rájöttem, hogyha elhagyom, akkor üres lesz az életem teljesen, és fölhagytam az elhagyással. Kiderült, hogy az egész minden kellemetlensége ellenére mennyire fontos nekem. És aztán ez úgy is maradt, azóta is nagyon fontos, de nem keresztelkedtem meg, mert felnőtt keresztség van nálunk, és utálom az egészet, az emberek közösségét lenézem, megvetem, és undorodom tőlük.

JL: Érdekes, hogy ezt mondtad, mert valójában olyan élményt idéztél fel, amivel hosszú időn keresztül munkád volt, kellett vele valamit kezdened, nem egy olyan emlékkép emelkedett fel, ami önfeledt, és erősen derűs fényben láttat.

Hát, azt nem mondtad, hogy olyat kell mondani.

Nem. Három ponttal fejezem be, mert nyilván nem véletlen.

Nem tudok úgy visszaemlékezni, hogy olyan happy lett volna a gyerekkorom. Apámékat kisemmizték, parasztok voltak néhány száz méterrel kijjebb Fürjesen, anyám apja meg rendőrtiszt, és munkanélküliként élt, nem a boldogabbik végét kapták el a szocializmusnak. De amikor húsvét volt, és húsvétkor még volt nálunk locsolkodás, körbejártuk a testvéreimmel a rokonokat, az jó volt. Tizennyolc helyre kellett körülbelül elmenni. Annak nagyon örültem, sok nyúl meg tojás, meg kaptunk pénzt. Hogy mennyire undorító volt, amikor rájöttem, hogy kéregetésként végezte a locsolkodás szép szokása, lehet, hogy már nem locsolkodott senki, csak mi: ott volt három gyerek meg az apjuk, azok jártak. De nagyon szerettem akkor, tavasz is volt, szépen sütött a nap, a rohadt tojások megolvadtak hátul az autóban, apám zsebre gyűrte a pénzt, aztán betettük őket az Új magyar lexikonba, hogy kisimuljanak, azt szerettem például. Most sokszor eszembe jut, hogy ha egyszer ott maradnék Békéscsabán húsvétkor locsolkodni, nem él már senki. Milyen érdekes lesz nem sokára, még van egy-két ember valahol, a férfiakat nem locsolgatjuk, de nem sokára nem lesz kinek elmondani, vagy nem lesz kitől megkérdezni. Nádas meg tudta kérdezni a nagynénjét, de nem lesz kitől megkérdezni, hogy hogy is volt akkor, emlékszel, mert már nem élnek.

Nagyvizit Szilasi Lászlónál

MB: Az adventista elég szigorú felekezet. Nagy szigor volt otthon?

Ez egy rendes zsidó felekezet, nincs kecmec. A rituális törvények jó részét megtartották. Például, hogy nincsen disznóevés, az elég érdekes kihívásokat okoz Békéscsabán.

MB: Nem volt nagy kolbászozás?

Van kolbász, mert nem tudod nem enni, de mindenféle más állatot kell keresni, amiből megcsinálod, csak abból meg nem jó. Úgyhogy ez egy örök probléma volt. Mondjuk, lovat se lehet enni, de az meg nem volt olyan nagy divat. Aztán vannak az időbeosztással kapcsolatos szabályok. A napnak nem éjfélkor van vége, hanem amikor lemegy a nap. A szombat elkezdődik péntek este, és meg kell szentelni. A megszentelés, amikor fiatal vagy, az nem olyan egyszerű dolog, megszentelni annyi, hogy például ne csinálj semmit. Ezt a vallást 1840 körül találták fel, mert akkor Amerikában azt hitték bizonyos elemek, hogy kiszámolták, Jézus Krisztus mikor jön el másodszorra. Kimentek a prérire, és várták. De Jézus Krisztus nem jött el másodszorra. Arra jutottak, hogy hülyeség volt, ádvent van, készen kell lenni az eljövetelére. Két öcsém közül az egyik adventista lelkész lett Nyíregyházán. Szerencsétlen hülyegyereke ide jár magyar-történelem osztatlan tanári szakra, és teljesen náci. Mondom, bazmeg, hát hülye vagy te teljesen? És tényleg meggyőződéses náci. Mondom, de nem akartad te ezt anyukáddal megbeszélni, vagy apukáddal? Mondta, hogy nem, mert azok hülyék. A kisebbik testvérem megkeresztelkedett, de otthagyta őket végül, szóval nem látogatja. Van egy barátnője is, de a szüleimmel lakott, míg a szüleim önerőből be nem költöztek egy szociális otthonba. Nem találták a hangot, a generációk között nem jött létre a közvetítés a békéscsabai Jamina lakótelepen, ahol mindenkit csak egy kis vonás választ el a hajléktalanságtól. Ott laktak a proletárok, megpróbálták a helyet kertvárossá átminősíteni, de nem sikerült.

MB: Mesélsz még erről a jaminai közegről?

Ami a vasúton túl van, az Jamina. Ott volt régen a szőlő, a betyárok kiköltöztek a portákra, azóta is megmaradt ez a késelős, kalandos, bunkó hangulat. Aztán rátelepült ezekre az emberekre a téglagyár, meg az, amit csirkegyárnak neveznek, a Barnevál, ott dolgozott mindenki, közvetlenül a sínek mellett. A Jaminát körbeölelte két híd, ott lehetett bemenni a városba. Mi a kettő között, a Franklin utcában laktunk. Az utca végén volt egy sorompó, kurva sokat lehetett ott várakozni. Néhány évvel ezelőtt csináltak egy alagutat, egy perc alatt bent vagy, teljesen megváltoztatta az egész hangulatát. Itt voltam gyerek. Anyámék Szarvasról jöttek át, apámék pedig Mária Terézia idején Szlovákiából kerültek oda. Betelepítették őket, és boldogan éltek, amíg el nem jöttek a kommunisták. Jó volt a gyerekkorom. Apámék családja nem asszimilálódott, egymás közt tótul beszéltek. Az eleve idegesítő. Beszél az apád, és egy vak hangot nem értesz belőle, mert anyám meg ellenezte, ahogy szokott lenni, azt mondta, aki nyelvet beszél, az bunkó, és nem akarta, hogy bunkó legyek. Nem ért el nagy eredményeket, de ellenezte, hogy bunkó maradjak. Nem akarta, hogy értsük, noha ő is képes volt megszólalni azon a nyelven. Emiatt aztán az anyámék rokonságával tartottuk a kapcsolatot inkább. Ott voltak hozzám illő korú gyerekek. És jól éltünk. Volt egy unokatestvérpár, azokat nagyon szerettem, jól eljátszogattak a Gazdálkodj okosant a diófa alatt.

Nagyvizit Szilasi Lászlónál

JL: Bár a vidéki Magyarországra nézve komolyabb tónusokkal lehet gazdagabb a kép, mintha azt valaki Budapesten élte meg, a hivatalos magyarországi élet és az ehhez a nyilvánossághoz való viszony, az önazonosság illegalitása vagy a legalitáson kívüli vagy peremhelyzeti volta mennyire érintett meg téged gyerekként? Feloldódott azokban a gyerekek közötti, pingpong-asztalokon és játszótereken zajló interakciókban, amelyek erre nem feltétlenül vannak tekintettel?

