hirdetés

Szkárosi Endre: A ma léggyökerei

2017. május 12.

A kulturális tevékenység az ember kollektív és egyéni szabadságharca azért, hogy a jelen ne a múlt, hanem a jövő legyen. - A katedrán című sorozatunkban oktatóként is tevékeny kritikusokat, irodalomtörténészeket, esztétákat, írókat kérdezünk, hogyan látják a magyar oktatást. Szkárosi Endrével beszélgettünk. 

hirdetés

Mi vitt a tanítás felé; különösképpen azért is érdekel a kérdés, mert nem vagyok egyedül, aki avantgárd színpadi előadóként ismert meg, akihez nehezen társítottam volna az egyetemi karriert...

Szkárosi Endre: A szerencsés véletlen, amely persze sohasem véletlen. Amikor 1977-ben befejeztem magyar-olasz szakos tanulmányaimat az ELTE-n, pár hónapig nem találtam állást, de sok munkám lévén, nem volt életkérdés az azonnali elhelyezkedés. Azután – milyen az élet? – egy időben futott be három ajánlat: Sallay Géza hívott az ELTE olasz tanszékére, Nemeskürty István a filmgyárba dramaturgnak és Veress Miklósék a Mozgó Világba, amelyben vagy két éve publikáltam már különböző műfajokban. Számomra, bár vívódtam kissé, nem volt igazán kérdés: repeső szívvel mentem a Mozgóba, amely az első és irigylésre méltó munka- és szocializációs helyemmé vált.

Nem sokkal azután, hogy 1983 utolsó hónapjában az eredeti Mozgó Világ véglegesen zátonyra futott, 1984-ben a szegedi JATE olasz tanszékére hívott az akkori tanszékvezető, Szabó Győző. Örömmel mentem, és visszanézve is nagyon jól történt, hogy nem az iskolapadból ültem be a tanári szobába: érett egyéniségként, már adjunktusként kezdtem tanítani modern olasz irodalmat, és az előéletem, az épp lezárult Mozgó-évek és erősen beindult irodalmi pályám bizonyos renoméja miatt is becsültek. Aztán kiderült – kollégáktól hallottam vissza -, hogy nem is tanítok rosszul. Nagyon jó légkör volt akkor – és azt remélem, mindmáig – a JATE (ma SZTE) Bölcsészkarán, a folyosón a legkülönbözőbb kollégákba és barátokba ütközött az ember, a franciásokkal, angolosokkal, németesekkel, történészekkel és magyarosokkal remek kapcsolatban voltam. Gondolj bele: Ilia Mihály, Balázs Mihály, Ötvös Péter, Szajbély Mihály, Szőnyi Gyuri, Karsai László, Rozsnyai Bálint, Kenesei István, Bernát Árpád, aztán Odorics Feri, Fried István, röstellem is, hogy nem sorolhatom végig.

Ami kérdésed második részét illeti: ez a látszólagos kettősség alkatilag is meghatározott nálam - de tudatosan is úgy jártam el, hogy amikor tanítottam, akkor tanár voltam, és egyáltalán nem kevertem bele a saját írói-művészi tevékenységemet. A diákok általában nem is tudtak róla. Szabó Győző, aki akkoriban sokat látott színpadon is, mondta többször, hogy kettős egyéniségem van: az órán komoly (persze nem kardot nyelt) tanár, a színpadon meg fékeveszett költő. De hát egyszerű ez: nem magadat és nem a saját megszállottságaidat kell tanítanod.

Az olasz kultúrának alig van szegmense, amit nem tanítottál volna, menjünk vissza a kezdetekhez, mik voltak az első benyomások sikerek, kudarcok?

