A médiakultúra elmúlt tizenöt éves történetében a kritikus figyelem a vizuális aspektusokra, elsősorban a televíziózásra összpontosított. Kevesen vették észre, hogy eközben végig szólt a rádió, rádiók születtek, de jellemzően szintén erre a tizenöt évre leginkább a kereskedelmi rádiózás borította el az étert, a különböző törvényeknek és kuratóriumoknak a civil honfi számára áttekinthetetlen együttmunkálkodása következtében Magyarország ismét a kívánságműsorok országa lett, az interaktivitás a "Zoli vagyok, szeretnék egy számot kérni Ibolyának, mert rájöttem, hogy mégis ő az igazi” polgári kezdeményezésű mondatokban merül ki. Mert tudjuk ugyan, hogy "nincsenek sztárok a csillagokon” (Európa Kiadó), de a stúdiókban annál inkább ott ülnek ők, a jópofa fiúk és lányok, csicseregnek, csevegnek, mókáznak, betyárkodnak, pajzánkodnak, állandó derű-terror alatt tartják a dolgozókat, kacagó gerlékként ébresztik (elnézést a gerléktől!) és Holle anyóként altatják az ország népét. (Bocsánat, Holle anyó!) Az ún. műsorvezetők regisztere bármikor számítógépesen szimulálható volna, de akkor kik kerülnének a rádiókkal szoros szimbiózisban működő lapok címoldalára? Ebben a hangzavarban komoly és fontos szerepet vállal, aki még kikeresi a Kossuthot és a Bartókot. (A legkevésbé sem a független rádiózás korát éljük tehát, fájdalom, viszont a Civil Rádió és a Rádió C hősies hullámlovaglása mindenképpen megemlítendő!)

Pályi András könyve alcíme szerint "Rádiónapló”, és ebben már ott rejlik a műértő alakja, szemben a műkedvelővel, Pályi napi bontásban hallgatja a rádiót, mindenekelőtt az Irodalmi Szerkesztőség műsorait, hallása azonban mindenre érzékeny, ami történeteket, "embermeséket” mondó, megformált emberi hang. Könyve furcsa olvasmány, szokatlan, mert az illanóval, a mulandóval foglalkozik. Az elszállt szóval ugyanis, annak ellenére, hogy a rádiós archívumok ma már, az internetnek köszönhetően szabadon letölthetők, mégis olyasmiről ír, olyan élményeket oszt meg, amelyek, ha kimaradtak az olvasó "rádiónaplójából”, nehéz őket rekonstruálni. Persze nincs ebben semmi különös, ha a kritika műfajára gondolunk. Ugyanakkor az írásos hagyomány megszólaltatóinak talán könnyebb dolguk van, amikor ugyanannak a hagyománynak egy részéről, egy könyvről beszélnek. Hangjátékokról, éjszakai gondolatokról, interjúfüzérről értekezni hálátlanabb dolog, főképp, ha a szövegek a hetilapos (Élet és Irodalom) tempót két-három flekkben követik. Pályinak mégis sikerül többször is érzékeltetni a mű eredeti fényességét, mint például Mészöly Filmjének Dániel Ferenc által "rádióra alkalmazott” verziója esetében, a Markovits Ferenc jegyezte Hajnóczy-hangmontázsban, Lengyel Nagy Anna "embermeséinek” visszatérő méltatásakor, vagy amikor Parti Nagy Tolnai Ottóval folytatott, több részes, palicsi kalandozását mutatja be, Szász Béla regényét értelmezi irodalmi értékeit újragondolva a "rádió felől”. Csak néhány példa a tengernyi anyagból, amiből bizony gyakran ki se lát az olvasó. Pályi könyve mindenképpen egységesebb volna, ha a szerkesztés szűkkeblűbb és észreveszi, hogy Pályi mit vesz következetesen és pontosan észre: az említett "embermeséket”. Az arányokat nem billentik meg, ám a kötetegészből mégis kilógnak a közéleti műsorokat értékelő darabok: sem a Fiala János munkássága, sem a Klub Rádióé nem annyira problémátlan, hogy önfeledt heurékában törjünk ki, annak ellenére nem, hogy a Magyar Rádió hasonló műsorai helyenként tarthatatlanok.

Ha valaki nem tudná, Pályi könyvéből megtudhatja, hogy a rádiózás látszólag befoghatatlan területén rendkívüli teljesítmények születnek rendre. Az említettek mellé most nem kapcsolódik névjegyzék, tessék azt megnézni a névmutatóban. Akkor láthatóvá lesz mindenkinek, hogy "szemben a széllel” is érdemes, vannak jó néhányan (rendezők, dramaturgok, szerkesztők és persze az örök "névtelenek”, a nélkülözhetetlenek, az elképzeléseket kivitelező hangmérnökök, technikusok és telefonos kisasszonyok), akik a kultúrának, az irodalomnak áldozatos és alázatos munkásai-alkotói! A Múlás és maradás arra figyelmeztet: tartsuk nyitva a fülünket, érdemes!