Nem volt pingpongasztal és nem volt játszótér. Vagy volni volt, de oda nem lehetett kimenni. Futballpálya se volt. Annyi volt maximum, hogy átmehettem szemben a Lantos Pál Ferenc nevű barátunkhoz játszani egy kicsit, illetve a házunk előtt volt – most is van – egy nagy zöld terület, ott lehetett fejelni. Ez volt a maximum. Teljesen világos volt, hogy a világ az máshol van, és hogy ezek a rohadékok itt tartanak engem bezárva, és el fogok menni, amint csak lehet.

JL: Abban a nyelvjárásban mozgunk negyven évvel ezelőtt, amikor az „Ezek a rohadékok sok mindent jelent.

Ezek csak a szüleim voltak. Az apám depressziós tanyasi ember volt, és minden idegesítette, ő azért volt rohadék. Az anyám meg arisztokratának próbált látszani a proletárok között. Ne vegyüljél a prolikkal, mert olyan leszel, mint ők, mondta. Mondom, bazmeg, hát nem lehet mindenki egyszerűen aljanép. Mert valóban a 11. számú általános iskolába jártam, és ott valóban sok sutyerák volt, de úgy gondoltam, hogy ez nem lesz így jó. És ami a leginkább megszólított akkor, az volt, amikor karácsonykor közvetítették a Bécsi gyerekkórus koncertjét. Úgy éreztem, hogy na, az Európa. Oda fogok elmenni, és titeket meg itt hagylak ebben a mocsokban. És akkor továbbra is kimeredhettek ebből a vélt aljadék környezetből egyedül.

MB: Jelentkeztél a csabai kórusba?

Egyáltalán nem. Kurvára nem jelentkeztem sehova, de ezt úgy őrizgettem magamban. A konyhaajtó mellett ki lehetett látni oda, ahol bejönnek az autók Békéscsabára, ott terveztem, hogy majd egyszer elindulok abba az irányba. Elég sokszor most is eszembe jut. Egyszer volt olyan, hogy Kereszturyval meg Radnótival kint voltunk Rómában ádvent idején, karácsony előtt. Bent a szobában azon gondolkodtam, hogy itt vagyok önerőből, és ezek a rohadékok Békéscsabán semmivel nem készítettek fel erre. Semmit nem tettek azért, hogy bármi módon segítsék azt, hogy én itt helyt tudjak állni. Elég fontos tapasztalat volt, hogy ott vagyok a világ közepén, a katolicizmus centrumában, ahol van a napsütés, meg az arany, meg a pápa, és valahogy elvergődtem ide onnan, ahol az apám a tanyák között a földet járta, karácsonykor betlehemezett, én meg most itt vagyok, és semmit nem kaptam tőlük. A magyarországi folyóirat-kultúráról kellett beszélni a Café Grecóban. És soha nem felejtem el, hogy Radnóti, amikor egyszer sétáltunk, azt mondta, hogy egész Rómában nincs egy akceptálható hangversenyterem. És akkor azt mondja, hogy akceptálható.

Nagyvizit Szilasi Lászlónál

JL: Ezek az indulatok milyen hosszú ideig kísérték az életedet?

Sokáig nagyon haragudtam a szüleimre. Aztán amikor megszülettek a gyerekek. De nem is a gyerekek születésénél van a cezúra feltétlenül, hanem amikor depressziós lettem. '97-ben. Akkor sok mindent megértettem, hogy miért viselkedtek úgy, ahogy viselkedtek.

JL: És mire jutottál?

Hát, hogy féltek. Kifosztották őket, elvették a földterületeiket, amin generációk dolgoztak, bevitték a téesznek a gépeiket, elvitték az apám lovait. Anyám apja meg rendőrfőhadnagy volt, kinevelte az új generációt, aztán a haláláig munkanélküliként élt. Emiatt örökké féltek. Egyfelől volt ez a félelem, másfelől volt az adventizmus, ami rátett erre az elzárkózásra. Megerősítette bennük, hogy nem csak az van, hogy ezek itt prolik, mi pedig a hajdani középosztályból jövünk, hanem még az is van, hogy nem kell az istenben nem hívők közé engedni a gyereket, ebből következett egy bezártság, ami lelkileg terrorizált engem. Aztán rájöttem, hogy az apám egyszerű depressziós volt, az anyám meg valahogy átformálta az egészet egy olyan haragba, amit nem nyilvánított ki a hatalom felé. Összeállt egy robbanókeverék, vagy nem tudom, micsoda.

JL: Erre miért pont a depressziónak a mélységéből láttál rá?

Ráláttam egy traumámra. Apám szerette a földet művelni, szerette kapargatni a tetejét. És mivel az ő földjüket elvették, ezért mindenféle földeket béreltünk, és dolgoztatott minket, pedig mi nem szerettünk a földön dolgozni. Egy ilyen nagy dolgoztatás után azt mondta, hogy azért dolgozunk, mert akkor majd elmegyünk együtt autóval a Szlovákiába kitelepített rokonaink után, meglátogatni őket. Amikor vége lett a melónak, mondta anyámnak, hogy lófaszt, esze ágába' sincs kimenni sehova. Szarvasig mentünk el, ami 39 kilométerre van, az volt a maximum. Rájöttem, hogy hazudott, bazmeg. És az rosszul esett apától. Micsoda viselkedés ez? Aztán rájöttem, hogy ezt az egészet csak a depressziója mozgatta, vagy elsősorban az.

JL: Azt mondod, hogy a te depressziós státuszodban beleérzőbb lettél egy másik depressziós státuszba?

Igen. Az volt a mozgatóerő, és akkor még ezt a betegséget nem lehetett gyógyítani. Én nyolcadikos voltam, az apám idegösszeomlást kapott, amikor az anyósa meghalt, mindenféle durva jelenetekre került sor. Például elkezdte gyűlölni az időmérő szerkezeteket.

MB: Kirakta az órákat a házból?

Megsemmisítette az összest mindenféle módokon. Egyszer elkapott, és leszaggatta a kezemről. Akkor éreztem, hogy olyan ereje van, mint az állatoknak. Bedobta az órámat pottyantós vécébe a kert végében. Akkor el is kellett vinni orvoshoz. Sokáig beteg volt. Ami aztán szintén befolyásolta az életemet, mert hát ugye akkor kell egy apát megölni. Gimnazista korban kell apát megölni, és akkor ő nem volt megölhető állapotban. Sebezhető lett. A megyei pártbizottságon volt autószerelő, egyszer csak azt mondták neki, hogy hagyja ezt, és csak mosogassa az autókat. Így nem tűnt egy megölhető apának. Most meg boldogan élnek az Égő Arany, vagy nem tudom, milyen nevű szociális otthonban. Nyolcvanöt és nyolcvanévesen, és mindenkinek jó a kedve. Most már szeretem, mert előtte egyetlen célom volt, hogy ne olyan legyek, mint ő. Most már kicsit összetettebb a célrendszer.

Nagyvizit Szilasi Lászlónál

JL: Azt mondtad, hogy legalábbis Bécsig akartál menekülni, aztán mégiscsak reálisabbakká váltak a távolságok. Szegedre fogunk eljutni, de mielőtt eljutnánk, fel kell tennem a kérdést: mi vitt irodalmi irányba? Miért erre ugrott ki a nyúl a bokorból?

