hirdetés

Szívzörej és száraz szem

2018. május 5.

Mellékszereplőkké leszünk a saját életünkben, mert az valójában másvalakié. Az Agneša Kalinováéhoz hasonló ikertörténetek segítenek hozzá talán legközvetlenebbül a részletekhez és a távlathoz egyszerre. Tágas és ismerős idegenség. Tükör által (alig-és-mégis) máshogyan. Változatok egy témára. – Agneša Kalinová és Jana Juráňová Hét életem című könyvéről Fehér Renátó írt.

hirdetés

Kezdhetném így: miért is érdemes elolvasni egy magyar-zsidó származású, holokauszttúlélő, legalább öt nyelven beszélő, lelkes, majd kiábrándult kommunista, végül emigráns, filmkritikus és újságíró foglalkozású szlovák asszony életének történetét. Agneša Kalinováé ez a címmé emelt hét élet, és Jana Juráňová kérdései mentén megy végig rajtuk. Hol a szó szerint értendő túlélés, hol az emigráció hordoz újabb életnyitányt. De kezdhetném így is: miért állna érdekünkben vigyázó szemünket mégis, legalább ötszáz oldal erejéig Pozsonyra, Agneša Kalinová Pozsonyára (Eperjesére, Münchenére) vetni. A kezdéssel párhuzamosan már pörgeti is föl magát bennem az igazságtalan és megbántott ká-européer jr., hogy nekünk Bécstől, de inkább Berlintől keletre, magunkat leszámítva, úgyis majdnem minden mucsa. (Prága nyugatabbra van, mint Bécs, de az előbbi ítélet egyébként sem topográfiai). Szóval kezdhetném így, és így is kezdtem. Mert – és akkor ez itt egy válaszkísérlet – a saját szűkösségünkre (szűklátókörűségünkre) talán mégis akkor látunk rá a legélesebben, amikor egy, a miénkhez (=Magyarországéhoz?) sok, a legtöbb tekintetben hasonló történetet mesélnek el a közvetlen környezetünkben. Amikor mellékszereplőkké leszünk a saját életünkben, mert az valójában másvalakié. Az Agneša Kalinováéhoz hasonló ikertörténetek segítenek hozzá talán legközvetlenebbül a részletekhez és a távlathoz egyszerre. Tágas és ismerős idegenség. Tükör által (alig-és-mégis) máshogyan. Változatok egy témára. (Innen véve szemügyre a Hét életemet az is feltűnik, hogy a mentális térkép(em)en Szlovákia a felvidéki magyarság és Prága közé szorult, és ennek következtében talán halványabb, s ez akkor is igaz, hogyha a könyvben megidézett évtizedek esetében persze Csehszlovákiát kell mondanom.) Ezt a közös történetet, a szívzörejnyi különbségű életeket, amelyeknek közben persze mindegyike egyedüli példány, a huszadik század és ez a térség (Ká-Európa) írja, teremti. Az itt és most tárgyalandó könyv esetében a földrajzi x tengely Eperjes és München, az y tengely Auschwitz és Budapest között húzódik, ezek a városnevek pedig egyúttal a helyeken túl a korszak(ok)ról, sőt, az identitásokról is mondanak valamit. Az itt felidézett életnek, ezeknek a tengelyeknek pedig (nagyvonalú geometriával) Pozsony a metszéspontja.

Ilyenkor szokás aztán menetrend szerint mozgósítani a kételyeket: hogy ezeket a történeteket, sajátokat és másokéit (most Kalinováét) a hasonlóságokon túl talán gyümölcsözőbb lenne mégis inkább a különbségek felől olvasni és beszélni el (vagy, ha a helyzet úgy kívánja meg, akkor fordítani a látcsőn, s a különbségek helyett inkább az összecsengésekre, tükröződésekre fókuszálni). De lehetséges talán egy harmadik munkamódszer is: az olvasás mint adaptáció. A háború utáni (Cseh)szlovákia és Kalinová évtizedeit úgy sajátítani el, hogy közben ez az olvasásmód a természetszerűleg mélyebben ismert, viszonyítási pontként végig jelenlévő magyarországi történelemre mint „fordításra” tekint. Fordítást mondok, nem egyszerű megfeleltetést. Ez a fajta adaptálás persze kerül bármiféle szcenírozást vagy esztétizálást, és nem jelent többet hol szöveghű, hol szabadon értelmezett (de mégiscsak) színrevitelnél. Az olvasás legyen tehát mellérendelés, kölcsönösség, és olvassa a korabeli Szlovákia felől a korabeli Magyarországot, megint leírom: az ismerős idegenség felől a sajátot. Ez az irány és ez a tekintet pedig nem kitüntetett. Nem szüretel és nem kóstolgat, tehát nem gyarmatosít. Meg hiába is keresnénk itt hierarchiát.

