Bár a vasárnapot már kihagytam, szerdától szombatig négy napon át éltem a katlanélményt, koncertekkel, Mediawave helyszínnel, a Vylyan- és az Ősi-pincészet boraival, s rengeteg színházzal és irodalommal. A megnyitó után Berecz András bűvölt el minket a Narancsligetben – egy dalt ide is hoztam, ha a piros-fehér orcájú, lósóskát rágó Zöld Petike történetét nem is fogom most hosszabban megidézni – ha lenne még, aki nem hallotta mesét mondani Berecz Andrást, pótolja.

A Vylyan teraszon, a mostanra az alapító házaspár nőtagja által vezetett pincészet kulturális eseményeknek helyet adni tudó helyszínén a szőlősorokra néző kertben művészi hordókból nyílt kiállítás pénteken. Elgondolkodtató közülük Radics Márké, aki Justus von Leibig német vegyész minimumtörvényét gondolta tovább akként, hogy a magyar társadalomban az egy főre jutó kiadásokat vette számba, s érzékeltette a hordódongák hosszával, melyik területre mekkora forrást fordít egy-egy fő, s ez hogyan hathat az egészre. Leibig törvénye szerint a növények növekedését mindig az igényekhez képest legkisebb mennyiségben jelen lévő tápanyag korlátozza. A vízzel telt hordóból a legkisebb dongánál folyik ki a víz; hiába magasabb a többi donga, ennél a szintnél mindenképp elfolyik a víz. A hordódongákra a tizenhárom kiadási csoport neve kerül. A legalacsonyabb egy főre jutó kiadási összeg, melynél a víz kifolyik, nálunk az oktatás feliratot viseli.


Míg Radics Márk hordója után a többi ötletes hordót nézegetem – van itt pipa, hordódongák közé szorított papírmasé alak Az igazság rabja címmel, van kaktusz, kívülről halakkal díszített hordó, tejes bögrének álcázott darab vagy épp Matrioska –, a háttérben a Kampec Dolores játszik. Bánki Gergő hangján elevenednek meg a Gyarmati nő, Garaczi László gyűjteményes rövidpróza-kötetének egyes darabjai, bennem pedig visszhangzik Tasnádi mondata a csütörtökön látott A fajok eredetéből: „A megoldás a probléma elfelejtése”. Ezen leszünk – Tüdő küzd a pályán Garaczi rövidprózájában, a MetaxaDolores énekesnője, Kenderesi Gabi különleges hangokkal festi alá a mondatokat, a hangulat a Bizottságra emlékeztet, s az 500 forintos betétdíjért szerzett üvegpohárból remek rosét kortyolok, az italban fordítva tükröződnek a fűben fekvő hallgatók. Nem lesz ez másképp másnap sem, mikor a Juhász Gábor Trió számainak éteri hangjai egy száraz fehérboron szűrődnek keresztül. A hordómegnyitó és Juhász Gábor gitáros, Papesch Péter basszusgitáros és Fodo, azaz Födő Sándor dobos koncertje előtt Ágoston Zoltán ezen a szombaton Tolnai Ottót faggatja két új kötetéről.


Az egyik kötet, mely a Festett víz próza alcímet viseli, egy japán novellákat fordító, halálához közeledő idős írónőről szóló írás kapcsán annak élettársáig, azaz Bicskei Ottóig, a svéd szexuális forradalomig és az Adriáig vezet el: az írónőt nem sikerült meglátogatnia Tolnai Ottónak, hiszen kitört a háború, s a nyugdíjas korában a tenger mellé költözött asszony ott maradt a sziklák között. Ekkorra a korábban számára szinte ismeretlen író műveit olvasva már kialakított magának róla egy szerethető íróképet, de mire leért, ő meghalt – ott maradt viszont az élettársa, akit Hartyándi Jenőékkel, a filmesekkel örökített meg. A könyvben a filmezésnek és a beszélgetéseknek a sorát is megidézi. A kötetben az Adria-élmény leírásától visszatér a mikrovilágba, Ókanizsára, a Slajcnak nevezett Tisza-kanyarhoz. Mint elmondja „Kiépítettem egy vízrendszert, hogy összekössem a Tiszát az Adriával, ezért emlegetem sokat a Neretvát és a Deltát.” Szóba kerül a deltáról remek képeket készítő Szenes Árpád, Portugáliában élt festő, akinek festői világához szeretné mérni saját költői és prózai világát. A beszélgetésből kiderül, számára a kaland, nem úgy, mint sok környékbeli fiatal társának, akik akkor azért edzettek, hogy az idegenlégióba kerülhessenek, inkább maga az írás, az irodalom, melyen keresztül kihúzta magát a kisebbségi létből. Tolnai Ottónak az irodalomban megteremtett Jugoszlávia nem politikai képződmény, de az a menekülés és szabadulás, amit ezen a nagy amplitúdójú, széles spektrumot magába ölelő, ide-oda lengő nyelven és érdeklődési körön keresztül befog, maga is egyfajta csapda marad mégis, összegzi saját tapasztalatait gazdag asszociációs hálójú történeteinek megidézése közben: „Folyó mellett születtem, egész életemben az Adriáról papoltam és most egy döglött tó mellett élek.”