Nagyon szegények voltunk. Eléggé szegények. És ez a legolcsóbb, amihez hozzáférsz, mármint a „zirodalom” olvasása. Volt a megyei könyvtár, meg ezek közül az óriási példányszámban, ipari mennyiségben megjelenő könyvek közül azért volt otthon. Azon kívül a munkás időszaka végén anyám könyvtáros volt a 11-es számú általános iskolában, akkor még nem kezdtem el írni, de persze én is megírtam egy összeolvasztott pompás műben Az Ezüst-tó kincsét meg a Fekete Nyíl című alapművet. Nagyon jó volt, amikor elkerültem a Békéscsabai Rózsa Ferenc Gimnáziumba. Szerettek minket. Volt a megelőlegezett szeretet, hogy jó, most még szarcsimbók vagy, de sokra fogod vinni. Volt egy nagyon jó magyartanárom, Sipos Lászlóné, aki később Szarvason lett az Óvónőképzőben intézetvezető, és megfertőzött a századfordulós amerikai kis realistákkal. Úgy maradtam. Ő Debrecenben járt iskolába, és nem volt jó véleménnyel az egyetemről, ezért jöttem ide. És bevált.

JL: És a középiskolás éveket ez az irodalmi vonzalom jellemezte?

Azokat leginkább a boldogság jellemezte. Az általános iskolában tökéletesen egyedül voltam, ott mindenki üzemmérnök akart lenni, meg agronómus. Ki se tudtam mondani. És akkor úgy éreztem, hogy ott, a gimnáziumi osztályban még legalább két-három olyan faszi van, akit érdekel az irodalom. Volt kivel beszélgetni, mert akkoriban már volt fakultáció, nem voltam egyedül. Úgy éreztem, hogy elkezdtem a felemelkedést a polgárságba, ahonnan jövök, vagyis jöttem volna, ha a rohadék komcsik nem rontják el a bizniszt, ha generációk munkáját nem rontják el. Nagyon szerettem az osztályfőnökünket, Pándi Margitot. Érdekes összetételű volt az osztály, az egyik felében a békéscsabai – döntően kommunista – arisztokrácia gyerekei voltak, a másik felében meg a jaminai parasztgyerekek, hogy az arisztokraták gyerekei ne nőjenek külön. Integrált volt az oktatás, volt egy-két jaminai sutyerák is, meg voltak kollégista lányok, akik ötöst kaptak Csajágapusztán, de ez az ötös nyilván nem ért annyit. Kínlódtak szegények sokáig. Összetett élményeim voltak. Úgy éreztem, hogy a lányok sokkal szebbek, mint Jaminában voltak. Elképesztő szépségű lányokat láttam az akkori szememmel. Most már az érettségi találkozókon nem annyira szép mindegyik, de azért elég szépek most is. A tanulás is, a tudás is szexi volt. Meg az is nagyon jó volt, hogy a tanárok megbecsültek minket. Voltak köztük száműzöttek, akik csináltak valami rosszaságot, azokat kihelyezték ide. Például a Sárhelyi Jenő nevű volt komcsi zeneszerző oktatta derűsen az éneket. Szóval volt egy szolid kis ellenállás.

Nagyvizit Szilasi Lászlónál

JL: Mennyire volt ez kimondottan békéscsabai, a városhoz kötött élet, és mennyire jöttél-mentél?

Semennyire. Kosárlabdáztam – az végig ment –, annyit utaztam, amennyit azzal utaztunk, de az nem volt sok. A pénzünk, az nem lett több. Ha vége olt a gimnáziumnak, kuksoltam otthon, illetve akkor kezdtem el igazán olvasni. Durva olvasásteljesítmények voltak, mert a semmit kellett valamennyire felhozni. Csodálkozva figyeltem, hogy a szegedi egyetemen milyen faszik vannak. Például a Pongrácz Tibor nevű filozófus, aki később kiadta a Heideggereket, és már annyi mindent olvasott, Bacsó volt a felkészítő mestere, beültünk az egyetemi könyvtárba, és az volt a teljesítménye, hogy egy nap alatt elolvasott egy kis bekezdést Arisztotelész Metafizikájából. Hát nehogy már bazmeg ennyire lassan olvasgassál! Felháborító volt. Én meg próbáltam falni a könyveket. Vagy például Bárdi Nándor, aki kisebbségügyi szakértő – ezekkel mind egy albérletben laktunk –, nem tudtam olyan korán felkelni, hogy ne izzadt volna már az íróasztalánál. Kis cédulkákra dühösen rajzolgatott. Aztán ott volt Galamb Gyuri, aki itt tanít most világtörténelmet, már a gyerekágyából az Ulyssesre látott rá. Akkor kapd be! Tényleg, akkor kapd be! De ezek vittek előre. Idegesítettek is nagyon, gondoltam, nem igaz, hogy nem tudom őket utolérni.

JL: De ők már az egyetemi időszakhoz tartoznak...

Igen, velük itt találkoztam. Érdekes volt, hogy mások mennyivel előrébb vannak. Mi még a felvételi előkészítőkre jártunk. Három olyan nyár volt, ahol már tanítottak minket. Ott szereztem a barátaimat, akikkel együtt voltunk katonák Lentiben. Az egyetemen már nem voltam egyedül. Úgy éreztem, milyen szépen halad a világ. Tehát először senki nem volt, aztán kettő-három, és mostanra már mindenki olyan hülye, mint én. Vagy hülyébb.

MB: Ezek szerint az egyetemen rögtön megtaláltad a közegedet...

A barátaim már megvoltak a katonaságnál. Pongrácz Tibor került később a képbe, aki ugye a Szent István körút 4.-ből származik... Ő volt az egyetlen, aki később érkezett, de őt is mindenki hamar megszerette. Akkoriban az egyetemen még voltak csoportok. Örökké együtt voltunk, kiismertük egymást. Takáts Jóska meg Balog Józsi egy évvel idősebbek voltak nálunk, ők már egy évet lehúztak a főiskolán. Azért jöttek át az egyetemre, mert a főiskolán sok volt a komcsi, és még a hajukat is le kellett nyírniuk. Mi egy veszélyes csoport voltunk. Akkoriban még az egyetemen sok párttitkár tanított, akiket később a rendszerváltás után vagy kitettek, vagy öngyilkosok lettek. Arról beszéltek, hogy az adott író a polgárságból jött, vagy ő maga a polgárság, ez volt a tanítás. Világos volt, hogy az intézmény már nem való semmire. Ezért mellette repülő egyetemekre mentem, ahol politikailag sok mindennel megismerkedtem. Szerintem én csak az egyetemen tudtam meg, hogy vannak zsidók. Előtte otthon erről nem volt szó, se az iskolában. A békéscsabai zsidókat kiirtották, és akik visszajöttek, azok néhány év múlva elmenekültek. Én később a békéscsabai ügyekből kiástam egyet-kettőt, de akkoriban semmit sem tudtam az egészről.

Nagyvizit Szilasi Lászlónál

JL: Minek a hatására jöttek fel ezek a rétegek? Az itteni beszélgetések, olvasmányok?