Mindeközben ez a fajta egymásra vagy át-olvasás talán éppen a negyvenes-ötvenes évek fordulójára vonatkoztatva, a térségben általánosan levezényelt szovjetizálással illusztrálva képes a legérvényesebben működni. Ez is erősítheti azt az önkényes kimetszést, hogy egy közel évszázados élettörténet esetében melyik évtizedben látom fontosnak hosszasabban mártózni meg, aktuálisan. Mert ugyanígy lehetne az eperjesi gyerekkorban, a budapesti háborús rejtőzés hónapjaiban, a hatvanas évek oldódó-kötődő légkörében, a hetvenes évek börtönnel kecsegtető, majd emigrációba szorító normalizációja idején (amit magyarul visszarendeződésnek mondunk; ugyanakkor az ellenzéki emigrálások itt is a hetvenes évek második felére tehetők, csak pár név: Szelényi Iván, Szentjóby Tamás, Heller Ágnes és Fehér Ferenc, Halász Péter, Kemény István és Passuth Krisztina), vagy a szabadeurópás nyolcvanas években.

Önkényes tehát a kimetszés, miközben – hiába, hogy Hét életem a könyv címe – eloldhatatlanul köti be ezt a most kiemelt korszakot is az élettörténeti előzmény és utózmány. A háborút épphogy túlélő Kalinová egykori illúzióiról, kommunista lelkesültségéről tabumentesen mesél. Ennek a választásnak azonban máris nem hagyható figyelmen kívül az életrajzi kontextusa: „[v]itathatatlan, hogy a Vörös Hadsereg bevonulása megmentette az életemet, valamint annak a maroknyi rokonomnak az életét, akik Magyarországon, Szlovákiában vagy valamelyik koncentrációs táborban túlélték a legnehezebb időket”, továbbá „[a]z én meggyőződésem természetesen elsősorban a korábbi tapasztalataimból, a háborús évek feldolgozatlan traumáiból fakadt, sőt egészen 1938 őszéig, a müncheni egyezményig nyúlt vissza”. Ez az utolsó vonatkozás, a müncheni egyezmény mint nemzeti kataklizma, a térség egyetlen demokratikus államának, Csehszlovákiának a cserbenhagyása komoly szkepszist és ellenszenvet ébresztett a csehszlovák közvéleményben a nyugati hatalmak iránt, érthetően.

