hirdetés

Szilasi László: Poroszos romokon

2017. február 16.

A nem-érthetőség időbeli szintje viszont folyamatosan emelkedik. Ég a napmelegtől a kopár szík sarja – ez sem jelent semmit, lássuk be: lefordíthatatlan. Vagy csak annyit jelent: nagyon, de nagyon meleg volt akkor. – A katedrán; oktatóként is tevékeny kritikusokat, irodalomtörténészeket, esztétákat, írókat kérdezünk, hogyan látják a magyar oktatást. Szilasi Lászlóval beszélgettünk. 

hirdetés

A tanári pályádra mennyire vezetett egyenes út? Mik voltak a késztetések?

Szilasi László: 1964-ben születtem. Minket még vertek. A halálbüntetés megfelelőjeként szokásban volt az iskolákban a testi fenyítés. Folyamatosan enyhült ugyan ez a fegyelmezési forma, de olyan tanárokkal, akik sohasem ütöttek, akik nem hittek ebben a motivációs műveletben, én csak a békéscsabai Rózsa Ferenc Gimnáziumban találkoztam, 1978 és 1982 között. A lenti laktanya némi visszatérést hozott ezen a téren – kissé archaikus volt a pedagógiai gyakorlatuk – de a szegedi egyetem bölcsészkara (1983-1989) meggyőzött róla, hogy ennek a pofozós világnak vége. Régész akartam lenni. Aztán megismertem későbbi mesteremet, Ötvös Pétert, aki megmutatta, hogyan kell viselkednie annak, aki tartósan szeretne okos és finom emberek között élni. Senki ne sérüljön, ez volt a mottó. Szeretett hivatásom a kultúráért fizetett ár. A halálbüntetést majd csak 1990-ben törölték el. A tanárokra pedig kicsit máig úgy nézek, mint a rendőrre, aki, ugyebár, disznó. Még a végén megver.

Az egyetemen 1989 óta tanítasz, tehát szinte közvetlenül a végzés után kezdted. A Régi Magyar Irodalmi Tanszéken XVI-XVII. századi költészettant tartasz, mind a mai napig. Immáron több évtizedes tapasztalataid alapján vethetsz össze diákgenerációkat. Milyenek voltak a korai élményeid? Milyen felkészültséggel és fogékonysággal érkeztek a hallgatók?

Számomra a rendszerváltás táján voltak a daliás idők. Demonstrátornak hívták a diáktanárokat, pénzt is kaptunk bőven, mindennap étteremben ebédeltünk, ilyen lesz a jövő. A szemináriumokat addig tartottam, amíg apránként haza nem mentek a hallgatók. Teljesen világos volt, hogy az egyetemi tanítóknak a diákokkal kell szolidárisnak lenniük. Bepótoljuk a lemaradásainkat, közösen olvasunk, bevezetjük magunkat az elméleti boom-ba. Tömött termek, hosszú évfolyam-előadások. A hallgatók felkészültsége siralmas volt. Ma bármelyik, ismét mondom: bármelyik PhD-s tanuló felkészültebb, mint az akkoriak közül bárki. De a fogékonysággal nem volt baj. Mindenki úgy gondolta, hogy szabadság és tudomány kéz a kézben járnak. Nyelveket viszont csak a szakosak beszéltek: szép és buta nők, butikos ruhákban, világnak csúfjára. Aztán úgy 2000 környékére beállt a mostani alulfinanszírozott mocsok. Tanártársaimmal vagyok szolidáris. De nem a hallgatókon múlt a fordulat. Jó közöttük élni.

Ezt az időben igen távoli nyelvi világot hogyan tudtad élővé tenni? Hogyan fogtál hozzá?

Aki el tudja olvasni Csokonai Lilit, annak a régi magyar irodalom nem jelent problémát. Adott egy különös nyelvi világ, elképesztő lexikával, döbbenetes mondatszerkezetekkel és kihalt nyelvhasználati szokásokkal, ami azonban – lassú olvasásban – jól érthető és új szemléletét adja egy elmúlt, másképpen nehezen hozzáférhető világnak. A régi magyar irodalom jó része egyébként nem magyar nyelven született. Little latin, less greek: mai és tegnapi fordításokban olvassuk őket. A fordítás eleve közelebb hozza a szövegeket a jelenlegi magyar nyelvállapothoz, a jegyzetek pedig megadják nekünk a hiányzó ismereteket. Ez a probléma tehát létező, de az én tapasztalataim szerint nem igazán súlyos. A nem-érthetőség időbeli szintje viszont folyamatosan emelkedik. Ég a napmelegtől a kopár szík sarja – ez sem jelent semmit, lássuk be: lefordíthatatlan. Vagy csak annyit jelent: nagyon, de nagyon meleg volt akkor. Ha pedig végképp nem megy, Dantét kell olvasni Nádasdy magyarjában, Luthert kell olvasni Márton Lászlótól vagy Borbély Szilárd verseit.