Igen. Különösen azért, mert Pongrácznak nem azt mondták, hogy vigyázzon magára a magyarok között, hanem azt mondta neki az apja, hogy „Ne félj, fiam, indultak régen innen másféle vonatok is”. És ezt a Pongrácz értelmezte. Szóval valahogy ekkor indult. Egyfelől nem tudtam róla, másfelől meg csak azt gondoltam, hogy annyi embert kiirtani micsoda ordenáré viselkedés. És aztán nekiláttam olvasni. Olvastam, de azért a holokauszt vastagjához csak néhány évvel ezelőtt jutottam el, mert valahogy meg kellett rá érni. Olvashattam volna ezt-azt, de úgy gondoltam, hogy még korán lenne.

NG: És mit ástál ki?

Például a Sorstalanságot nem régen olvastam újra. Tanítottuk, olvastam is, de nem vált olvasmányélménnyé. Az iskolai fogalmak is távol tartottak a személyes élménytől. Elmagyarázod, hogy miért van ott, hogyan tartja a távolságot, úgy nem üt be igazán. El kellett olvasnom még egyszer-kétszer-háromszor, hogy üssön. De elsősorban az Emberszag volt az, ami szíven ütött, nem tudom, miért. Az csodálatos. És érdekes módon minden csodálatos, amit azonnal írtak, ami mondjuk '46-ban jelent meg, és nem volt még az egész körül ez az őrült masinéria. Ott tényleg csodás dolgok vannak.

Nagyvizit Szilasi Lászlónál

JL: Ha visszamegyünk egy kicsit az egyetemi területre, és aztán onnan majd tovább, akkor olyan könyvekről is kell beszélnünk, amik téged a régi magyar irodalom felé vezettek. Szegeden a nyolcvanas évek első felében a politikai alternatívák vagy a politikai underground hatásai már érzékelhetőek voltak, mondjuk a Beszélő már eljutott ide. Van egy még távlat nélkülinek tűnő, de szellemi forgolódás, és van egy erős olvasói igényed: ha ezeket összerakjuk, kijön egy olyan irány, ami szerintem nem kézenfekvő. Magyarázatra szorul, hogy hogyan lesz a régi magyar irodalom az egyik támpontod és kutatási területed.

Úgy kezdődött, hogy az Aud. Max.-ba bejött egy csomó ember. Nagy volt a tanszék, mert az akkori párttitkár, Keserű Bálint volt a tanszékvezető. Egyfelől alkalmazottak, másfelől óraadók, harmadrészt pedig lejártak Pestről, és elkezdtek agitálni, hogy hozzájuk menjünk. Az én választásom Ötvös Péter lett – akinek most a szobatársa vagyok –, a szentesi állatorvos fia. Annyira gyorsan beszél, hogy hadarásnak lehet nevezni, hozzá jártam Bevezetés az irodalomtudományba szemináriumra. Bejött, elkezdett beszélni, elszívott egy fél doboz Sopianét, és amikor kiment, akkor úgy éreztem, hogy vele akarok élni. Tehát hogy ez az ember nem agresszív, nem buta, nem kommunista, és az nekem jó lenne, hogyha vele élnék örökké, és akkor jól bezárkózunk majd ide a bölcsészkarra, és szarunk arra, ami kint van. Később nagyon örültem, amikor Foucault-nál azt olvastam, hogy ő is ezért választotta a tudományt '68-ban, mert azt akarta, hogy okos, kedves emberek között éljen. Az ő esetében persze voltak más megfontolások is. Tulajdonképpen előtte régész akartam lenni, de bejött ez az Ötvös Péter nevű, elkezdett beszélni, és beleszerettem az egész dologba. És azóta is azért ragaszkodom a régi magyar ügyhöz, mert kedden este van az az óra, amikor ott van minden régi magyaros tanár és az összes hallgató, és akkor tényleg azt érezhetem, hogy hozzáférek a legmagasabb rendű kultúrához. Lehet, hogy az adott anyag nem érdekel engem irodalmilag, de ahogy azt ott művelik, az nagyon magas rendűnek számít Magyarországon. És ez engem megtartott. Egyébként ez inkább a nyolcvanas évek közepe volt, én '82-ben érettségiztem, '83 őszétől jártam egyetemre, egy évet halasztottam, és '89-ben kezdtem el tanítani. A végén már látszott, hogy ezeknek végük lesz, bazdmeg, ahogyan a halhatatlan Takáts megfogalmazta, vagy legalábbis most azt állítja, hogy megfogalmazta. Ő tudta előre persze, hogy ezek el fognak menni. Na, mindegy. Az is tetszett, hogy a nyolcvanas évek közepén a régi magyar irodalom művelésének vezére Klaniczay Tibor volt, és ő kiszorította a komcsikat, ott árnyéka sem volt semmi ilyesminek. Klaniczay olyasmit művelt, amit Horváth Iván, a következő nagy ember úgy nevezett, hogy mélabús későpozitivizmus. És tudod, ez egy kicsit olyan volt, mint a most dívó kultúratudomány. Ott mindent el lehetett helyezni, és nem volt osztályharc. Úgy éreztem, hogy ott jól el lehet bújni. Egyfelől igyekszel fölfelé haladni, vagy nem tudom, merre is van az értelmiség, de közben mégiscsak jobb volna elbújni egy kicsit. Sokáig nem lehetett fenntartani ezt a kettősséget sem. Tehát előbb-utóbb mindenki felrobban, és akkor robbantam én is, amikor kicsit enyhült a szorítás.

MB: Hogy érted ezt a robbanást?

Az utolsó tanítási évünkben kellett hospitálni, és a hospitálási óraszámot váratlanul felvitték a duplájára. Ebből lett 1988 forró ősze, aminek most emléktáblája van az Aud. Max.-ban: „1988 forró ősze hőseinek emlékére”. Ott tényleg az volt, hogy a sok beszari, aki arra készült, hogy a szakmájában jó legyen, egyszerre berágott, és azt mondtuk, elég volt, nem kell a tudszoc meg a polgazd, ezek ne legyenek, hanem legyen több idegen nyelv. Nagy hőbörgés volt a városban. Találkoztam ÁVO-sokkal is, ilyen kicsike kis ÁVO-sok voltak, élre vasalt gatyában, a kis pocakon feszült az ing, azon meg egy vékonyka kis bőrnyakkendő. Bőrdzseki. Jöttem ki a vécéről hugyozás után, odajön ez a kettő nagyon közel, és azt kérdezi, hogy hol van a TO. Nem volt semmi, nem vittek el, de azért jelezték, hogy még itt vannak. A rektor is behívatott. Mondta, hogy jó, ő látja, hogy beszéltünk már az MDF-fel, de a másik párttal beszéltünk-e...

Nagyvizit Szilasi Lászlónál

JL: A nyolcvanas évek derekán, amikor is a kortárs irodalom igen erőteljes állításokkal rukkolt elő, és sok egyetemistát ezek a hatások szólították meg, hogy nézett ki a te irányválasztásod, és általában a kortárs magyar irodalomhoz milyen volt a viszonyod?