Irodalomtörténészként az egyetemen még a reneszánsz irodalmával foglalkoztam, magyar vonatkozásban is inkább a régi magyar irodalommal. Ezért a 20. század olasz irodalmát tanítani egyrészt komoly kihívást jelentett, másrészt azt a lehetőséget, amit mindig nagyon szerettem: más és más helyről, más és más nézőpontból szemlélni a dolgokat, amelyeket így egyre jobban térbeli összefüggéseikben látsz, és így segítenek egy kulturális teret kirajzolni előtted. Így volt ez a saját művészi tevékenységemmel is: ennek tapasztalatai mentén belülről láttam azokat az irodalmi-művészeti működésmódokat, amelyeket egyébként más korszakokban és vonatkozásokban tanítanom kellett. Mondjuk úgy, hogy többszörös fénytörésben láthattam a dolgokat, és így is tanítottam.

Például az első években az időben visszafelé haladva tanítottam a 20. századot. Ez be is jött. Például amikor Sanguineti egy igen összetett költeményét (amelyben szövegeik által expressis verbis megjelenik Dante és Ezra Pound) Eliot The Waste Land-jével párhuzamosan elemeztük. Azután a tanítás során itt, Szegeden találkoztam először Tomaso Kemeny egyik, egyébként kétnyelvű verseskönyvével (Il guanto del sicario – The Hired Killer’s Glove), minek nyomán kutatni kezdtem ezt az izgalmas olasz költőt, aki magyar - azóta több évtizedes barátság és munka köt össze bennünket. De itt csodálkoztam rá igazán a futurizmus galaxisára is, amelyet azóta kutatok, tanítok, csodálok.

Valószínűleg ebben is szerencsés az alkatom, vagy pedig szelektív a memóriám, de a tanítással kapcsolatos kudarcra nem emlékszem. Kollégákkal mindig adódnak súrlódások, akár még komolyabb kellemetlenségek is, ám ezeken általában – ha nem is könnyen, de - gyorsan túljutok. Abban is szerencsém volt, hogy amikor már tíz éve jártam Szegedre minden héten legalább két napra, és a két növekvő gyermekem mellett – pusztán csak az utazás miatt, hiszen a JATE bölcskar akkor is nagyon vonzó hely volt számomra – egyre terhesebb lett a lejárás, akkor váratlanul adódott egy lehetőség, hogy átjöjjek az ELTE Olasz Tanszékére.

Ez is jó pillanatban történt: 1994-ben már érett emberként, szakmailag is autonóm súllyal rendelkező irodalomtörténész-tanárként illeszkedhettem be a tanszékem és a bölcsészkar tanárai közé. Ami sokat számított, mert a JATE-hoz képest (ahol a menedzsmentet – dékán, dékán-helyettesek, rektor-helyettesek – már az én generációmhoz tartozók képviselték) az ELTE-n ekkor még erősebb volt a gerontokrácia. De aztán az évek során ez is sokat javult.
Egyszóval egyetlen fajta kudarcot ismerek: amikor kollégákban csalódik az ember. Az viszont kutya rossz tapasztalat.

Az avantgárd és később az intermedialitás taníthatósága érdekelne; mennyire lehet ezt akadémikus, művészettörténeti formában, illetőleg szabadon kezelni? Neked mik a módszereid?

Ebben sokat segített a saját tapasztalat, az a tény, hogy belülről ismertem ezeket a működésmódokat, így evidensen, nem pedig valamifajta különlegességként tudtam tárgyalni őket. Korábban is felfedeztem és terjesztettem már, hogy a hagyomány általában az újítás hagyománya, csakhogy a kanonizációs folyamatok miatt utólag már ünnepélyes unalommal tekint rá a tudomány és a kritika. A tanítás által szükségessé tett módszeres kutatás viszont egyre jobban meggyőzött róla, hogy mennyire igaz a korábbi sejtésem. Danténál például az utóbbi években egyre többet emlegeti az irodalomtörténet az experimentális jelleget, olykor még – nyilván metaforikus értelemben – az avantgárd terminust is használják. Pound és Eliot pedig benne és Cavalcantiban látta az újító, modern európai kultúra egyik forrását.

