k. kabai lóránt: Tabusértő? Semmi esetre sem. Az interjú kiváltotta hisztérikus és sértett megnyilvánulások talán tényleg „jellegzetesen magyar” reakciók voltak, mintha a megszólalók heréjére/tyúkszemére/kisujjára léptek volna, úgy hördültek fel jó hazafiaink hallva eme „nemzetgyalázó”, „magyarellenes”, és nem is tudom még milyen szavakat. Azonban még az ő nemzetféltő-hazaszerető-stb. szempontrendszerük szerint tekintve is túlzásokba estek, nemhogy figyelembe vették volna, hogy Kertész egy egészen más paradigmában létezik, egy az övéktől teljesen különböző attitűdből beszél, a kozmopolitáéból, akinek a nemzeti hovatartozás tényleg másodlagos szempont. Vagyis az a „tabu”, amely esetleg megsértődhetett volna, ebben a viszonyrendszerben egész egyszerűen nem létezik. Másfelől nem a nemzeti kultúrával fordult szembe Kertész, hanem a közelmúlttal, annak feldolgozatlanságával és a jelen állapotokkal. Ha pedig valaki ilyenféle világpolgárként fogalmaz meg bármilyen kritikát szülőhazájával, annak állapotával, jelenségeivel szemben, annak természetszerűleg még nagyobb súlya van, és ennek megfelelően kell kezelni. Észre kellene azt is vennie mindenkinek, hogy e kritika legyen bár nagyon erős, olykor tűnjék akár durvának, mégiscsak civilizált módon és igényes stílusban fogalmazódott meg, míg ez nem igazán mondható el a felháborodott reakciókról. Egy barátom is, akivel csak politikáról nem szeretek beszélni, azonnal zsidózni kezdett (nyilván maga sem vette észre: „tudod, lóri, nem vagyok antiszemita, de megint a zsidók [x és y] szóltak be, rögtön a fajtájukat, nem a hazájukat védték”). Egyértelműen látható tapasztalható az napra nap mindenhol, hogy nem csak a vitakultúra nem fejlődött ki nálunk; „hát hol él az, aki nem látja, hol élünk?” -- írtam egy kommentben a minap, s azt gondolom, Kertésznek igaza van: Budapest és Magyarország most nem egy jó hely (a „balkanizálódás” szót immár nem használnám, nem szép dolog ez fajta lekicsinylés a Balkánnal szemben), és akkor még nagyon finoman fogalmaztam; a legnagyobb veszélynek továbbra is azt látom, hogy szép lassan fasizálódik az ország. (És kérem, most senki ne jöjjön azzal, hogy ez mire reakció, mi is vagy ki is váltotta ezt ki, mert akkor már megint ugyanannál a bűnbakkereső körnél vagyunk.) 

Németh Gábor: Ha valaki valamit, mondjuk a gesztenyepürén kívül,  akár csak megközelítő pontossággal  leír magyarul, többnyire mindjárt tabut is sért. Micsoda finom ökonómia. Kertész túlzásokban fogalmazza meg a véleményét, ilyen a stílusa, nem valószínű, hogy pont nyolcvan évesen kezdi majd visszafogni magát. Magyarországra pedig ráfér, hogy mérgező dózisokban kapja meg az igazságot. Tessék több Bernhardot olvasni! A retorika hübrisze bármilyen túlzásra rávette, hála istennek. Nyilván valószínűtlen, hogy Kertész 89 előtt nem olvasta Szentkuthyt, Mészölyt vagy Ottlikot,  ne tudna Tandori vagy Petri modernségéről. Vagy ne ismerné a viccet az ötvenes évekből: Tasziló, miért nem csináltatod meg a fogaidat? Ezeknek?

N. G.: Kevesen olvasták eddig is, ezek a kevesek pedig minden újraolvasással kialakítják a szuverén olvasatukat, a populista sajtó idióta hecckampányaitól fügetlenül. A művek olvasása nélkül formált úgynevezett vélemény, hát, az meg tényleg éppen olyan, mint a segg. Mindenkinek lehet. Hogy mit jósolok? A múltat. Imre Kertészezés, hazaárulózás. Unalmas és siralmas.

„A magyarság régi terhei - a hazugság és az elfojtásra való hajlam - jobban érvényesülnek, mint eddig bármikor. Magyarország háborús szerepe, Magyarország és a fasizmus, Magyarország és a szocializmus: mindez nincs feldolgozva, mindezt csak kozmetikázzák és szépítgetik.” - mondta Kertész Imre az ominózus interjúban. Ön szerint segíti-e ez a megfogalmazás a múlttal való szembenézést?

B. S.: Nem. De nem azért, mert nincs benne igazság. Hanem mert az ilyesféle gondolatoknak és mondatoknak rövid távon nincs, nem lehet sok közük a tartós eszmékhez és indulatszavakhoz. Persze, Kertész is indulatos, ámde indulatát szarkazmusával szelídíti. Amivel másokat meg éppenséggel vadít. Vadulni meg az szokott, aki eleve hajlik a vadulásra, aki vadítható. És ezt feltehetően Kertész is tudja. Csak éppen nem törődik vele, hogy vadít, következetes (gúnyos-ironikus) szuverenitása ezt nem teszi lehetővé, sőt éppen az ellenkezőjét teszi lehetővé. Számomra egyébként ez a legfőbb érték: a következetes szuverenitás. A többi - például a rövid távú deficit a múltba nézés terén - csak ennek következménye.

k. k. l.: Lófaszt./Ugyan, hová gondol! De ez nem a megfogalmazás hibája. Tényleg úgy látom, sajnos, egy kilátástalanságában is pökhendi, sosemvolt aranykorára hivatkozva hiú, intoleráns népség vagyunk, akik a képmutatásra és az elfojtásra (de sőt pontosabb szakszóval: az eltagadásra) való hajlamra szocializálódtunk. Értelemszerűen következik ebből, hogy a szembenézés jó ideig elmarad még. (És teljesen megértem egy másik kolléga üzenetét, aki hallva, hogy három kérdést kellene itt megválaszolnom, azonnal megtette ezt, a kérdések ismerete nélkül, íme az ő verziója: 1. hülye, 2. magyar, 3. német.)