A vége felé már három szakon voltam, mert volt a magyar, a régi magyar, meg a komparatisztika. Sokféle képzést kaptam, és sok helyen gondolták úgy, hogy tehetséges vagyok, holott inkább a szorgalom dominált, bár az Ötvös nagyon utálta azokat az embereket, akik tehetségtelenek, de szorgalmasak. Mindenesetre engem sok helyre hívtak, plusz még ott volt a Takáts nevű egyén, aki a Harmadkort csinálta a Csuhai nevűvel, meg a Baloggal és Szántó F. Istvánnal, akik engem állandóan zaklattak, hogy adjak írást, meg menjünk el ide, meg oda. És akkor egyszer csak azt mondták, hogy menjünk el Tatára, és onnantól kezdve nem volt megállás. A tatai JAK-táborba kellett elmennem, hát elmentem. Nagyon érdekes volt, vedelsz folyamatosan, és nagy emberek járnak előtted a vedelésben. Emlékszem, amikor a Csuhaival ittatok, és Csuhai hatvanöt unikumig eljutott egy nap alatt. Na jó, legalább húszat ivott... Aztán mikor egyszer ősszel mentem az iskolába tanítani, az jutott eszembe, hogy nem ide tartozom, hanem oda. Ez meglepett, mert nem éreztem addig olyat, hogy valami máshoz tartozom, és annak vagyok a helyi képviselője vagy tudósítója. Utána mindig meg akarsz ennek felelni. Hogyha már én vagyok a kiküldött tudósító, akkor agitáljak. Tatán dőlt el minden. Vannak traumák az ember életében, de nekem volt egy-két nagy sikerélményem. Az egyik az volt, amikor a táborban én írtam a naplót. Nem tudtam kinyomtatni, valami kis laptopról olvastam fel, és amikor hallottam, hogy röhögnek rajta, úgy éreztem, hogy na, megérkeztem. Mindenki itt van, mindenkit ez érdekel – mármint nem az én szarom, hanem az irodalom.

JL: És ez egyértelműen a szépírói életed irányába visz. A Németh Gáborral írt közösen levélregényetek, a Kész regény keletkezésének körülményei számomra ismeretlenek voltak, meglepett, amikor egy interjúdból kiderült, hogy te se tudtad, kinek írja Gábor a leveleket az akkori Magyar Naplóban, vajon téged szólít-e meg. Lehet azt mondani, hogy ő provokálta ki, ő adta a lökést, ez volt a váltópont, ami a tehetségedet ebbe az irányba fordította?

Az volt inkább a váltópont, hogy még Tatán, miután lementek a programok, esténként leültünk iszogatni. Nem volt az az agyamat eldobom részegség, csak söröztünk. Ott észrevettem, hogy Gábor elkezdett szeretni engem. Olyasmit vett észre, amiről én úgy gondoltam, hogy nincsen meg bennem. És lehet, hogy nem is volt. Csak elkezdett úgy nézni rám, ahogy ő nagyon tud... Ezt majd egyszer rendesen megírom, amikor meghalt. Olyan a tekintete, mint a Nagy Gatsbynek. Úgy tud rád nézni, hogy beszarsz, vagy megpróbálsz felemelkedni oda, ahonnan néz. Ez volt a nagy áttörés szerintem. Mert utána az ember megnyílik egy kicsit.

NG: Ez a történet a '94-es Miért engedjük át az ácsnak az építkezés örömét című köteted után van, ugye?

Hát igen, mert Takáts beajánlott a Károlyihoz, Károlyi Csaba is nagyon hitt bennem, és meglett ez a kötet. De akkoriban én emlékmásokat írtam, és azokat mutattam meg a Gábornak. Volt két sorozatom, novellaszerűségekkel, visszaemlékező szövegekkel, melyeknek az anyaga traumatikus vagy nagyon boldog élmények voltak. Akkoriban vetítették az Emlékmás című filmet, ami nagyon tetszett, onnan kapta a címét. Csak az aggasztott, hogy akkoriban az Abody Rita is írt ilyen alcímmel szövegeket. Mindenesetre a szövegeket szépen végigolvastuk Gáborral. Az is jó irányokba lökött. Aztán jött ez a levelezés. Először azt gondoltam, hogy hülyeség lenne válaszolni, mert úgysem nekem írta. De szerencsére akkor még voltak Pécsen JAK tanulmányi napok, ahol összefutottunk, és megkérdezte, hogy „na, mi a faszra vársz?”, ha szabad pontosan idézni. Visszatekintve persze látom, hogy mennyire hasznos volt. Akkor ő megírt már hét levelet, a megszólító gesztusainak a segítségével már kirajzolta a figuráim körvonalát. Először csak be kellett töltenem, aztán már elszabadulhattam egy kicsit. A végén lett egy kicsit hosszabb az én részem, plusz én írtam az utószót. Szóval az egy jó kreatívírás-gyakorlat volt, nem is akárkivel.

Nagyvizit Szilasi Lászlónál

JL: Amikor létrejött ez a könyv úgy 2000 körül, a Dekon-ügy még nagyon erőteljesen jelen volt az életedben. Odorics Ferenc vezényletével egy nagy eseményhálóba is belefogtatok, Erdélytől kezdve Bergengóciáig ment a műveletsor, ami szorosan összefüggött a már érintett történelmi változásokkal, gondolok itt arra, hogy '89-ben felszabadultak a korábban központilag irányított keretek, és arra, hogy '89 előtt már megmutatták magukat azok a nem hivatalos kánonba illeszkedő értelmezések – Balassától Radnótiig –, amelyek a kortárs irodalmat méltó pozícióba helyezték. De a Dekon nem csak a korábban központilag irányított, hanem ezzel a hagyományszemlélettel is nagyon komolyan konfrontálódott. Hogyan zajlott le ez az egyszerre lázadásnak, felforgatásnak, dafkénak tűnő szemléletgyakorlat?

Az Odoricsban akkoriban volt egy hatalmas Balkán-harag. Vedelsz egyfolytában, mint a disznó, és közben meg hatalmat is akarsz. És kalasnyikovod is van. Nem hatalmilag van a kalasnyikovod, de durrogtatod eléggé. Szerintem a Feri ilyen volt. Az volt az álma, hogy pénteken délutánonként elmegyünk sétálgatni. Ő megy elöl, mellette pedig a Kovács Sanyi, aki azóta Dél-Koreában eladta a lelkét a Mammonnak, másik oldalán Kiss Attila, akit leszúrtak Brüsszelben, mert oda járt fordítani az Angol Intézet vezetőjeként, és én, közben a tudományról beszélgetünk. Ebből nem lett semmi. A másik két barátom hajlott volna rá, de valahogy nem. Pedig ilyen volt a hangulat. Visszatekintve talán az is érződik, hogy Hekerle László halála is fontos volt ebben, mert a Hekerlétől ezek – Németh Gábor, Garaczi, Kukorelly, Szijj Feri, Parti Nagy – azt várták volna el, hogy Hekerle lesz az ő Balassájuk, segít megérteni, és elhelyezni őket a kánonban. Az ő helyére igyekezett Odorics szerintem. Ennyiben ellene volt annak a kánonnak, amit a Balassa felépített, mi is fel akartuk építeni a magunkét. Nem hasonlítható Balassához, de Odorics látta, hogy van egy rés. Voltak a konferenciák, az írások, volt egy bizonyos nyelv. Egyébként a rendszerváltás utáni első tíz év daliás volt. Három nagy kísérletünk volt. Az egyik a HÖK, a Hallgatói Önkormányzat, abból az lett, ahogyan az Aranyélet című sorozat ábrázolja, hogy elfoglalták a gazemberek. Teljes kudarc. A Dekonból két tanszéket csinált Feri a nagy műsor után, a Film, az Irodalomelmélet és a Világirodalom Tanszéket. A harmadik próbálkozás a Pompeji című lap volt, amiből szintén a Feri csinált kiadószerűséget. A Testes Könyv című szöveggyűjteményünk a mai napig jól olvasható, jó szövegek, maradandó részek vannak benne.