Ugyanakkor a rendkívül konzervatív, kissé anakronisztikus akadémikus irodalmi tudat a kilencvenes években egyáltalán nem jutott el a kortárs irodalmi és nyelvi kultúra gazdagságának az ismeretéhez, így a szemlélete is egyre terméketlenebbé vált. Ezt tűrhetetlennek tartottam, és komolyan dolgoztam azon, hogy alternatív formákban hozzáférhetővé tegyem az elmúlt félszázad és a jelen soknyelvű és sokmediális kultúráját. Ezt az egyetemi óratípust neveztem el Artpool-kollégiumnak, és tartottam hosszú éveken át meglehetős sikerrel, többnyire valóban az Artpool Művészetkutató Központban. Mentem ebben az ügyben más egyetemekre is (MOME, MKE, Ybl) órát tartani, és hívtam az óráimra gyakorló írókat, művészeteket, a társművészetek kutatóit. Több szinten is működött a dolog: a diákok egyrészt sok mindenről hallottak, amiről egyetemi keretek között soha; és olyan jelenségekről is, amelyekről fogalmuk sem volt, de rögtön látták, hogy mindez az ő életükről szól. Egy-egy félévet egy-egy tágabb kérdéskörnek szenteltünk: irodalom- és művészetszervezés, performansz, a hatvanas évek zenéje, vizuális költészet, programok és poétikák és így tovább. Utóbb szabadegyetemi kurzusokat is szerveztem az egyetemen ennek az alternatív kultúrkörnek a tárgyalására.

Természetesen a nem ebben a szemléletmódban fogant korszakok, poétikák elemzésében is előnyt adtam a nyelvi-szerkezeti kérdéseknek, illetve a művészetközi és kontextuális kérdéseknek. A lényeg egyetlen mondatban megfogalmazható: a régi korok irodalma-művészete, élményvilága és gondolkodása pontosan olyan volt a szereplőik számára, amilyen a mienk nekünk ma. Senki nem volt előre bebalzsamozva. Ahogyan Pound mondja, „all ages are contemporary”. Semmit nem kap az ember készen, mindent fel kell fedezni.

Milyen volt a diákok körében a korabeli fogadtatás, a 80-as évek közepén, és hogyan módosult az érdeklődés súlypontjai? Mennyire alkalmazkodott hozzájuk a tanítási anyag?

Emlékeim szerint a nyolcvanas években – amikor egyébként virágzott a magyar alternatív kultúra – a diákság még más világban élt, kevesekhez jutott el, hogy mi zajlik valójában a kulturális életben, az irodalomban és a művészetben. Az egyetemi oktatás ezen tapasztalatoktól fényévnyire volt. Akkoriban még a szokásos, szakállas gyanakvást is sikerült fenntartani mindenfajta rendhagyó dologgal szemben, mondjuk úgy, hogy erősek voltak a szellemi konformizmus bástyái. A 90-es évek második felében kezdett ez némileg változni, amikor már üdítő színfoltként megjelenhetett itt-ott az egyetemeken egy korszerűbb gondolkodás. Ekkoriban alakult meg például az Intermédia Tanszék a Képzőművészeti Egyetemen. A MOME már Iparművészeti Főiskolaként is a felsőoktatás legnyitottabb szellemű helye volt. Nekem mindez nagyon jól jött ahhoz, hogy a bölcsészkarokon – nem mondom, hogy teljesen egyedül – némi sikerre vigyem a jégtörést. Itt derült ki, mennyi szellemi éhség van a fiatalokban, mennyi vonzódás egy korszerű művészetfelfogáshoz, a mindenkori kultúra élő organizmusként való tárgyalásához. Jó tíz évre rá már felbukkantak és azóta egyre sűrűbben jelentkeznek azok a diákok, főleg doktori szinten, akik tudományos alapossággal is kívánják rekonstruálni és értékelni ezt a mindig félretolt irodalmi-művészeti gyakorlatot. Időközben fontos kézikönyvek is napvilágot láttak például a dadáról, a performanszművészetről, és hát az internetes források is rengeteg tájékozódási pontot kínálnak.

Az avantgárd hagyomány eleve ellentmondásos fogalom; paradox jellegéből adódott energetizáltsága is; mennyire vált művészettörténeti korszakká, mennyire tanítható eleven művészi formák együtteseként?