A másik kötet, amiről a beszélgetés folyik a kisregély alcímet kapó Tengeri kagyló, mely egy szobor elkészítésének történetét írja le – a beszélgetésből kiderül, melyik motívum honnan való, egészében azonban a gyerekkori szexuális ébredés megörökítésétől a művészet, mint mindentől akként elemelő lehetőség mutatkozik meg a történetből, ami ugyanakkor nagyon is ott tapod a materiálisban.

Ezen a pénteken Tolnai Ottó, a hordók és a Juhász Gábor Trió koncertje után Nagyharsány felé haladtunk tovább, hogy a faluközpontban a Természetes Vészek Kollektíva nevében Katona László FIFeljen meg bennünket. A Fixa Idea Felekezet egy térítésparódia – ha nem is éri el a Márió és a Varázsló-történet varázslójának karizmatikusságát, de intenzív élmény, így, ha valakinek lehetősége adódik a FIF megismerésére, s szívesen kacagna a tömegpszichózis működésén, tegye azt meg: itt egy részlet ízelítőül.


A legnagyobb élmény talán mégis Háy János Nehéz című darabja volt. Szerettem Bérczes László eddigi Háy-rendezéseit is, s a Krekács Béla, Banda Lajos és a többiek nevével fémjelzett nyelvi világ is belakhatónak, hitelesnek tűnt, mégis valami egészen mást kapok már egy ideje, ha Háy által írt színházat láthatok-hallhatok. A Nehéz dramaturgiai értelemben fejsúlyos előadás. Az egyben játszott, 150 perces előadás több mint egyórás nagymonológgal indul. Gábor, az elsőgenerációs értelmiségi szerencsét próbált a városban, a Kertészeti Egyetem tanára lett, családot alapított, de nem bírva a nyomást az alkoholba menekült. Az alkohol már ott szétzüllesztette az életét addig, hogy vissza kelljen jönnie falura, ahova sohasem akart. Most az egykori konyha asztalánál, a szótlanul ülő, de mimikával mindent lereagáló anyának (Lázár Katinak) meséli saját életmentő önhazugságait, eszik, iszik, mosakszik, kocsmába indul, egyre korábban, egyre rongyosabban, egyre reszketegebben. Mucsi Zoltán játékában hitelesen züllik rommá az a látszat is, amit a normális életmód illúziója a városban még egyben tartott. A Férfi, Gábor, aki magát folyamatosan Gyerekként emlegeti, az anyának, a külvilágnak, a körülményeknek, a falusiságnak rója fel elrontott életét – csupa panasz, csupa önmentegetés, csupa magyarázatkényszer, mely mögött ott az egykori család, s a gyerekek – a szembenézés képtelensége. Mert elviselhető, hogy kitesznek, hogy nem lehettél az, aki akartál lenni, hogy kirúg az asszony, semmibe vesznek, de a gyerekek szeretetének elvesztése elviselhetetlen. „Mennem kell. Ne mondja a mama, hogy vigyázzak a hídon, mert én tudom, hogy vigyázni kell a hídon. És a mama nem tud helyettem vigyázni, úgy hogy ne mondja, meg a mama nem tudja azt se, hogy nekem mit kell cipelnem egész nap, hogy még a levegő is milyen kurva nehéz tud lenni, az a levegő, amiben benne van a gyerekek emléke, az milyen kurva nehéz. Még a bicikligumi is belapul annyira nehéz. És ne mondja a mama, hogy azért, mert nincs felfújva, nem azért, hanem a levegő súlya miatt.”

A második jelenetben látjuk a budapesti presszóban ücsörgő értelmiségi ivócimborát, az egykori évfolyamtársat, aki mostanra tanszékvezetőként a főnöke, s a feleséget is – azt a napot, amelyen felborult az élete. Egyszerre rúgták ki az állásából, alázták meg a törzskocsmájában és kapott felszólítást a családi fészekből való távozásra. Bár őt váratlanul érik a csapások, a szereplők egyértelművé teszik, hogy az utolsó utáni pillanat is elmúlt már. Végül a betört fejű férfi köti át a következő jelentet, melyben visszatérünk a falusi konyhába, hogy az Anya is megszólaljon, s elmondja, ami történt: hiába volt a sok figyelmeztetés, a biciklivel a kicsorbult kövű hídról a mélybe zuhant, s meghalt – végre senki sem kérdi majd, miért nem jönnek az unokák, mi lett ezzel a gyerekkel, akitől annyit vártak, akibe annyi szép reményüket táplálták. Akiben a család, a környék, a nevelgető közeg minden kisebbrendűségi komplexusának feloldási lehetőségét látta megjelenni.

A téma kemény, de jó volt látni, hogy ugyan egyféle drámai nyelv már kiürült a keze alatt, a regényből és egy novellából építkező darabban, s az elmúlt 2-3 év darabjaiban, egy másféle nyelv is megszülethetett Háy keze alatt.

Sok minden volt még – Light in Babylon, The Durgas, A fajok eredete, Leonce és Léna, Romungro Fiúk – ebbe a beszámolóba ennyi fért. Remélem, hogy bár Bérczes László, aki Kiss Mónival motorja volt ennek a fesztiválnak, augusztustól leszállt a Bárkáról, az ördögkatlan lesz jövőre is.

Györe Gabriella