Kialakultak-e az évek során módszereid? 

A magyarországi egyetemi oktatásban a pedagógia mára túlgyőzte magát. Az én képzésem idején ez még nem így volt. A szakmódszertan dominált, ez nagyon helyes is, ezen túl minden más: szaktudomány. Ennek értelmében idegenkedem a módszerektől: az értelmezések létrehozásának szakmai és pedagógiai metódusai leszűkítik a látómezőt, beleszorítanak a kívülről jött, mesterséges nyelvekbe. Hézagos a megértés, annyit látsz és értesz, amennyit az értelmező nyelved megenged. Tanári igyekezeteim magának a műalkotásnak a nyelvére irányulnak. Az irodalmi műalkotás szavakból áll. Vannak különösen fontos szavak. Szóképeknek és alakzatoknak nevezzük őket. Koncentráljunk rájuk. Legyen ilyen az olvasásunk. Hiszen hát: az irodalmi műalkotás, végül is, intencionális tudat korrelátum, nem? Csak abban az estben létezik, ha egy értő tudat ráirányul, nemde nem.

A humaniórák esetében nélkülözhetetlen volna, hogy állandó átjárásban legyenek a hallgatók. Történelmi ismeretek nélkül csak igen részlegesen lehet megérteni azt a területet, amelyről olvasniuk kell. Mennyire van meg, illetve mennyire hiányzik ez a tájékozottság?

Az aktív történelmi ismereteknek lőttek. A divatok elmúltak, a long durée-nek és a mikrohistóriának vége, és majd minden hallgató azt gondolja, hogy a történetírás az a mélabús, kétértelmű és pszeudo-marxista katyvasz, amit nekem is tanítottak. Ez nehéz ügy, a bölcsészkari irodalomoktatás részéről kezelhetetlen is. Figyelmünket inkább arra koncentráljuk, hogy milyen történeti képet ad a régen történt eseményekről maga az irodalom. Az egri csillagokat mindenki ismeri. Érdekes összeütköztetni ezt a tapasztalatot Tinódi Lantos Sebestyén históriás énekével. Vagy megnézni azt, nagyon lassan, hogy milyen is volt Ilosvai Selymes Péter éneke Arany János előtt. Vagy akár utána. Hogy voltaképpen ki is ölte meg Szulejmán császárt.

A kilencvenes évek első felében a DeKon csoport alapító tagja voltál. Ez az irodalomelméleti gondolkodás hogyan hatott a tanítási szemléletedre? A műhelymunkák és konferenciák során nem csupán a kortárs magyar irodalom bizonyos, nagy jelentőségű műveit vettétek elemzés alá, hanem például Kármán József Fanni hagyományai című művét. A dekonstrukciós módszerrel közelebb hozhatók voltak-e az ilyen típusú, nehezebben mozdítható időrétegek alatt lappangó szövegek?

Az a dolog, amit mi akkor dekonstrukciónak hittünk, mély nyomokat hagyott az olvasásomban. (Mindenki leragad valahol, ahogy egyszer Bényei Tamás fogalmazott.) Esetemben a trópusokra és figurákra fordított figyelem a retorikai olvasás irányába vitte el a megközelítésmódomat, Quintilianus és Lausberg, Culler és De Man, valamint némi klasszikus retorikatörténet képezik az alapvető tájékozódási pontjaimat. Mindez valójában dekonstrukció és történeti poétika egyesülését jelenti, vagy célozza meg: a retorika működése aligha érintetlen a történeti változásoktól. „Hadd ízleljem utolszor azt a mézet / A múló édes evilági létet / Egy csöppbe pillanatba sűrüsödve / Aztán taszíts a legmélyebb gödörbe” – írta Baka István 1993-ban (Egy csepp méz). Kemény István meg 1996-ban azt (Egy nap élet), hogy „Mért mondjam ennél pontosabban, hogy nemsokára meghalok / s nyers boldogság, vad reménytelenség együtt se tett ki egy napot – / Az a nap kéne mégis, egyben, legalább az a csonka nap”. A szinekdokhé egy ideig képes összesűríteni az életet egyetlen pillanatba, de néhány év múlva már az összegző nap is csonka marad. Visszavisz minket az időben, de a retorikán mégis fogást talál a történelem – bármi legyen is az. A fogás, a történelemnek a retorikán végzett fogása, ezeknek a fogásoknak a vizsgálata: talán ez is lehetne az irodalomtörténet-írás.

Régi és klasszikus irodalmat tanítasz 1993-tól. Melyek azok a szerzők, akiknek a művei zökkenőmentesebben, netán nyögvenyelősebben értelmezhetők a hallgatók számára?