Valóban, ez az energetizáltság mindig is abból adódott, hogy a radikális újítók nem számíthattak a fennálló kulturális intézményrendszerre, és ezért alaposan neki is mentek. De nem csak a történeti avantgárd, főleg a futurizmus és a dada – hanem például a romantika! Vagy, hogy mondjak egy furcsát, például nem csak a korai Ady, de Janus Pannonius is. Ha bátran láttat az ember tágas történeti és művészetközi horizonton jelenségeket és folyamatokat, a lényegre sikerülhet rávillantani néha: a kulturális tevékenység az ember kollektív és egyéni szabadságharca azért, hogy a jelen ne a múlt, hanem a jövő legyen.

Bizonyos szemléleti távolságból – aminek segít az idő múlása, de máshogyan is elérhető, például az említett több-nézőpontúság, a diakron és a szinkron szemlélet bátor ötvözése által – a történeti avantgárd immár nyilvánvalóan egy rendkívül termékeny, de jól belátható, lezárt szakasz, és ilyennek tűnik a 20. század második felének kísérleti és új-avantgárd korszaka is. Hogy mi történik az elmúlt húsz-huszonöt évben, annak megértése és leírása most a feladat.

Egyáltalán, az olasz avantgárdról szólva a műveltebb publikum is megáll a futuristáknál. Te meddig, milyen sugarú kört húzol, kiknek a munkásságát tanítod?

Adva van egyrészt egy olyan irodalmi kultúra, amely sokkal szélesebb spektrumban létezik és működik, mint a nálunk ilyenként számon tartott, és a kritikai leírása is szükségképpen szélesebb látókörben fogant és toleránsabb, mint nálunk volt sokáig. De a kanonizált spektrum határain és azon túl működnek nagyon erős és poétikailag is reflektált kísérleti irodalmi-művészeti szcénák. Az olasz vizuális költészet elképesztő gazdagsága az egész 20. század folyamán a nagy-reneszánsz festészetéhez mérhető: óriási szellemi háttere van, rengetegen művelik, és a harmadik vonalban dolgozó mesternek is nagyon komoly a felelőssége és a kultúrához való hozzájárulása. Az experimentális irodalomnak olyan egyetemes nagyságai voltak és vannak, mint Adriano Spatola, Arrigo Lora-Totino, Giovanni Fontana, Lamberto Pignotti, Sarenco, vagy Nanni Balestrini, aki rendkívül radikális lineáris költészete folytán az akadémikus kritikai kánonnak is részét képezi.

De az ún. irodalmi költészetet is olyan, sokszor több mint félszázados életművek formálták, mint Edoardo Sanguinetié, Andrea Zanzottóé, Emilio Villáé és másoké, akik a nyelv radikális energiáit avantgárd módon áramoltatták át művészetükön.

A diákokat meddig lehet ebben az elbeszélésben vinni, gondolnám, hogy egészen az antik auktorokig, a római mitológiáig, de talán túl messzire mentem ...

Minél jobban megismerjük a mai, aztán a modern kultúrát, annál jobban és autentikusabban fedezzük fel a régit. Ahogyan Poundból és Eliotból Dantéig és Cavalcantiig léptünk, úgy el tudjuk gondolni, mit érezhettek Petrarcától kezdve a humanisták, amikor – majdhogynem hirtelenjében - a római irodalom elképesztő univerzumával szembesültek, ahonnan viszont az ógörög filozófiáig és poétikáig jutottak. Egy meghaladhatatlannak tetsző tökéletességgel találkoztak, amiből megértették, hogy a jelenen is ezzel a radikálisan egyetemes tágassággal és reflektált lendületességgel kell dolgozniuk, mégpedig egymással vitatkozva és egymásra épülve. A görög-római világon túli kultúra már nincs ott az európai ember képzetei között, azzal a filológia és a történettudomány foglalkozik, de az irodalmat és művészetet a mélyből tápláló mitológia szálai az alkotásokban és a befogadásban sokszor visznek a beláthatatlan kezdetekig.

