A néhai jó Somlyó György mutatta meg nekem a nyáresti színeket. Boldogult úrfi koromban történt, éppen egytucat évvel ezelőtt. Ültünk az Irinyi utcában, az ablak mellett, megszámlálhatatlan könyv között. A macska az íróasztalon, kéziratlapokon hevert. Melegünk volt, a forróságban kint is, a lakásban is állt a levegő. „Viszont nézd: ilyenkor gyönyörűek a színek. Élénkek. Teltek” – mutatott kifelé a máskor mindig elegáns Somlyó, aki most csupán egy fehér vászonnadrágot viselt. S valóban. Azóta mindig látom, hogy a nyári koraestéken pirosabb a piros és zöldebb a zöld.

Bizonyos szempontból a sors kegyeltje lehetek, hiszen a kedvenc városomban élek. Nyáron, két-három órával naplemente előtt kiszínesedik a végtelenül egyenes Üllői út. A napsugarak, ha csak rövid időre is, de kitatarozzák a kopottas homlokzatokat, kora esti szellő rázza az Üllői úti fák időnként gyér, időnként nagyon is dús lombjait.

Ferencváros határán lakom. Ha átszelem az Üllői út hat sávját, Józsefvárosba érek, ahol a Ludovika mögött burjánzik az Orczy-kert. Itt a legtikkasztóbb hőség idején is mozog a levegő: susognak a lombok, színes, cserregő madarak siklanak az ágak között. A kert szélén, a Bárka Színház épülete mögött, ahol a hűs árnyékban színészek szoktak olvasópróbát tartani, igazi csoda: egy házikó a fa tetején. Ha arra járok, mindig megbámulom, s nem tudom, ki csinálta, hogyan került oda, használja-e valaki. Talán a lányaimnak van igazuk, akik szerint manók laknak benne, és csak éjjelente jönnek elő. Ők mindig megkopogtatják a házikónak otthont adó fa törzsét odalent, és fölkiabálnak a manóknak. Várják a választ, amit én nem hallok, ám ők állítólag igen.

Kicsit beljebb fák nézegetik magukat a tó tükrében. Békák kvartyognak a vízparton lapulva, a babakocsi kerekei alatt murva csörög. Először csak tompán, jelzésszerűen, majd egyre figyelmeztetőbben megdörren az ég. Üzeni az Orczy-kertben piknikezőknek, hogy ideje hazamenni. Nem csak azért, mert jön a szokásos kora esti zivatar, hanem azért is, mert a nap véget ért, a gyerekeknek rövidesen az ágyban a helyük. Míg hazaér a babakocsi, érdemes nézni és csodálni a nyári színeket. Pirosabb a piros és zöldebb a zöld.

A százéves házak belső udvarán nem reked meg a meleg. Valami mindig árnyékot vet a keramitra, és a gangon is folyton mozog a levegő. Kora este nyitva a lakások ajtaja, az előszobából, a küszöbről kiabálnak át egymásnak az emberek. Az udvarnak az utcához közelebbi végén lévő süllyesztett teraszon, amely hajdan egy kávéházhoz tartozott, a befalazott panorámaablakok előtt labda pattog. Már nem sokáig, mivel megint megdörren az ég.

Kinézek az ablakon. A nagyobbik lányom is odajön, látni akarja a villámokat. Együtt bámulunk kifelé, és én arra gondolok: nekem valóban ez a kedvenc városom.

Benedek Szabolcs