JL: A már említett, Alindának adott interjúban is kitértél arra, hogyan vonod meg az egyenlegét ennek a szellemi mozgalomnak. Azt mondtad, hogy az újraolvasás hagyományát valamilyen módon újragondoltátok, és annak teremtettetek alapot. Szerb Antalt idézted, aki szerint nem az a feladat, amikor elsőre elolvasol valamit, hanem az az igazi szellemi erőfeszítés, amikor újra előveszed a nagy műveket.

Daliásak idők voltak, mert '89 után egy ideig valóban nem voltak műfajok. Garaczi uralkodott, mindenki őt olvasta, és a művészetére nem azért mondták azt az értelmezők, hogy szöveg, mert nem volt jobb fogalmuk, vagy az volt a divat, hanem mert ezek tényleg szövegek voltak. Volt egy szabad világ, ahol mindenféle dolgokat lehetett csinálni, aztán ez egyszer csak véget ért, és nem volt semmiféle kontextus. Kellett nekünk kontextus? Nem kellett nekünk kontextus, azt akartuk, hogy legyen valami fogalmunk a retorikai működésekről, meg legyen valami fogalmunk arról, hogy ezek a retorikai működések az időben hogyan változnak. Az elején nagyon boldogok voltunk, de aztán egyszer csak – inkább ipari okokból – a műfajok visszajöttek, és a dekonstrukciót meg kigolyózta a helyéről a kultúratudomány, ami egyszer csak elkezdett mindent kontextusnak látni. A Dekon után a kultúratudomány unalmas volt, mert nagyon hasonlított Klaniczay Tibor mélabús későpozitivizmusára, és oda már nem követtük, még akkor sem, ha a dekonos csávók – Kovács Sanyi kivételével – mindegyike tanszéket vagy valami intézményt vezetett, vagy vezet, vagy fog vezetni, vagy megöli a tanszékvezetőjét, hogy vezethessen. Számomra most ez hitelesebbnek tűnik. Még hitelesebbnek, mint amit akkor mondtam Alindának.

Nagyvizit Szilasi Lászlónál

JL: A Kész regénnyel érintettük a szépírói pályát, most folytassuk ott a következő regénynél, a Szentek hárfájánál, amire azért várni kellett. Kíváncsi vagyok a te olvasatodra, hogy a köztes idő szépíróilag mivel telt.

Az úgy volt, hogy kilencvennégy december tizennyolcadikán megszületett Fannika nevű lányom. És aztán megszületett 2001-ben, augusztus 13-án Hanna, és ez teljesen átrajzolta az életemet. Amikor Fannika a negyedik életévében volt, akkor kapott el a depresszió, nem tudom, miért, hogy van-e összefüggés vagy nem, de tényleg súlyos beteg voltam. Csak a plafont néztem, ahogy meg van írva a nagy fekete könyvben. Amikor kihevertem, akkor jött egy erős felszólítás, hogy most már elég volt a tréfából. Tehát negyvenéves korom körül arra jöttem rá, hogy ha én most nem kezdek el dolgozni, akkor meg fogok halni, mielőtt bármit csináltam volna. Akkor kaptam a kisebbik testvéremtől egy könyvet, amiben régi békéscsabai képeslapok voltak. Az annyira megihletett, hogy a két ünnep között leültem a Szivárvány utcában, és elkezdtem írni. És jó volt, és ki is alakult az a gyakorlat, amit azóta is követek, hogy ha tehetem, elmegyek Visegrádra, ahol rokonaink laknak. Ott van egy kis lukam, megkérem a társamat, hogy rekessze el a gyerekeket arra az időre, amíg ott vagyok, utána pedig meg tudom mutatni Németh Gábornak, Darvasinak, aztán mehet a Magvetőhöz.

JL: Azt lehet mondani, hogy későn indult el ez a pálya, ha az előzményektől eltekintünk. Ennek van-e az az előnye szerinted, hogy nem nehezedtek rád olyan hatások, amelyek egy korábbi pályakezdésnél küzdelmet jelentenek, avagy kudarcok esetén olyannyira visszavetik az alkotói kedvet, hogy megreked a sztori?

Valóban. Most van ez a Horváth Péter Ösztöndíj például, kurva sok könyvet kell elolvasni. Nézem ezeket a nem teljesen kezdő, egy könyvvel rendelkező embereket, és tényleg vannak olyan típusú hibák, amelyeket nem lehet kiküszöbölni. Ha még nem olvastál eleget, addig az van, hogy Botho Strausst nem tudod kikerülni. Van, aki úgy is marad. Tényleg nagyon jó, de valahogy be kéne ojtani. Lehet, hogy akkor olvastam annyit, vagy úgy, ezzel töltöttem az időt. De nem volt kényszeres. Arra például nagyon emlékszem, hogy – akkor még első – feleségem anyjához jártunk nyaranta Törökszentmiklósra, és volt olyan nyár, amikor egész nap Fannikát sétáltattam a kis kocsikájában. Ott azért van idő, hogy átgondold az életedet. Reggeltől estig kint vagy a napon, az meg ordibál vagy alszik. Aztán a vége felé meg volt olyan, hogy Hannával voltam ott három hetet kettesben, és kitaláltam A harmadik hidat majdnem teljes egészében. De tényleg, valamit csak kell csinálni. Olvasni nem tudsz... Érdekes idők voltak.

Nagyvizit Szilasi Lászlónál

JL: A mélyen beágyazott irodalomtörténészi életedhez rengeteg könyv járul. Amikor azt látod, hogy kis túlzással minden meg van írva, ezen az érzésen túl kellett lendülnöd, vagy ez nem volt releváns, hanem volt egy belső meggyőződésed, ami diktált?

Hát, egy sznob lett belőlem. Nádas mondja, hogy szerinte a nemes lektűr került a világirodalom helyére, minden nemzet kiállított maga helyett egy szerzőt, aki olvasható, akinek a műve tökéletesen meg van csinálva. Például Kehlmann tökéletes, de nehogy már az legyen a jó... Nem? Nemzetenként van egy ilyen, kijuttatják a nemzetközi piacra, és akkor valahogy nem olvasom már úgy. Ez segít abban, hogy lássam, csak hát egy kicsit sznob vagyok. Kitűnő feleségem szerint – aki magyar-német szakon végzett, tanítja az angolokat, németeket etikára, németül-angolul, művelt, okos nő – az, amit művelek, sznobéria. Ezeket nem lehet szeretni, bazmeg – jó, persze a bazmeget nem használja –, mondja azokra, akiket én szeretek, akiket olvasok, akik nem a nemes lektűrhöz tartoznak. Ott van Forstertől a Szellem a házban például. Ott van Kehlmanntól a Tyll, az is nagyon szar. Szerelem? Hagyjál már a picsámba tényleg. Na, nekem ez a véleményem, de Veronika szerint amiket én olvasok, azokat nem lehet élvezni, mert ezeket csak a sznobok élvezik. Miért nem olvasom azt, ami nekem tetszik? Csak hát nekem ez tetszik. Van egy rendes kreatívírás-kurzusunk, egy BA specializáció. Megkérdezem, hogy mit olvasnak, és olvassák ezt a szart. Én megpróbáltam a gyerekekkel, hogy jó, akkor felolvassuk A Gyűrűk Urát, de nem örülnek neki. Úgyhogy nekem ez a véleményem, és ez megvéd attól, hogy kiboruljak, hogy mindent megírtak már.