Ha tanítasz, milyen fokon viszed be az óráidba a saját tapasztalataidat, azt, hogy egyszerre vagy tanúja és alkotója egy korszaknak?

Személyes tapasztalataimat csak nagyon közvetve, a szemléletemen és a tárgyalásmódomon keresztül hasznosítottam – de így sokat segítenek ma is. Ma már, az utóbbi kevés évben megengedem magamnak, hogy – a megfelelő helyen, a megfelelő időben - személyesen is reflektáljak a dolgokra, a „tananyagon” belülről, de ha abból úgy következik, azon kívül is. Ez a kívánatos mérce és a tapasztalati perspektíva miatt lett fontos, hogy a fiataljaink ne szoruljanak be túlságosan egyébként múlandó kényszerek közé. Jól emlékszem rá fiatalkoromból, hogy az ember eszmélkedésében van mindig egy homályzóna, amire nincs rálátása, és amit sokszor nem is akar látni, mert nem érdekli: ez mindig az eszmélkedésünket megelőző 20-25 év, ami már nem a jelen, de még nem is a múlt. Minél jobban elő kell segíteni a tanítás során a tapasztalatok megosztását és lehetséges átörökítését, hogy ne kelljen minduntalan utólagosan, fennmaradt források alapján, kutatómunkával rekonstruálni a közelmúltat.

Sokat jársz olasz nyelvterületen, ott milyen pedagógiai benyomások érnek; mit csinálnak másképp, mit lehetne tőlük tanulni?

Egyrészt azt, ami számukra adottság: a regionális és lokális gazdagságot. Az, hogy Olaszországban majd’ minden városban van egyetem, nem pazarlás, hanem szükséglet: a fennmaradó, gondosan kezelt és folyamatosan megújuló kultúra teszi szükségessé, hogy az emberi szellem épülésének intézményi keretei is legyenek. Ha gazdag és tagolt a kultúra, akkor legyen gazdag és tagolt a róla való beszéd is.
Ez a mi földrajzi és történeti adottságaink mellett persze másként dimenzionálható, hiszen Olaszország még Európa más országaihoz képest is irigylésre méltó kulturális örökséggel rendelkezik. De az már rajtuk múlik, hogy ezt folyamatosan újjá is teremtik. A ma léggyökerei nélkül a múlt bezárul és kiszikkad. Innováció nélkül nemcsak gazdasági, de kulturális fejlődés sincs.

Mit hiányolsz a mai oktatási gyakorlatból, és mit látsz kiemelkedőnek?

Saját házában az ember mindig a hiányokat és az akadályokat látja jobban, mert azokba ütközik, a jó pedig olyan, mint a levegő: nélkülözhetetlen, de észre sem vesszük. A legjobb mindenesetre az, ami ma veszélybe került: az egyetemes minőség igénye és struktúrái. A 2000-es években a legjobb magyar egyetemek – ha viszonylag szerény helyen is, de - rákerültek a világtérképre, ami nagy szó, és rengeteg intézményi és szervezeti munka van mögötte. Az egyetemekhez köthető tudományos élet felívelt, projekt- és konferenciaszervező képességünk általában sokkal jobb, mint az a rangsorban elfoglalt helyünkből következne. Hiányolom viszont a jobb egyetemközi együttműködést itthon: az érthető rivalizálás mellett az együttműködés szinergiáit is hasznosítani kellene. Rálátásom csak a humán területre van, de az infrastrukturális helyzet és az eszközellátottság a becsülendő erőfeszítések ellenére is pocsék. Ez nem egyszerűen technikai hiányosság: az oktatás hatékonyságát, a hallgatók és rajtuk keresztül a társadalom megszólításának hatásfokát rontja, illetve eleve korszerűtlen beszédmódokat hagy rögzülni. Vagyis a probléma nyelvi természetűvé válik: avuló nyelven tárgyalni mai kérdéseket - amilyen például az antik filozófiáé vagy a reformkori költészet retorikai mintázataié ugyanúgy, mint a komputeres irodalomé vagy a média-szociológiáé – csak újabb anakronizmusokat szül az életünkben.

 

Jánossy Lajos

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.