A jelen nagyjából érthető. A 19. század az olvashatatlanságig túlolvasott. 1772 előtti szövegeket pedig alig ismer valaki. Nagyjából ezek a tapasztalataim. Ezért aztán olyan szemináriumokat szervezek, amelyeken, bizonyos tematikák mentén, visszafelé olvasunk. Nem az időben előre felé ható hatás az érdekes: nem az a fontos, hogy az előd hogyan nemzé az utódját. Hanem sokkal inkább az, hogy a később jövő szövegek hogyan olvassák újra elődeiket. A Szikszai Fabricius Balázstól a Baka István felé vezető széles út (Halotti beszéd) néha nem annyira figyelemre méltó, mint a Kemény Istvántól Apáti Ferenchez vezető vékonyabb ösvény (Magyar politikai költészet).

Nemrég egy szociológus barátnémmal beszéltem, aki azt mesélte, a vizsgákon gyakran előfordul, hogy a hallgatók egyszerűen bejelentik, bizonyos tetemesebb könyveket nem tudnak elolvasni, mert elunják az elején, nincs hozzá türelmük. A te praxisodban mennyire jellemzők ezek a "tünetek"?

A Szegedi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának Magyar Nyelv- és Irodalom szakos hallgatói közül megítélésem szerint az utóbbi években senki sem olvasott el egy egész kötetre rúgó, kötelezően kirótt (primér vagy szekundér) munkát. Ez szerintem baj. De az is lehet, hogy mindez csupán az információforgalmazás új módszereinek szükségszerű eredménye. A papíralapú hordozók haldokolnak. Miért éppen a könyv, a tetemesebb méretű könyv lenne a legalapvetőbb hordozói mértékegység? Talán inkább a képernyőméret.

Az elején huszonöt év tapasztalatairól beszéltünk, komoly időbeli minta, alkalmat ad az összehasonlításra. Látsz-e kedvező, avagy kedvezőtlen tendenciákat? A középiskolai oktatással indirekte találkozol. Változott-e ennek, mondjuk úgy, statisztikusan összegezhető minősége?

A magyar egyetemi hallgatók műveltségi szintjének szidalmazása nagy divat. A lányom azonban Franciaországban tanul, s egy előadáson csodálkozva figyelte, hogy francia, belga és svájci hallgatótársai sohasem találkoztak még a nagy Kálvin nevével. Én úgy gondolom, hogy az egyetem, ez az ősi intézmény, a tudásnak egy bizonyos fajtájú kánonját forgalmazza. Könyv-alapú tudás ez, amely képes arra, hogy önmagát különböző intézményekben megvitathatóvá tegye. Szép kánon ez. Bizonyította életrevalóságát. Arról azonban nincsen szó, hogy ne lennének más szép és életrevaló kánonok. Ezeknek a másféle kánonoknak a száma az utóbbi időben felszaporodott. Az egyetem ezeket a kánonokat lenézi ugyan, ám vesztére teszi: a végén úgyis meg kell küzdenie velük. Minden évben íratunk az elsős évfolyammal egy szövegfelismerő zárthelyi dolgozatot: azonosítaniuk kell néhány rövid idézetet. Két éve vált végre egyértelművé, hogy ennek a számonkérési formának a digitális szövegrögzítés és az okostelefonok idejében egyáltalán semmiféle értelme nincs. Ez a küzdelem értelmes dolog. Használ az egyetemnek. Értelmesebbek lettek a kérdéseink. A gép – egyelőre – nem tud válaszolni rájuk.

A Pisa-felmérések egy lefelé hajló görbét mutatnak. Miben látod ennek okát, hol megy félre a magyar oktatási rendszer szerinted?

A magyar oktatási rendszernek úgyszólván csak bajai vannak. Poroszos romokon, a félelem jegyében folyik az ismétlés- meg tudás-alapú számonkérés. A kisebbik lányomat az 5. osztály közepén, ádvent idején, néhány nap alatt átvittük a Waldorfba. A versenyistállóban azt mondták, különös ez a gyerek, de semmi baj, nem kell félnünk: tolerálni fogják. Ekkor hoztuk el. Nem akartuk, hogy belefojtsák ebbe a toleranciába. Fél év múlva elárulta, hogy boldog. A gyakorlóban csak ő volt különös. Itt meg mindenki az. Mindezen felül pedig talán az a fő baj, hogy a magyar iskolarendszer a kötelezően emelkedő tudásszintekre épül. A Toldit néhány órában megtanuljuk az általános iskola felső tagozatában. Aztán a gimnáziumban is. Majd az egyetemen is. Egyszer láttam egy bizonyítványt a békéscsabai középiskolámból, régi papiros volt, akkor még az volt az intézmény neve, hogy Rudolf Főgimnázium. Volt ott egy különös tárgy. Az volt a neve, hogy Toldi. Egy éven keresztül tanulták. Szerintem ez lenne a minta.

Jánossy Lajos

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.