JL: A kilencvenes éveken végigvonuló prózára jellemző volt, hogy tabukat a nyakunkról ledobálunk, és elkezdjük megkeresni a felmenőinket. Volt ebben alanyi pozíció és vallomásos akcentus egyszerre. Nálad ez nem merült fel? Biztos voltál abban, hogy egy ilyen, időkezelését tekintve változatos, de földrajzi térképét tekintve hozzád közel álló, mégis tárgyilagos világba vezesd be az olvasót? Nem volt kérdés, hogy az alanyi hang nem fogja releválni a könyvet, hanem sok nézőpont lesz?

Szépen lassan kellett elfogyasztani a nézőpontokat. Az elején úgy gondoltam, hogy ha mondjuk van egy tárgy, akkor azt ha egyfelől nézed, nem fog látszani rajta, hogy a térben áll. Először sok volt, aztán már csak három-kettő. Én a fogyasztás útján járok, mert nem a nézőponttal volt baj, hanem hogy mindenütt nyomozók voltak. Az valóban kínálja magát, nem? Annyira szép meg metafizikus, eljutsz a kibaszott igazságig, és nehéz letenni. És még ebben az utolsóban is ott bujkál valamennyi belőle, de az már nem egy egész, hanem annál kevesebb. Ezek a fő problémáim. És ez lehet, hogy összefügg a kései kezdéssel. Olyan, mint az avantgárd kialakulása, egyre egyszerűsödik. De nem tudom, hogy így van-e, mert mi van, ha semmit nem akartam mondani. Most járok ide-oda, felolvasok a Lutherből, és vannak részek, amikről már nem mondanám, hogy értem. Miért volt ott? Ki tette oda? Értem, hogy van neki helye, de hogy miért van benne kétszer az, hogy elmegy Szerbiáig, nem értem. Miért? Nem fogom hibáztatni, valahogy olyan jó, de hogyhogy...

NG: Sőt, az agyhártyagyulladást is kétszer meséli el a könyv. Az ismétlésekkel kapcsolatban lettem nagyon kíváncsi a munkamódszeredre. Az egyes részek, és maga a konstrukció hogy keletkezik? A Luther kutyáiban például a különböző részek hogyan szövetkeztek egymással, vagy hogyan kerültek egymás alá-elé?

Itt nem szoktam dolgozni. Úgy néz ki, hogy ahol dolgozni szoktam, az a Tanulmányi és Információs Központ egyik kutatószobája, mert azt kikunyiztam magamnak, ott befogadnak, és sokra becsülnek. Van két asztalka, egy szekrény, egy laptop, egy telefon, meg egy vékony kis csíkablak, ahol két hetet kell eltölteni próbaidőként, hogy nem érzed-e bezárva magad. Ott szoktam írni-olvasni. Olvasni itt is szoktam, fekve. Ha igazán dolgozom, amikor a mennyiséget termelem, az Visegrádon van. És ott az van – mindjárt a belsejére is rátérek –, hogy mondjuk nyolctól délig írok, mert ott etetnek is, koszt-kvártély. Kicsit sétálok, olvasok, alszom egyet, és aztán négytől nyolcig van egy másik műszakom. Tehát délelőtt négy óra, délután négy óra, és körülbelül négy flekket tudok kitermelni egy nap. Tehát olyan, mint hogyha két óránként alakulna egy flekk, de nem akarok ebből rendszert csinálni, tehát nincsen egy ilyen elvárás, hanem körülbelül ennyi keletkezik. Ezt másnap elolvasom, amit termeltem az előző nap, és addigra az már bele is ránt a melóba. Nagyon egyszerű, mert van egy tervem. Undorító módon van egy-másfél oldalas tervem az egészről, és ezt végigírom úgy, ahogy gyün. Ahogy olvasni fogod. És beillesztem oda azt, ami esetleg már meg van írva, vagy amivel kapcsolatban úgy teszek, hogy már régebben meg lett volna írva. Tehát úgy keletkezett, ahogy olvasod. Nem túl érdekes.

Nagyvizit Szilasi Lászlónál

MB: Azért ebből a Luther kutyáiból több szöveg is megjelent már.

Igen. Az első tényleg megjelent a Népszabadságban. Egy tárca volt, de akkor már sunyin pislogtam errefelé. A könyvhét-megnyitó más volt.

JL: Írás közben egyszer csak jött egy pillanat, amikor azt gondoltad, kézenfekvő, hogy kell a könyvbe?

Igen, de azért is, mert az volt az első, amit a betegség után írtam. Nagyon büszke voltam rá. Meg volt egy kis füzetke, oda egy kis versszerűséget kotlottam, és akkor úgy éreztem, hogy talán mégsem veszítettem el a kreativitásomat, ami szörnyű lett volna, mert akkor most birkákat tenyészthetnék valahol.

JL: A betegséged után már két könyvről beszélhetünk... Györe Balázzsal egyszer csináltam egy beszélgetést a Boldogságkönyvről, ami a felesége betegségéről szól. Benne is van az Invokációban, hogy most teszi próbára az irodalmat, hogy mire képes... Most mutasd meg, irodalom volt a beszélgetés címe a Magyar Narancsban. Arra volt kíváncsi, hogy mennyire megtartó erő, mennyire... nem használom a terapikus szót, mert nem akarok pszichologizálni, sokkal egyszerűbb fogalmakban gondolom ezt el. Nálad is így volt?

Nem, ilyen terapikus céljaim egyáltalán nem voltak. Vissza voltam találva magamhoz...

JL: Ez egy sima szakmai helyzet volt?

Igen. Amikor elkezdtem írni, akkor már teljesen egyben voltam. A műtét után kemoterápia van és sugarazás, és a sugarazáshoz adnak szteroidokat. Olyan bika vagy, hogy nagyon. Annyira hozzá lehet szokni, hogy komoly teljesítmény volt leszokni róla. De akkor úgy éreztem, hogy mindjárt elkezdek gyúrni. Tehát ilyen szempontból nem a megírás segít, hanem az, hogy egészet át tudod tekinteni, tudod, hogy mi történt. És ebben a tekintetben sok mindent megértettem magammal, az emberekkel, az orvosokkal, a magyar egészségüggyel kapcsolatban, sok mindent végig lehet írni újra. Ezeket az ismétlődéseket is így helyeztem el. Most utólag, amikor már el is felejtettem, hogy került oda, most lett világos, hogy ezért van ott. Végigírom. Megcsinálom. És jó. Egyébként ugyanolyan anyag volt, mint bármi más, csak nem kellett annyit olvasni hozzá. Van az anyag, fölteszed neki a kérdéseidet, és mondja, mondja. Tör fel a téma, ami az utcán hever. Látod, ott a polc baloldalán van a kis biblia, mellette kis kékek, felette meg a fehér papír, azokat kaptam a kórházban. A kis kékek az MRI-jelentések.