A háború utáni évek összetettségének, eufóriának és dogmatizmusnak, vakhitnek és gyanúpernek, bűnnek és bűnhődésnek, a felismerésnek a fokozatai például Vladimír Clementis figurájának Kalinová általi empatikus megrajzolásában is tetten érhetők. S akkor itt szükséges lesz egy appendix. Clementis szlovák evangélikus családból származott, katolikus gimnáziumot végzett, a prágai egyetemi évek után pedig ügyvédként kezdett praktizálni Pozsonyban, ahol 1935-ben belépett a Kommunista Pártba (ami Csehszlovákiában ugyebár nem volt illegális). A müncheni egyezmény után Párizsba emigrált, majd a háború kitörésekor elítélte a Molotov-Ribbentropp-paktumot, ezért ki is zárták a pártból. Párizs német megszállása után Londonba ment, részt vett az ellenállásban, dolgozott a BBC-nél. 1945-ben hazatért, a párt visszazárta. Külügyminiszter-helyettes, majd a kommunista hatalomátvétel után külügyminiszter lett. Ebben a minőségében (a beneši dekrétumok mintegy folytatásaként) a repatriációs mozgalom, tehát a háború utáni szlovák-magyar lakosságcsere egyik levezénylője. Aztán 1951-ben mint szlovák „burzsoá nacionalista” elhajlót tartóztatták le másokkal együtt, amivel a kommunista elit cseh fele a maga centralizációs törekvéseit szándékozott megerősíteni. Clementist 1952 decemberében egy, a Rajk-perhez hasonló ihletésű, Rudolf Slánsky nevével fémjelzett koncepciós per keretében ítélték halálra. (Az appendix appendixe: a Szovjetunióban épp zajló antiszemita kampánytól nem függetlenül, a Rudé právoban és a Pravdában a tizennégy vádlott neve mellett tizenegynél az is ott szerepelt, hogy az illető zsidó származású. Ahogy a Rajk-per történetét Szász Béla, úgy a Slánsky-per történetét – közel azonos szemszögből – Arthur London írta meg.) A dicsőséges február, tehát a kommunista hatalomátvétel napjaiban, egy 1948-ban készült fotóról a Klement Gottwald mellett álló Clementist a kivégzés után leretusálták. A történetet Milan Kundera is megírta A nevetés és felejtés könyvében: „Clementist árulás vádjával perbe fogták, elítélték és felakasztották. A propagandaosztály nyomban kitörölte őt a történelemből és – természetesen – minden fényképről is. Attól kezdve Gottwald már egyedül áll az erkélyen. Ott, ahol Clementis állt, csupán a palota puszta fala látható. Clementisből csak a kucsma maradt meg Gottwald fején.” (Zádor Margit fordítása). Az antiszemita perek, a mozgalmi portfóliók („spanyolos” versus moszkovita) törésvonala, a mozgalmi hagyománynak a megtagadása és végképp eltörlése, vagy ugyanennek a megtépázott hagyománynak talán épp a mártírium kiretusálhatatlan súlya általi megszüntetve-megőrzése, s így újraértése, és maga Clementis példája is arra mutat, hogy ez a számtalan fénytörés – és itt elég megint csak a saját ötvenes éveinkre, egész egyszerűen Nagy Imre pályájára és mártírhalálára gondolni – igenis kimozdítja mind a nehéz, mind a könnyű ítéletet, s ehhez még politikai motivációk sem szükségesek, csupán józan ész és szívzörej. Kimozdítja, a kortársakban ugyanúgy, mint a később születettekben.

Az 1948-as kommunista fordulatot hamarosan követő események, különösen tehát a Slánsky-per, s annak szélárnyékában további kétszáz kivégzés, letartóztatások és kihallgatások, általában a fenyegetettség begyűrűzése aztán lassan elbizonytalanították, próbatétel és önvizsgálat elé állították a kommunisták iránt elkötelezetteket, s persze ha a végletekig bonyolult is, mégsem spórolható meg a hűvös végrehajtók (és – mint Clementis vagy Slánsky esetében – egyúttal áldozatok) és elszánt szimpatizánsok közötti szigorú distinkció. Kalinová is rálát a maga egykori naivitására, mondhatnám úgy is, hogy a vélemény- és visszajelzés-buborékra, ami körülvette. De itt sokkal többről van szó, nem csupán a kortársak emlékezetéről. Ha az utószülöttek nemzedékei az efféle elköteleződéshez, majd szembesüléshez, akár leegyszerűsítő megvetéssel, akár ügyetlen tapintattal kísérelnek meg közelíteni, akkor ezeknek a történeteknek és életeknek a megértésében kudarcot fognak vallani. S ez „csak” a legkevesebb, amit veszítenek. Mert ami a száraz szem, az engesztelhetetlen tekintet tárgya kell, hogy legyen, az több naivitásnál, több gyarlóságnál és több meghasonlásnál is. És ez nem csupán az elköteleződés analízisét érinti. Az elkötelezetteknek sokszor önmaguk ellenében kiküzdött kiábrándulásait, melyek elsősorban a rendszer működtetését és a párt terrorra alapozott eszköztárát, s talán kevésbé a szocializmus eszméjét kezdték ki, antikommunista ellenállás-történetként olvasni (újra és) félre azért is hiba, mert ekképp nem vezet, nem is vezethet belőle semmilyen út 1968, a prágai tavasz, tehát az emberarcú szocializmus kísérletének megértéséhez sem, ami pedig Agneša Kalinová életének is például ismét és evidensen kitüntetett pillanata.

Agneša Kalinová és a Hét életem a Tények és Tanúk olyan kötetei közé érkezik meg, mint Márványi Judit és Réz Pál életút-interjúja. Átjárásokat, áthallásokat jelentenek ők egymás között. A magunk esendő arcát másvalaki tükörképében látni meg. S ha valami, akkor a vonásoknak és a történeteknek ez a közös mintázata teszi értelmezhetetlenné és szükségtelenné Ká-Európában a szellemi országhatárokat.

Fehér Renátó

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.