NG: Ez egyáltalán nem jelentett számodra kérdést, nem volt semmilyen kétely azzal kapcsolatban, hogy hogyan lesz egy MRI-eredményből szépirodalom? Az, hogy nagyon itt van, nagyon most, nagyon velünk történik éppen, nem volt problematikus? Evidens volt, hogy ha szövegként kezeljük is, mégis csak konkrétan a te életed és a környezetedé?

Mindenképpen őszinteséget fogadtam, hogy mindent el fogok mondani, és nem lesz benne szépítés. Vagy pláne hogy nem lesz benne rondítás. Kurvára el lehetne merülni abban, hogy hogyan van. Azóta láttam már ilyen filmeket, de gondoltam, hogy ezt nem akarom feszegetni. Elkezdtem írni, és azonnal ott volt, hogy Fazekas Sándor barátom, a kaposvári egyetem megbecsült adjunktusa, van három gyereke. Nem írhatom oda a nevét, amikor az történt, amit mondok. És akkor kitaláltam ezt, hogy legyen monogram, pont nélkül. FS. Márait kiírom, mert már meghalt. A teljes névnek mindig van valami oka. Vagy amikor írtam, akkor volt valami oka, csak már elfelejtettem. Mindenesetre ebbe az irányba próbáltam elmozdulni, hogy ne legyen egyértelműen felismerhető. A volt feleségem azt mondta, hogy ne legyen már, hogy őt FF-nek hívják, mert nem akartam azt, hogy EE legyen, de követelte vissza az EE betűket. Megkapta. És akkor még van egy Hevesi Andrea nevű Phd-sünk, de az, hogy HA, az hülye lett volna, úgyhogy ő AB néven szerepel. A többinél meg működött.

Nagyvizit Szilasi Lászlónál

MB: Nem volt sértődés ebből sehol?

Nem. A két orvos – aki megműtött, meg az onkológusom – nagyon elégedett volt. A neurológusom csak most tudta meg, hogy mi a helyzet. Nem tudom, hogy örül-e neki, mert ő egy vicces lány, aki rettenetesen durva tud lenni. Maga most azt hiszi, hogy túlélte. A lófaszt! Kurvára nem, és ne merészeljen inni, ne merészeljen autót vezetni, mert meg fog halni, ilyenek. De ő se sértődött meg, mert még nem olvasta. Az MRI-felvételek meg jól működtek borítóként, csak először sárga volt a könyv, kértem, hogy ne legyen, mert én úgy képzeltem, hogy zöld. És akkor megváltoztatták. Tetszik a külleme. Meg az is tetszik, hogy volt egy olyan kép, amin oldalról van a fejem, és látszik, hogy horgas az orrom. Az leleplező. Már nem úgy, hanem hogy tényleg látszott volna, hogy az az én orrom. Így meg úgy néz ki, ahogy egy emberi lény. Hát, így volt.

JL: A végigírást említetted mint munkamódszert. Az az olvasói érzetem, hogy sok helyen asszociatív a szöveg. Pont a megrendítő, önéletrajzi jellegű részek ilyenek. Ezek szerint a munkamódszered itt is a végigírás, és ettől függetlenül keletkeztek azok az elemek, melyekben a szabadság magas fokát éli meg az olvasó. Izgalmas, érdekes helyzet...

Hát, nem véletlen, hogy miket írtam meg eddig. Kis darabkák, elbeszélések voltak. Nádasnak szerintem teljesen igaza van, és az emlékek asszociatíve tárolódnak. Ha van egy nagy mező, ahol az emlékek tárolódnak, akkor abban vannak kisebb egységek, amik hasonló módon tárolódtak. Ezért, amikor egy nagyon erős testi élmény ér, tudod, hogy létrejön egy emlék. Mert azért az nem semmi, amikor felébredsz a műtét után, és ott van melletted egy ember, akinek a fejéből vastag csövön folyik le a vér, és tudod, hogy ugyanolyan, mint a tied. Az akkor és ott létrejött emlék előhív hasonló emlékeket. Könnyű volt elővennem ehhez a már megírtak közül az apám faszát, ha szabad ezt a kifejezést használnom. De tényleg olyan volt, hogy azt láttam... Ha egy kicsit közelebb megyünk, akkor... Nem mondanám, hogy ez állítása a könyvnek, de lehet, hogy a hasonlóan tárolt emlékek összetartoznak, és behívják azt, amit esetleg már korábban megcsináltál, vagy nem csináltál meg, hanem most utólag beírtad oda. De ez nem változtat azon, hogy lehet: hogy van egy ilyen asszociatív működés az egészben.

NG: Egyszer mondtad, hogy az ember úgy olvas, hogy az élmény két másik könyvet hív elő, szintén asszociációs alapon. Én meg erre a könyvre gondolom azt, hogy legalább két másik könyvnek a csírája van benne. Azok a családregény-részletek jelentenek neked annyit, hogy aztán egyszer ezekből dolgozz...

Lehet, hogy egyszer ezt majd megírom, de most nem foglalkoztat, most letenném. Úgy érzem, hogy valamennyire a végére is jutottam, ez most megvan.

Nagyvizit Szilasi Lászlónál

JL: És most mi foglalkoztat?

Nyilván valamilyen értelemben az örökké foglalkoztat, hogy hogy lesz majd, amikor 75 éves koromban eljutok oda, hogy lesz időm megírni ezeket az emlékeket. De hogy fogom én ezt megírni? Ezzel kapcsolatban vannak ötleteim, mely ötleteim nem tartósak.

MB: Most megint lehet gyereket tologatni és tervezni. Készülnek vázlatok?

Általában nem akkor készül a vázlat, amikor tologatom a gyereket. Később írom meg a vázlatot, és még később ülök le. De például volt egy olyan, hogy Békéscsabán voltam anyukámnál, a családom meg itt küzdött a kijutással Fannika lányomhoz, aki kint tanul a franciaországi Marseilles-ben. Mindenféle papírmunkát kellett elintézni. És akkor valahogy úgy éreztem, hogy annyi minden történik, és annyi mindent előhív az adminisztratív szarakodás a múltból, hogy annak a hétnek a napirendjére fel lehetne építeni az emlékirataimat. Akkor még élt egy-két rokon. Valami ilyesmi. Nem most találtam ki, erről van is egy hosszú vázlatom, de valahogy nincs kész még.

JL: Ugorjunk az időben, az érdekel, hogy mi a következő.

Szeretnék egy szép szerelmes könyvet írni. Elég volt a tréfából. De egy olyan szépet, hogy ne legyen gány. Hát nehogy már ne lehessen rendesen beszélni róla! Itt most olvasom, amit Szijj Feri fordított: Olga. Egy életen keresztül írja a nő az Északi-sarkra távozott faszijának a leveleket. Csudás.

JL: Kicsit körbeolvasod ezt a tematikát?

Azt akarom, hogy a nő beszéljen. Ez nem jön a kisujjamból. Úgyhogy még nem tudom, hogy beszél egy nő, vagy ez a nő hogy beszéljen. Mindegy, nem akarok róla többet beszélni, mert hogyha az ember elmondja, és odakerül az íráshoz, akkor úgy érzi, hogy már ellőtte a puskaporát.

Jánossy Lajos – Modor Bálint – Nagy Gabriella

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.